Blasinszki György kerékpáros altiszt története

Újra és újra mellbevág, hogy a két nagy világégés milyen szeszélyesen írt át sorsokat, dobált embereket Európa – vagy a világ – szegleteiből ide oda. A minapi váci levéltár-járásom során bukkantam Blasinszki György történetére (aztán persze kiegészítgettem), gondoltam, megosztom azokkal, akiket érdekel.

Blasinszki György 1912-ben Lengyelországban született (értve ez alatt az első világháború előtti határokat). Szülőfalujaként egy  Granoecz nevű települést adott meg a fellelt kérelemben., amely – személyi okmánygyűjtője szerint Stanislau (ma Ivano-Frankivszk) közelében volt (Ilyen nevű  települést a III. katonai felmérés térképein nem sikerült fellelnem). Apja Blasinszki Vazul, aki katonaként orosz fogságba esett, ahol rövidesen nyoma veszett (valószínűleg meghalt). Anyja a tomboló harcok során tüzérségi találattól halt meg, legkisebb gyermekével együtt. A két idősebb gyerekre, a másfél éves Blasinszki Györgyre és ötéves bátyjára   – neve ismeretlen –  magyar katonák találtak rá sebesülten. Gondozásba vették őket, majd valamelyik kórházvonattal Nagykárolyba kerültek. Itt a katonai kórházban, majd a laktanyában éltek egészen az összeomlásig. Ekkor a magyar katonák a közigazgatással együtt elhagyták a várost. A két kisgyermeket Bélteki Ferencné szülésznő vette gondjaiba.

Blasinszki György bátyja, feltehetően a a hadkötelezettség elől menekülve Magyarországra szökött, ahogy ez a korszakban gyakori volt (a román hadsereg nem sok jóval kecsegtette a magyar anyanyelvű legényeket). A magyar királyi honvédség 1. (váci) kerékpáros zászlóaljának 2. századához vonult be 1934. október 1-jén.

(a kép illusztráció)

Valószínűleg megtetszett neki a katonaélet, mert 12 év továbbszolgálatot vállalt, amivel együtt rövidesen a szakaszvezetői sarzsit is megkapta. Tisztesiskolát végzett, 1935.08.21-én elnyerte a   Mesterkerékpáros jelvényt, majd  1936. 10.01-10.21. között gránátos tanfolyamot végzett.  Minősítése szerint "katonás, fegyelmezett, tisztelettudó, bajtársias", kiváló minősítésű altiszt lett belőle. Ezzel egyidejűleg átkerült a 3. kerékpáros századhoz. Ennek kötelékében vett részt az ipolysági bevonulásban, majd a következő év elején alakulatával elhagyta Vácot.

Később, a hivatásos állományba kerüléshez – a korszak hivatalos előírásai szerint – felfektették Minősítvényi Táblázatát. Ebben nagyszülei ismeretlenekként szerepeltek, de – valószínűleg bemondása alapján – görög katolikus vallásúként hivatásos altiszt lehetett

1939.01.23-án a helyőrségcserével egy időben alakulatát 16. kerékpáros zászlóaljjá számozták át, pár szervezeti változással együtt. Blasinszki Görgy 1940.11.01-jével őrmesteri rendfokozatot kapott, majd egy hónappal később bekerült a hivatásos altisztek közé. Idő közben 1941. március 27-én megkapta a magyar állampolgárságot, szakaszparancsnok-helyettesi beosztásban 1941-be részt vett a délvidéki hadműveletben, majd alakulatával a keleti arcvonalra vonult el, ahol  1941.06.20.-1941.12.17. között szolgált. Hazatérést követően a zászlóaljából szervezett szegedi 2/I. harckocsizászlóalj 2. századának szolgálatvezetői és kiképzői feladatait látta el.1942.03.01-jétől Kézdivásárhelyen a 8. székely határőr zászlóalj anyagkezelő tiszthelyettese lett, majd a 3/I. harckocsizászlóalj állományába került, de szinte azonnal a jutasi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézetbe vezényelték, amelyet 1944.08.17-én "igen jó" eredménnyel végzett el.

Update:

Ma a tablóképeim között turkálva ráakadtam Blasinszky jutasi tablójára. Nem a legjobb minőségben, de itt a fotója is:

Visszakerült alakulatához, szolgálatvezetői beosztásba (ekkor már törzsőrmesteri rendfokozatban), de a közelgő front miatt egy ismeretlen – valószínűleg rögtönzött – alakulat szakaszparancsokaként bevetették a Tószeg környéki harcokba (szervezetszerű egysége ekkor a 2. páncéloshadosztállyal valahol Szerencs környékén vonult vissza a tordai csatát követően). Blasinszki 10.10-én megsebesült, a kórházzal Németországba szállították, majd Bergenbe került, ahol 1944. végtől kezdődően a magyar páncéloscsapatok állományának nagy része (főleg kiképző- és újoncalakulatok) gyülekeztek. Itt esett angol hadifogságba 1945.04.30-án, majd 10.02-án hazaszállították.

Blasinszki György a háborút hivatásos törzsőrmesterként fejezte be. Hazatérése után Szegeden telepedett le.

A töredékes adatokból egy kiváló, megbízható katona képe bontakozik ki, akit a véletlen sodort Magyarországra, a honvédség adott neki kenyeret, cserébe ott küzdötte végig a háború frontjait, ahová a katonasors állítottta.

A váci kerékpáros zászlóalj távozása a városból 1939-ben

Ma a váci levéltárban gyűjtögettem adalékokat a készülő kerékpáros tiszti adatbázishoz. Itt akadtam – -->Vác város képviselőtestületének iratai között – az alábbi jegyzőkönyvre, amely 1939. február 3-án kelt:

"Tekintetes képviselőtestület:

Bejelentem, hogy a volt váci 1. honvéd kerékpáros zászlóalj a hadvezetőség intézkedése folytán városunkból új állomáshelyére, Szegedre költözött. Távozásunkkal városunkat nagy veszteség érte, mert a két évtizedig itt tartózkodó zászlóalj tisztikara és családjai élénk részt vettek Vác társadalmi életében, és az idők folyamán a polgárság és a katonaság között a legjobb baráti viszony fejlődött ki és a város polgárságának ragaszkodása és szeretete fokozódott akkor, amikor az elmúlt év őszén kerékpáros zászlóaljunk Ipolyság megszállásával, nemkülönben a Felvidék felszabadításának munkájában tevékeny részt vett és ezen ténykedésünkkel nekünk váciaknak örömet és dicsőséget szerzett. A kerékpáros zászlóalj távozása előtt a Hősi-szobornál (megjegyzés: a hányatott sorsú szobor története bővebben itt olvasható) vett búcsút, amely alkalommal Vác város közönsége nagy számban jelent meg és fájó érzéssel vette tudomásul a kerékpárosok távozását.

A két évtized emlékei mélyen vésődtek be lelkünkbe és a kerékpáros zászlóaljat eltávozásával szeretünk kíséri új állomáshelyére és amint a zászlóalj vezetősége a búcsúzáskor kijelentette hogy nem fogják elfelejteni Vácot, úgy Vác városa is mindig ragaszkodással és igaz magyar szeretettel fog a kerékpáros zászlóalj nagyra becsült parancsnokára, vezetése alatt működő tisztikarára és a zászlóalj minden egyes tagjára.

Indítványozom, hogy a városi képviselőtestület átiratban értesítse az eltávozott kerékpáros zászlóalj parancsnokságát a városi képviselőtestület jelen megemlékezéséről és a zászlóalj iránt érzett megbecsüléséről és ragaszkodó szeretetéről."

A kép forrása

A magyar királyi "Damjanich János" 1. honvéd kerékpáros zászlóalj az 1938.10.01-jével életbe lépő – de a felvidéki műveletek miatt többször módosított és késedelmet szenvedett – Huba-I. hadrend értelmében a 16. hadrendi számot kapta, egyben Szegedre diszlokált. Ugyanakkor  a város nem maradt katonaság nélkül. Az újonnan alakult 15. gyalogezred törzse és két zászlóalja költözött Vácra, elfoglalva a kerékpárosok helyét.

Lédermayer László feljegyzései a Don-kanyarból

Lédermayer László Vácon született 1916. szeptember 20-án. Kötelező katonai szolgálatát a magyar királyi 15. honvéd gyalogezredben teljesített szülővárosában. 1942. nyarán a 2. hadsereg 1. tábori páncélos hadosztályának kötelékében küzdő 2. gépkocsizó lövészzászlóalj géppuskás századával frontszolgálatra vonult el.

A Donnál vívott hídfőcsaták közben szerzett benyomásait papírra vetette:

Oroszország, 1942. augusztus 7.

A hosszú vándorlás, és céltalan pihenők úgy látszik véget értek. Hetedikén reggel menetkészültség s rövidesen a főhadnagy úr közölte velünk, hogy ma harcba vetnek minket is. Páncélos hadtesthez vagyunk beosztva. A század három szakasza előrement a puskás századokkal, mi az első szakasz, mint tartalék egy kis erdőbe álltunk be. Innen láttuk az első légi csatát. Egy gép lelövését és zuhanását tisztán láttuk. Délután jött a parancs, hogy előre kell mennünk. Rövid ideig gépkocsin, majd gyalog folytattuk az utat a falu felé.

Harckocsijaink baloldalt állnak, s lövik a már sokfelé égő, füstölő falut. Az első házaknál gyülekezünk, ezek még javában égő romok. Itt találtuk az első orosz halottat, majd később magyar fiút is temettek el. A ruszki raták többször támadják a harckocsikat. Pokoli elhárítás fogadja őket valahányszor. Egész este van már, mikor parancsot kapunk, hogy menjünk a falu túlsó oldalára az ott lévő sajátjaink támogatására. Égő házsorok között nyomulunk előre. Hullák, füst, pusztulás mindenfelé. Jó darab út után egy kúthoz érünk.

Sajátjainkkal nem sikerül az összeköttetés. A szakasz megáll, majd a főhadnagy úr, én, Kittel és Csinszki elmentünk oldalt megkeresni sajátjainkat. Minden ház égett erre, kísérteties fényt nyújtva hosszú sorban. Filmen látni néha hasonló pusztulást. Már az utolsó házakat is elhagytuk, mikor velünk szembe jöttek magyar honvédek. Ezek is saját csapatukat keresték. Velük együtt mentünk vissza a kúthoz, a szakaszhoz. Az itt maradó szakasz megtudta, hogy egyenesen előre kell menni. Még jó negyedórai út a rom- és tűzhalmazon át, míg végre elértük célunkat. A helység szélén voltunk. Mindjárt tüzelőállásba mentünk. Ástunk, s virrasztottunk reggelig. Hajnalban láttuk a helyzetet. Velünk szemben a vasúttöltés mindkét oldalán erdő. Lövészeink már indulnak is támadásba. Tüzelünk az erdőre, s a töltésre, miközben mi is kaptuk az aknákat, meg más hasonló áldást. A raták végigszórták a vidéket, s mi ilyenkor a gödrökben dekkoltunk. Délután mi is átmentünk a töltéshez, de vissza kellett jönni. Háromszor hullámzott a vonal, míg végre estefelé megjött a váltás. Mi visszajöttünk a falu elejére, de a főhadnagy úr visszarendelt a lőszerünkért, ami a tüzelőállás közelében volt felhalmozva. Visszamentünk a tűzbe vont falunk keresztül, közben a páncélosok közénk vertek többször. Izzadva értünk ki a lőszerrel, amit gépkocsira raktunk és gyalogmenetben, holt fáradtan mentünk vissza a kiindulási helyünkre, az erdőbe. Este 11 után ittunk feketét és aludni tértünk. Korotojov nehéz nap véget ért.

Másnap, 9-én vasárnap reggel visszaindultunk. Sikerült jól megmosakodni, tisztálkodni. Egyébként már a főhadnagy úr a századparancsnok. Földesi szakaszparancsnok. Én szakaszparancsnok-helyettes és rajparancsnok lettem. Délután már ismét parancsot kaptunk a menetre. Urivinál áttörtek az oroszok. Döcögtünk, álltunk egész éjjel. Virradatra együtt álltunk a páncélos erőkkel. Hatalmas erő gyűlt össze: gyalogság, harckocsi vagy 120, német motorizált tüzérség, fogatott tüzérség, stb. Megindultunk, s ment is minden egy darabig szépen.

Dél tájban megtorpantunk. Előre-hátra hullámzik a front. Rengeteg sebesült, vissza kellett vonulni. Gyalogságunk gyengének mutatkozik. Igaz az ellenség veszélyes, állítólag magyar ruhában közöttünk is sétálnak, s pánikot csinálnak. Estefelé visszagyülekezünk, s rendezik az egységeket. Sokan hiányoznak közülünk. Amint így rendszerezünk, az oroszok elkezdenek bombázni. Fut, ki merre lát. Golyószórót találok, felkapom, s egy rakasszal együtt egy szakadékba futok. Később a harc színterén át visszafutok, s egy induló fogatott lövegen visszajutok a faluba. Itt sok bolyongás után megtalálom a gépkocsijainkat. Nemsokára idejön a zászlóalj többi része is. Visszaindulunk, de a repülők folyton meg-megállítanak minket. Világító rakéták mellett bombáznak, géppuskáznak. Éjfél felé egy napraforgótáblában megállunk. A kocsik alatt alszunk, de korán reggel már légvédelmi őrségbe megyünk. Itt sem sokáig húzzuk. Gépkocsira szállunk, s megyünk egy újabb faluba. Itt töltünk majdnem két napot, Újra bevetnek bennünket. Az élhez vagyunk beosztva. Előremegyünk, s estére egy faluba ismét találkozunk páncélos alakulatokkal. Itt éjjelezünk. Másnap még vagy öt kilométert megyünk gépkocsikon, majd a mezőn gyalog indulunk előre. A Pankotai hadnagy úr szakaszához vagyunk beosztva. Vele együtt egy magassági pont körül beássuk magunkat. De nem sokáig.

Az első zászlóalj vonul vissza körülöttünk, de olyan fejetlenül, hogy egy aknavető tűz borzalmas pusztítást csinál közöttük! Sebesültek jajkiáltása tölti be a teret. végre egy hullám mögött megakad a nép. Minket visszarendelnek, előbbi helyünktől balra húzunk vonalat. Beássuk magunkat és kuksolunk egész éjjel. Sokszor kapunk zuhanyt repesz és ólom alakjában. Másnap estefelé a hadnagy úr visszahoz bennünket, kúszva jövünk hátra, s a horhosban pihenő részekhez kerültünk. Nem sokáig tétlenkedünk. Beosztanak a Király főhadnagy úrhoz. Máris indulunk. Állandó akna és ágyútűzben vergődünk előre, míg egy erdős, szakadékos völgybe nem jutunk. Romantikus hely. A völgy termékeny, kis házak húzódnak meg benne. Átmenve a völgyön, a Potudán partján találjuk magunkat, kis dombon gazos területen ássuk be magunkat. Árkász fiúk biztosítanak minket, éjjel figyelve virrasztunk. Csak másnap estefelé fedezett fel egy orosz aknavető; kellett is pucolni rögtön. Vissza egy erdővel borított perem mögé. Innen látjuk, hogy futnak át az oroszok a folyón. Mi tüzelő állást foglalva verjük őket, mindenfelé szólnak a gépek. Csak a teljes sötétség vet véget mindennek. Felváltva alszunk. Reggel megindultunk a Don felé nyíló horhosok között. A domb pereme szélén nyomultunk előre, dél felé erős tüzet kaptunk. A rajom egy hátrébb lévő szakadékban húzódott meg. A főhadnagy úr hátraküldött értük. Egy kis tisztáson kellett visszamenni értük. Nyugodtan mentem vissza. Mikor az egész raj utánam indult, megtörtént a szerencsétlenség: egy akna telibe talált. Én elestem, nem lett semmi bajom, de embereim közül három súlyosan, kettő könnyebben megsebesült. Bekötöztük őket. Skrivanek, Bognár és Karamity elég súlyos sebeket kaptak, a Géber menni tud, Szíjártó is tűrhető. Nekem előre kell mennem, majd a főhadnagy úrékkal leszállunk.

Árkász fiúk behozzák a sebesülteket is és hátraviszik a gépkocsikig. Estélig egy almakertben húzódunk meg. Itt mondják, hogy sebesültszállító kocsink aknára futott. Szegény fiúk. 16-án vasárnap este felhúzódunk egy partra, s itt tüzelőállásba rendezkedünk be. Reggel az árkászok leszállnak, csak mi négyen maradunk a dombon. Egész nap meghúzódunk a dekkunkban. Mozogni nem lehet, mert mindjárt jön az akna. Este egy árkász jön fel, s hozza a vacsorát és a hírt, hogy Csányi főhadnagy úr is megsebesült, hátra vitték. Éjjel felváltva virrasztunk, s másnap is mozdulatlanul heverünk. sok becsapódás körülöttünk. Igen nagy légi tevékenység is volt. Várjuk az estét, de még jobban a váltást.

18. kedd, 13 óra. Délután záporozik körülöttünk a gránát. Szüntelen szórat, keres bennünket. Este feljött a Zöld hadnagy úr, a legényével vacsorát, élelmet, cukrot, cigarettát hoztak. Éjjel a ruszki repülők folyton bombáznak rakéta mellett. A hadnagy úrék fent maradtak, az aknavetőt akarják megfigyelni. Egész nap húzódunk, s lessük a repülő támadásokat. A német gépek szörnyen megbombáznak egy közeli falut. Egész nap támadják. Igaz, az oroszok sem tétlenek. 11-es csoportok jönnek, s hozzák a pusztítást. Előttünk állandóan szól a csetepaté. Hol erősebb, hol gyengébb a zaj. 21-én este egy gyalogos zászlóalj jött megnézni a tüzelőállást. Éjjel megjött a váltás. 22-én reggel elértük a kocsijainkat, s ezeken jöttünk az első faluba. Ide még hallani az ágyúk, s a gépfegyverek hangját, de máskülönben csend van. Jól aludtunk. Másnap, 23-án vasárnap délelőtt szép légi csata szemtanúi voltunk. Magyar Héják lőttek le orosz gépeket. Szenzációs volt, hogy zuhantak le égve a ruszki varrógépek. A Cinege kocsijára mentem, itt leszek rajparancsnok. Hétfő csendesen telt el. Délután voltam Polotován, a főhadnagy úr sírjánál. Meghalt a sebesülésébe (megjegyzés: Csányi András főhadnagy 1942.08.20-án halt hősi halált Plotaván). Sírkövet állítottunk neki. Itt találtam egy váci fiú, Szabó Károly szakaszvezető sírját  (megjegyzés: Szabó Károly szakaszvezető 1942.08.16-án halt hősi halált Korotojakon) . Halála előtti napon együtt voltunk támadásban.

Visszafelé borjú is volt a kocsin. Este megjöttek a gyalogságtól idehelyezett emberek is. Kedden beosztják őket. Estefelé menetkészültséget rendelnek el. 6 óra után elindulunk hátrafelé. Mintegy 35 km után egy faluban beállunk. Úgy látszik itt pihenünk meg. Délelőtt bemutatkozott új századparancsnokunk, Csibi főhadnagy úr, volt 15-ös tiszt. Sátrakat verünk, és takarítunk, megkezdődött a szállásőrség. Gyakorlat, puskavizsga, stb. folyik a pihenőnapok alatt. Téli szállásról mesélnek újabban. Ásunk is a falu végén, s esszük a zöldalmát kenyérrel. Lapot vasárnap kaptam, s igen jól esik az új ismeretség. Válaszolok is rá szívesen.

Szeptember 2-a. Éjjelenként elég hideg van. Lukovó Hesnovje elég forgalmas hely. Egyre mennek az oszlopok. Egyébként szegény, piszkos falu. Így húzzuk az időt szeptember 6-ig. Vasárnap reggel elindultunk a 3. századhoz, velük lett volna gyakorlatunk. Itt kaptuk a parancsot. Menetkészültség. Délután 1 órakor indulunk észak felé, elhagyjuk Korotojak, Platova, s azt hiszem Urivil helységeket is. Útközben német ütegekkel és páncélosokkal találkozunk. Úgy látszik áttörésre készülünk. Egy erdőben éjszakázunk. Itt még csend van. Lapokat írunk. Vihar előtti csend.

Szeptember 7-e. Esős, borús, ködös nap. Este már menetkészek vagyunk, mikor kapjuk a parancsot. 24 óra halasztás. A hírnek mindenki örül. Lefekszünk, s nyugodtan átalusszuk az éjszakát. Másnap estefelé menetkészültség. Gépkocsin megyünk előre, homokos az út, el is akadunk, nagy nehezen kecmergünk el vagy 20 km-t. Üres faluban szállunk meg. 9-én reggel 4-kor már megyünk előre gyalog. Egy kis patakmederben húzódunk meg egész nap.

Sűrű repülőtámadások közt telik az idő. Este átcsoportosítanak. Megyünk befelé, s a sötétség leple alatt egy téli állásba kerülünk. Jól kiépített vonal. 10-én innen lessük a helyzet újabb fordulatait. Harckocsik tömege vonul fel előttünk. Hátunk mögött Hitler-fuvola szól borzasztó üvöltéssel. A ruszki gépek egymást váltják a mieinkkel. A tüzérség egész nap lő. A perem füst és lángtenger. Végig dekkolunk az árokban. Estefelé ritka látványban van részünk. A lenyugodni készülő napból egy rész hiányzik. Napfogyatkozás. Szép tünemény.

Lédermayer László hősi halált halt fejlövés következtében 1942. szeptember 12-én Sztorzsevoje térségében.

Ipolyság visszatért – a magyar sajtó beszámolója 1938-ból

  Ipolyság visszatért – 1938. október 11. a magyar sajtóban

Húsz év után bekövetkezett a történelmi pillanat, amely visszahozta hozzánk Hont vármegye székhelyét, a színmagyar lakosságú Ipolyságot.

A cseh határhoz közel fekvő Nagyoroszi, Drégelypalánk, Ipolyhont községek lakossága már a kora reggeli órákban megindult Ipolyság felé, hogy együtt örüljön a város lakosságával felszabadulása ünnepén.

Délelőtt 11 órakor érkezett meg a magyar sajtó társasgépkocsija a határra. A határnál a váci kerékpároszászlóalj várakozott deli 12 óráig, a formai átadás pillanatáig. Az egybegyűlt határszéli magyarok mámoros lelkesedéssel ünnepelték a magyar katonákat és elkeseredésük, húszéves sanyargattatásuk fájdalma a cseh cimert viselő határsorompó felé fordult. A határsorompó pillanatok alatt kizuhant beton-ágyából és az útszéli árokba fordult, a rajta levő cseh állami cimer pozdorjává zúzódott.

Lassan elérkezett déli 12 óra. Vitéz Szombathy Pál alezredes, a váci "Damjanich János" 1. honvéd kerékpáros zászlóalj parancsnoka, segédtisztje, Bitay István százados kíséretében odalépett a cseh részen szolgalatot teljesítő századoshoz, aki ekkor átadta a határvonalat, majd gépkocsiba ülve elrobogott. A kerékpáros-zászlóalj nyomban megindult az Ipolyság felé vezető országúton, ahol végeláthatatlan tömegekben éljenzett, lelkesedett a környékbeli falvak és Ipolyság felszabadított népe.Az újságírók gépkocsijáról a nemzetszínű kokárdák ezreit szórtak a lelkesedés örömében síró férfiak és nők közé, akik boldogan tűzték ki a kokárdákat. Szüntelen éljenzés, "Vissza, vissza, mindent vissza! Pozsonyt vissza, Kassát vissza" kiáltások és szakadatlan ünneplés között érkezett a kerékpáros-zászlóalj Ipolyság főterére, amelyet a cseh uralom alatt Masaryk-térnek hívtak. Itt tolongott, éljenzett, lelkesedett az egész város lakossága. Minden házon magyar zászló lengett, magyar színek voltak az ablakokon és virág mindenfelé. A város bejáratánál hatalmas diadalkapu fogadta a bevonuló csapatokat, amelyeket az ipolysági nők zöld fenyőgallyakkal borítottak, piros és fehér élő virágokkal halmoztak el. A kerékpáros zászlóalj kemény magyar katonái és kerékpárjai alig látszottak a sok virágcsokortól s az utat is virágszőnyeg borította.

Idézet a Budapesti Hírlapból

Ipolyság főtere felejthetetlen színes képet nyújtott .Magyar ruhás asszonyok, leányok, a tanulóifjúság határtalan lelkesedése és örömujjongása egyre fokozódott, amint a csapatok egymásután megérkezve kemény,dübörgő lépésekkel elhelyezkedtek a város főterén.A lelkesedés és ünneplés az extázisig fokozódott akkor,amikor fél 2-kor megérkezett vitéz Paduschitzky Alfréd ezredes, a budapesti "Mária Terézia" 1. honvéd gyalogezred parancsnoka, hogy átvegye a várost .Néhány perc múlva vitéz nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy, a budapesti vegyesdandár parancsnoka érkezett meg. A bevonuló gyalogezred csapatai élén a budapesti honvédzenekar haladt Figedy Sándor karnagy vezetésével, s az egyik tüzes katonanóta a másikat követte.Amikor a csapatok elhelyezkedtek, a zenekarban felhangzott a magyar Hiszekegy, majd utána a Himnusz, amelyet a több, mint 15.000 főnyi tömeg sírva, zokogva énekelte, elfeledve húsz esztendő minden keserűséget.Amikor a Himnusz utolsó akkordjai elhangzottak,újból leírhatatlan lelkes tombolásban tört ki az ujjongó tömeg. Éljen a hadsereg! Éljen Horthy Miklós! Éljen Kánya Kálmán! Duce, Duce, Duce! Éljen Hitler! Majd. ütemesen: vissza,vissza,mindent vissza, Pozsonyt vissza, Kassát vissza kiáltotta a tömeg. Padusitzky ezredes lováról szállva, tisztjei kíséretében felment a városháza zászlódíszben álló erkélyére és fogadta vitéz Szombathy alezredes jelentését.

Ezután dr .Salkovszky Jenő volt cseh tartománygyűlési képviselő mondott beszédet és az ezredes felé fordulva a következőket mondotta:  – Vitéz ezredes úr! Dicső magyar katonák! Szeretett magyar testvéreim!  Örömtől kicsorduló szívvel, meleg szeretettel köszöntöm a felsőmagyarországi Magyar Nemzeti Tanács és a felsőmagyarországi magyar pártok nevében a  közénk bevonuló dicső magyar katonaságot. A mi városunknak jutott az a szerencse, hogy első azok között, ameIy felszabadult az idegen járom alól. Túlárad a szivünk az örömtől, mert beteljesedve látjuk húszesztendős vágyunkat és reménységünket.

Húsz esztendővel ezelőtt a csehek átvették a Kollonich-jelszót és azt az elvet vallották, hogy a magyar nemzetet először szegénnyé, azután csehszlovákká kell tenni. Megindult az elnemzetietlenítő munka, megindult az adóprés, vagyondézsma. Minden jogot az idegenek kaptak. Elszegényedett a magyar iparos, kihullott a szerszám a magyar munkás kezéből .Megindult a lélekvásárlás és megindult igéretekkel és fenyegetésekkel áz elnemzetlenitő munka. Meghamisították a történelmet a magyar iskolákban és olyan nemzedéket akartak nevelni, amely nyelvében még magyar, de érzésében csehszlovák. És mi, az árva magyar nép, álltuk a rohamot, dacos elszántsággal, szívós akarattal ős kitartással. A magyarságnak mindig szenvedés volt a sorsa. Annyi emlékünk van a magyarság vérzivataros századaiból. És ha összejöttünk egymással, jól esett hallani egymás szájából a biztatást,hogyha kibírtuk a török és kibírtuk a tatár megszállást, a cseh megszállást is kibírjuk .A bizalom és a remény mindig élt a szívünkben. Bíztunk a magyarok Istenében. Bíztunk a magyar nép igazságában és feltámadásában. Ebben az ünnepélyes órában elfogódottá válunk, hatalmába kerít az elérzékenyedés, olyanok vagyunk, mint a gyermek, aki hosszú távollét után haza tér. Szeretnénk magunkhoz ölelni minden magyart.

Ez a húsz esztendő azonban legyen tanulság mindnyájunknak. A széthúzás, osztálygőg és a félrevetett munkásság között  az osztályharc tette tönkre a régi Nagymagyarországot. Ennek meg kell szűnnie.Nem ismerek különbséget magyar és magyar között, csak abban a vonatkozásban, hogy ki dolgozik többet a hazának és hazáért. Ki kell építeni az osztályok feletti társadalmat,mert csak ez ad igazi jogot és kenyeret.

 Ezredes ur! Dicső honvédsereg! A 48-as honvédek, Bem apó és a vörös-sapkások utódai szeretett el köszöntöm az ipolyságiak nevében.  Isten hozott mindnyájatokat. Isten éltesse a szép Nagymagyarországot!

Ezután Zanoletti József, a város bírája beszélt. Nehezen jön ajkamra a szó - mondotta - a húsz év utáni viszontlátás öröme összeszorítja a torkomat. Hányszor álltunk a kétségbeesés szélén, hány álmatlan éjszakán gondoltunk arra,hogy hol fogunk megpihenni, hol fogunk meghalni, idegenben-e,vagy pedig magyar földön? Nagy hitünk nem volt hiábavaló. Az Isten visszavezetett oda ahonnan húsz esztendővel ezelőtt durva kézzel letéptek bennünket: áldott magyar hazánk meleg, puha kebelére. Az első felszabadított magyar város nevében igaz szívvel köszöntöm a magyar királyi honvédséget és oltalmába ajánlom ezt a várost. Az Isten éltessen valamennyiteket!

Borovens István a felvidéki magyar munkáspárt nevében üdvözölte a honvédséget .Megígérte, hogy a nemzeti érzésű munkásság mindig azért fog dolgozni,hogy nagyobb és boldogabb legyen Magyarország! A marxista propaganda - mondotta többek között - húsz esztendeig nem tudta kiirtani belolünk.hogy magyarok legyünk. Kérjük a honvédséget és mindenkit.aki a csonka hazából jött át, hogy fogadják szeretettel az itt élő nemzeti érzésű magyar munkásságot. 

Hornyai: Ágnes a magyar ifjúság nevében beszélt. Hálásak vagyunk szüleinknek - mondotta - hogy a húsz évi elnyomatás alatt csak magyaroknak neveltek, utána Okolicsányi Annával együtt szép virágcsokrot nyújtott át az ezredesnek.

Ezután Salkovszky Jenő a következőket mondotta: - Ebben az ünnepélyes pillanatban első gondolatunk Magyarország kormányzója, /Hosszantartó lelkes éljenzés/, nagybányai vitéz Horthy Miklós úr felé száll, aki atyai gondviseléssel, bölcs előrelátásával és dicső katonai tehetséggel megszerezte nekünk ezt a földet. Indítványozom, hogy az alábbi táviratokat küldjük el:

Főméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós úrnak. Budapest.

Ebben a magasztos pillanatban,amelyet igazán csak mi, két hosszú évtized elnyomottai tudunk átérezni, boldogságtól mámoros lélekkel üdvözöljük Magyarország kormányzóját és Isten áldását kérjük országépitő munkájához.

Vitéz Imrédy Béla m. kir. miniszterelnök úrnak, Budapest.

Ipolyság város lakossága határtalan lelkesedéssel élvezi azt a történelmi pillanatot.amikor húsz esztendős szenvedés után visszakerült az anyaállamhoz, amelytől a kegyetlen trianoni békeparancs két évtizeddel ezelőtt elszakította. Ebből az alkalomból az ipolysági Magyar Nemzeti Tanács boldog örömmel üdvözli miniszterelnök urat.

Kánya Kálmán m.kir .külügyminiszter úrnak, Komárom,

Ipolyság város lakossága a két évtizedes szörnyű nyomás alól felszabadult .Hálatelt szívvel üdvözöljük a külügyminiszter urat, hogy fáradhatatlan tevékenysége révén éppen városunk került abba a szerencsés helyzetbe, hogy a komáromi tárgyalások első eredményeként Szent István koronájának védőszárnyai alá visszakerült.

Jaross Andor nemzetgyűlési képviselő úrnak, Komárom.

Ipolyság város Magyar Nemzeti Tanácsa ezekben a történelmi órákban, amikor "Az igazság győz" elve legalább is varosunkra vonatkoztatva/ érvényesült, hálás szívvel köszönti a felvidéki magyarság fáradhatatlan vezérét azért a nemzetmentő munkájáért,amelyet hosszú éveken át értünk is kifejtett.

Ezután vitéz nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy, a budapesti vegyesdandár parancsnoka válaszolt az üdvözlésekre.

- Szeretettel üdvözlöm ebben a városban élő magyar testvéremet - mondotta.- Kérem,  fogadják ezeket a magyar harcosokat azzal a szeretettel, amilyen lelkesedéssel vonultak be ide erre a földre, amely ezer év óta mindig: a miénk volt. Azzal a fogadalommal és azzal a bizalommal folytatjuk itt a munkát, hogy nemsokára elérkezik az a pillanat, amikor ott állunk azon a földön is, amely ezer év óta minket megillet és miénk volt .

Az altábornagy ezután arra kért mindenkit, hogy a közigazgatás folyamatának megindulásáig a legnagyobb szeretettel és bizalommal forduljanak panaszaikkal és bajaikkal a katonai hatósághoz.

Az altábornagy beszéde után újra felhangzott a Himnusz és az óriási tömeg sírva énekelte el a magyar nemzeti imádságot.

 

A képek forrása 

Első napi postabélyegző

Paduschitzky Alfréd ezredes életrajza

Paduschitzky Alfréd, ezredes, vitéz (Budapest, 1887. október 13., Prosser Mária - Miskolc, 1940. február 18.). 

Óbudán született, valódi katonacsaládban, mindkét nagyapja katonatiszt volt. Katonai tanulmányait a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában végezte, 1905. augusztus 18-án avatták hadapród tiszthelyettessé. Első alakulata a császári és királyi 46. gyalogezred volt Szegeden. 

A fiatal katona első beosztása a III/46. zászlóalj 10. századához szólt, innen 1906-ban a Pancsován állomásozó II. zászlóaljhoz helyezték át. 1908 őszén visszakerült Szegedre, egyszersmind november 1-jével hadnaggyá léptették elő. Az I. világháború kitöréséig az ezreden belül kisebb megszakításokkal a bosznia-hercegovinai Avtovac helyőrségében teljesített szolgálatot a III/46. zászlóalj kötelékében, közben 1910-11-ben sport- és tornatanári képesítést szerzett Bécsújhelyen. 1914 februárjában oktatói beosztásban a Morva-Fehértemplomban található lovassági hadapródiskolába helyezték, ahol a háború kitöréséig szolgált. A mozgósítást követően 1914. július 28-án jelentkezett ezredénél, majd a montenegrói hadüzenet napján – augusztus 7-én – Avtovacba érkezett, ahol a 12. századnál kapott beosztást. Zászlóaljával még 7-én este a város melletti Kula magaslatra, a határ közelébe helyezték ki, majd másnap 50 főből álló osztagával egészen a határig vonult. A kijelölt állásokat túlerővel szemben sikeresen védelmezte, majd az ellenség szárnyát átkarolva annak visszavonulását harcolta ki. A nyár folyamán részt vett a határ mentén vívott harcokban, amelyek során kiérdemelte első kitüntetését. Erre naplójában így emlékezett:

„8 nap után leváltottak és elvonultam Avtovacra, ahol másnap ismét parancsot kaptam arra, hogy egy különítménnyel Gare Slavára menjek és ott a környéket egészen Focáig felderítsem. Itt ismételten 8 napot voltam. Ezalatt az idő alatt egy őrjárattal sikerült a rendőrök által elhagyott Suha kaszárnyát elfoglalnom és megtartanom. 8 nap után ismét leváltottak és visszatértem Avtovacra. Két nap után elindult a dandár Kalinovik felmentésére. Egy nap harc után az erődítményt felszabadítottuk és követtük az ellenséget Focáig. Már az első nap parancsot kaptuk Kalinovikra való visszatérésre, mivel a dandár újabb feladatokat kapott. Okt. 4-én Kalinovikban pihentük, ahol megkaptam a hadidíszítményes III. osztályú katonai érdemkeresztet.”

1915 januárjában Paduschitzky főhadnagy ismét kiemelkedő cselekedetet vitt véghez. Mint önként jelentkező, élete kockáztatásával a drótakadályokon át hozta vissza az ellenséges körletből egy bajtársának holttestét. Bajtársi cselekményéért megkapta a Magyar Vöröskereszt II. osztályú díszjelvényét a hadidíszítménnyel.
Ezt követően alakulatával az olasz frontra helyezték. Ennek veszteségteljes, véres harcairól e blog számos bejegyzésében olvashatunk. Most sem kellett sokat várni, hogy a főhadnagy tanújelét adja bátorságának. Az Isonzó környékén vívott bevezető harcok során június 2-án zászlóalját támadásra rendelték, annak érdekében, hogy a Krn-nek egyik, közel 2000 méter magas sziklanyúlványát vegyék birtokba. Előrenyomulás közben olasz alpinikbe ütköztek, akik tüzet nyitottal a szegedi bakákra. „Miután […] visszatértem a zászlóaljhoz a szikláktól rövid távolságról, gyilkos gyalogsági tűz zúdult ránk. Egy a nyeregben állomásozó tüzérségünk azonnal megsemmisült. Philipovics zászlóalja menekült, sorra hagyva hátra a halottakat. A saját III/46. zászlóalj is áramlott visszafelé. […] Itt már csak egy elszánt lépés segíthetett. Előrántottam a revolverem és a hátráló embereimet kényszerítettem a sziklák tartására illetve megrohamozására. Ebben a pillanatban bukkant fel Rizetti alezredes, aki biztatott, hogy ne hagyjam magam az olaszok által letarolni. Sajnos a következő pillanatban egy ellenséges golyó eltalálta. Így halt meg egy katona és férfi a császárért és a hazáért. A legszebb halál, amit egy férfi magának kívánni tud, amit neki adott meg a szerencse. Sikerül 28 emberrel felmásznom a sziklákra. Az itt megkezdődött harc egy lőtéri gyakorlatra hasonlított. Ahol felbukkant egy sisak, ott lövés dörrent. Így múltak az órák és segítség nem érkezett, mire végül délután 4 órakor az ellenséget hátrálásra kényszerítettük.

1917. október 24-én a tolmeini áttörés („caporettói csoda”) megindulásakor hadosztálya kötelékében zászlóaljával elsőnek kezdte meg a támadást, három ellenséges állást foglalt el és utat nyitott az egész hadosztály sikeres előtöréséhez. Folytatólag birtokba vette az 1360 m magas Pleca magaslatot, ahol 800 embert ejtett foglyul. Emlékezése szerint: „Bevonultam és megtudtam, hogy offenzívára készülünk. A századom a Krn-nál volt és a feladatom is a Krn csúcsát elfoglalni. Két nappal a támadás előtt el kellett hagynom a századomat és a III/46. zászlóalj parancsnokságát kellett átvennem a Mrzli vrh-en. […] Ez a feladat is nagyon szép volt, mivel a zászlóaljnak kellett a nagy támadást elsőként megkezdenie, amely kimenetelétől a további támadás kimenetele függött. 1917. október 24-én a mi oldalunkról szörnyű gáz és rombolótüzet indítottunk. A feltöltött aknakutakat felrobbantottuk és reggel 8 órakor megrohamoztam a zászlóaljjal az ellenséges állásokat, amelyek erősek és közvetlen egymás után voltak kiépítve. A zászlóaljam 580 embert számolt és 2900 embert ejtettünk fogságba, továbbá 12 löveget és 34 géppuskát sikerült zsákmányolni. Egy győzelem, aminél szebb még nem volt. Az offenzíva sikerült. Győzelmi mámor és vágy előre menni a hosszú állásháború után. A következő nap elfoglaltam a zászlóaljam 300 emberével az 1300 méter magas Pleca magaslatot. 800 embert és 28 tisztet ejtettem foglyul, valamint az összes lövegüket zsákmányoltam. Végre elindultunk Olaszországnak […]. A Tagliamentóhoz érkeztünk. Itt kellett volna a St. Daniele melletti nagy vasúti hidat birtokomba vennem, de mire odaértünk már megkaptam a feladatot, hogy a Fort Monte Ragognát, amit az ellenség még tartott, foglaljam el egy egyesített német és a 61. zászlóaljjal. Nehéz harc után sikerült. Három napig voltunk a Tagliamentónál, utána átléptük és megindultunk a Piave felé…”

Ugyancsak sikeresen működött zászlóalja a Tagliamento mellett fekvő Mte Rogogna magaslaton telepített erőd elfoglalásánál. Mindezen sikereiért a hadidíszítményes Lipót Rend lovagkeresztjét kapta.

(a képért köszönet Rimóczy Kolosnak)

A háborút követően, 1922-1924-ben a Vitézi Szék állományában szolgált, majd 1924-től a váci 1. kerékpáros zászlóalj anyagi tisztje lett, később 3 évig a zászlóalj parancsnokhelyettesi feladatait látta el. Ezt követően Kiskunfélegyházára vitte a katonasors, ahol a 9/III. zászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1930-ban elnyerte a IV. o Magyar Érdemkeresztet (ez később a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének felelt meg). Három és fél év szolgálat után Félegyházáról a budapesti 2 gyalogezredhez helyezték, később a budapesti városparancsnokság állományában szolgált. 1936. február 15-től az 1. gyalogezred parancsnokává nevezték ki. 1938. október 11-én ezrede élén bevonult Ipolyságra, az elsőként felszabadult felvidéki magyar településre. 1939-ben a miskolci VII. hadtest közigazgatási vezetőjévé nevezték ki, ebben a beosztásában érte a halál Miskolcon. A Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.

A teljes poszt itt olvasható.