1945.02.11-én a magyar fővárosban bekerített erők egy része megindult, hogy visszaküzdje magát a saját erőkhöz. A kitörés általában véve kudarcnak tekinthető, a német-magyar erők legnagyobb része felmorzsolódott, hősi halált haltak vagy fogságba estek, csupán tört részük jutott el a saját erőkhöz, sok-sok szenvedés árán.
A 68 éve történt eseményekről – az egyéb szakirodalom mellett – csendőrtanulmányom már képet adott. Most álljon itt egy részlet a 2005-ben megjelent anyagomból, amely az 1. huszárhadosztály Budapesten rekedt részeinek sorsát mutatta be.
"A 2. lovas-tüzérosztály
Adalékok az osztály történetéhez
Az eredetileg a huszárezredek mellé rendelt ütegeket 1944. áprilisában
Nagyvárad mellett összevonták, hogy megalakítsák belőlük a 2.
lovas-tüzérosztályt, amelynek parancsnoka Darnay Arzén őrnagy lett (július 11-én
történt sebesülése után Ivády Béla századost nevezték ki posztjára). Az így felállított 2. lovastüzér-osztály
későbbi, budapesti harcairól, különösen az 1. és 2. üteg történetéről alig
tudunk valamit. Hasonlóan az 1. lovas-tüzérosztály történetéhez bővebb adalékokat
csak a 3. üteggel kapcsolatosan tudtam összeszedni, amelyet szintén – az
osztály történetének rövid áttekintése után – külön ismertetnék. A budapesti
harcokra vonatkozóan az osztály egészét tekintve tehát alig rendelkezünk
adatokkal, de valószínű, hogy ütegei – a 3. üteghez hasonlóan – egészen a
kitörésig harcoltak, végül a Déli pályaudvar környékén estek fogságba
A csepel-szigeti harcok idején az osztály alárendeltségébe helyezték a
pótüteget is, amely 1944. szeptemberében Schweickhardt Béla hadnagy
parancsnoksága alatt a póthuszárezred észak-erdélyi és dél-alföldi harcaiban
vett részt, majd azzal együtt vonult vissza egészen a Csepel-szigetig, ahol
végül is a 2. lovas-tüzérosztály alárendeltségébe helyezték. Ezáltal a
hadrendszerű előírások ellenére az osztálynak nem három, hanem négy ütege lett.
Ráadásul a pótüteg eredetileg nem négy, hanem hat löveggel rendelkezett, mert
amikor a szovjet és román csapatok a magyar 3. hadsereg üldözése közben magyar
területre léptek a pótosztály egy további, két lövegből álló szakaszt állított
fel (pk.: Sennyey István hadnagy). Ez harcolt a szentesi hídfő védelmében és
attól kezdve osztozott a huszárhadosztály sorsában, majd Budapest előterében a
„Schweickhardt-üteg” alárendeltségébe helyezték.
A nyíregyházi 3. tüzérüteg útja a budapesti bekerítettségig
Amikor a huszárezredek tüzérütegeiből felállították a 2.
lovas-tüzérosztályt a nyíregyházi 4. huszárütegből az újonnan megalakult
osztály 3. ütege lett (pk.: Rábay Pál százados). Az osztály ütegei eredetileg
7,5 cm-es 15/35 M huszárágyúkkal voltak felszerelve, amelyeket később 5/8 M. 8
cm-es lövegekkel váltottak fel.
A hadrendben meghatározott létszámra feltöltött 3. üteg Kőröstarjánban
rakodott ki és egy hónapot töltöttek ott gyakorlatozással, amire szükség is
volt az üteg „összekovácsolása” miatt. A gyakorlat során szenvedték el első
veszteségüket is Hegyi János tüzér személyében, aki baleset következtében
vesztette életét egy folyóátkelés közben.
Június 11-én az osztály, és vele együtt az üteg útnak indult a frontra. A
lovas tüzérek mindenütt megállták a helyüket, részt vettek a hadosztály
veszteségteljes harcaiban. Állománytestükkel együtt értek Magyarországra
október elején. A kecskeméti kirakodást követően a Tisza jobb partjára
vonultak, ahonnan a tiszaugi hídfő védelmét támogatták tüzükkel, majd-Bugacnál,
Lakiteleknél, Kunszentmiklósnál harcolva vonultak vissza Bugyi községig. Itt
végrehajtott fegyvertényükre Monspart Gábor huszár százados, a 3/I.
huszárosztály parancsnoka így emlékezett vissza:
„Két harckocsit lőttek ki, de túl
korán, amikor egy lovas-tüzérüteg nyílt tűzelőállást foglalva hősiesen
elkezdett tüzelni. […] Mindenesetre eredményes volt a tüzérek hősi
helytállása, mert a déli irányú támadás megtorpant. Csodálatos látvány marad
számomra ez a nyílt tüzelőállás-foglalás, mert kegyetlen erős tűzben azt úgy
hajtották végre, hogy nincsen olyan békegyakorlat, ahol a legszigorúbb szemlélő
meg ne dicsérte volna őket. Még az ügetés irama – mert menetütemben vonultak
fel – is menetütem volt”
Ennél az akciónál sebesült meg az üteg első tisztje, Paravicini Isván
főhadnagy is, akit felépülése után 1944 december 5-én a 3. üteg
parancsnokságával bíztak meg. A bugyi templom előtt védelembe vonult félszakasz
megállította a szovjet harckocsi-támadást, amivel nagyban hozzájárultak a
hadosztály ott védekező részeinek visszavonásához.
Ezt a harci cselekményt így látta belülről Hegedűs Ferenc tizedes,
lövegvezető:
„Én a löveggel közvetlenül a fő út
mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé
állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely.
[…] A parancsnokom [Paravicini István főhadnagy - S. Z.] a
ház tornácán állt, onnan adta a parancsot, hogy tüzeljek. Tüzeltünk, de csak a
torkolattüzet láttam, a harckocsit nem. […] Abban a pillanatban
belőtt bennünket, de szerencsére a lövedék az említett trágyacsomóba csapódott,
és besült, vagyis nem robbant.”
Említésre méltó Kovács András tizedes és Gondos Sándor tüzér helytállása
is. Kitartásuknak köszönhetően sikerült megmenteni a szakasz két lövegét.
Kovács tizedes három helyen sebesült meg, míg végül sikerült visszavonulniuk.
Ezért Nagy Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel.
Az üteg eztán Soroksárra, majd Pestszenterzsébetre vonult, majd kétnapi
ott-tartózkodás után a Gubacsi-hídon át a Csepel-szigetre vonultak. Itt
nagyjából november 25-ig harcoltak, amely idő alatt az egész szigetet bejárták,
tüzükkel támogatták a Kis-Duna túlsó partján harcoló magyar és német
alakulatokat. Az üteg tüzelőállásban volt Szigetújfalun, Ráckevén és
Szigetcsépen. Később a hadosztály alakulataival együtt keltek át a Dunán
Ercsinél, ahol azonnal visszafordították lövegeik csövét és fedezték a
hadosztály később átkelő részeit.
Ercsiből az üteget az osztály többi részével együtt a főváros védelmére
vezényelték. A 2. lovas tüzérosztály végig harcolva vonult észak felé a
Százhalombatta – Érd – Érdliget – Tárnok –Budaörs útvonalon. A nyíregyházi
huszárüteg katonái a budai hegyekben egy ízben még egy tizenöt sőre marhából
álló csordát is befogtak. A két arcvonal között felbukkanó állatokat három
katona a magyar vonalak mögé hajtotta. Ennek köszönhetően az üteg élelmezésének
pótlása még hetek múlva is biztosítva volt.
Budapest bekerítése az üteget már a város szívében érte, karácsony előtt
a Ferenc József- (ma Szabadság-) hídon átkelve a pesti rakparton foglaltak
tüzelőállást. Az üteg az Erzsébet-híd és a Ferenc József híd között, a
hajóállomás mellett állította fel lövegeit, a célterület Budaörs és a budai
hegyek voltak. Ebben a tüzelőállásban tartózkodtak egészen 1945. január 15-ig.
A helyzet egyre rosszabbodott. Az ellátmány mennyisége csökkent, de ez a
zsákmányolt marháknak köszönhetően még nem okozott különösebb gondot. Húsukból
még a környékbeli polgári lakosságnak is osztottak. A nagyobb problémát az
ellenséges légi tevékenység és a víz fogyása jelentette, sőt időközben
megjelent az állásharcok kísérője, a tetű is.
A pesti hídfő január közepére egyre szűkebbre szorult. Január 15-én a
szovjet csapatok már a Kálvin téren jártak. Ekkor az üteg parancsot kapott,
hogy vonuljon át a budai oldalra. Erre Pest eleste előtt két nappal (1945.
január 16-án) került sor, majd a Lánchídon átkelve a Vérmező Bors (ma:
Hajnóczy) utca felőli végén foglaltak állást. A legénység a Bors utca elejének
lakóházaiban került elszállásolásra. Innen déli irányban tüzeltek, Csepel és
Budaörs területére. A városi harc sajátosságai miatt a tüzéreknek számos
alkalommal kellett részt venniük gyalogos küzdelemben is.
Január végén az üteg áttelepült a Vérmező túlsó szélére, mert a szovjet
csapatok veszélyesen megközelítették állásaikat. Erre az áttelepülésre Hegedűs
Ferenc így emlékezett vissza:
„Ezt már gyalog hajtottuk végre,
ami egy napba került, hiszen lovakkal nem lehetett közlekedni. Ez a nap
legalább száz feküdjből állt, az állandó becsapódások és a repülők miatt. Az én
lövegem új tüzelőállása a Póler [sic!] utca végében volt. Innen már csak vagy
hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi voltunk, a
másikon az oroszok. Jól láttuk egymást.”
Ebben az időben a védelem már utolsó napjait élte. Az üteg katonáit és
tisztjeit leginkább a túlélés foglalkoztatta. Utolsó tüzelőállásukat a
Krisztina körút és a Pauler utca sarkán foglalták el, de innen már nem lőttek.
A német parancsnokság utasítást adott a kitörésre, amit az üteg tisztikara nem
hajtott végre. Így 1945. február 11-én este a kezelők lövegeiket harcképtelenné
tették, másnap reggel pedig a nyíregyházi huszárüteg a Pauler utca pincéiben
fogságba esett. Még aznap megkezdték útjukat a hadifogságba, ahol hosszú éveket
töltöttek el."
