A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rongyos Gárda. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Rongyos Gárda. Összes bejegyzés megjelenítése

2013/03/25

Egy Bátorsági Érem története

 

 

A család jóvoltából betekinthettem Szalay Máton magyar királyi főhadnagy hagyatékba, amelynek alapján érdekes egyéniség képe rajzolódott ki. Szalay Márton eredetileg 1936. októberében vonult be kötelező katonai szolgálatra a kiskunhalasi 4. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóaljhoz. A tartalékos tiszti iskolát Kiskunhalason és Kenyérmezőtáborban végezte el. Továbbszolgáló zászlósként részt vett az 1938. őszén irreguláris csapatok által Kárpátalján vívott küzdelmekben, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot.

1938. október 6-ától kezdődően az akkori magyar-csehszlovák határ közelében összegyűlt magyar irreguláris csapatok (lövészek és rongyosgárdisták) közül – a műveletek első szakaszaként – elsősorban felderítési és propagandacélokból kis létszámú, ún. surranó járőröket bocsátottak ki, amelyek fő feladata a Lengyelországba történő átjutás volt.Ezen túl feladatukat képezte a zavarkeltés, valamint a magyar jelenlét demonstrálása, az általános helyzet destabilizálása is.

Október 7-én két rongyos-csoport lépte át a határt Tarpánál, az 5. számú Dénesfalvy-Dinich Győző, illetve a 6. számú Iványi Pál t. hadnagy parancsnoksága alatt. Ez utóbbinak tagja volt Szalay Márton is. A két csoport – immár ellenséges területen – október 8-án egyesült és tovább folytatta útját. Útvonaluk Nagyborzsova, majd Muzsaly volt, ezt követően rövid ideig Beregszász közelében táboroztak le Gyógyszer, valamint élelem beszerzés céljából küldtek oda háromfős csoportot küldtek Beregszászra. Ennek vezetője, Iványi Pál Kadlecz Árpáddal tisztázatlan körülmények között a városban maradt (később visszatért Magyarországra), ezek után Szalay Márton átvette helyét, egyben a csoportparancsnok, Dinich Győző helyettese lett.

Az út során – kapott feladatuknak  megfelelően – igyekeztek szót váltani a pásztorokkal, földművesekkel szót váltottak, a megbízhatóaknak fegyvert, lőszert adtak.Továbbindulásuk után október 11-én a 24 rongyosból négyen már maláriában szenvedtek, szállításuk inkább tehertétel volt bajtársaik számára.

Október 12-én Nagymuzsaj mellett átkeltek a Borsova patakon, közben leküzdötték a háromfős hídőrséget. Ezzel egy időben a fellármázott csehszlovák hadsereg alakulatai igyekeztek hollétüket felderíteni, végül számos kisebb összetűzés után október 18-án futottak bele egy géppuskával megerősített csendőrosztagba. A tűzharcot követően a járőr úgy szétszóródott, hogy mindössze nyolcan maradtak együtt. Másnap Pereháza (Perekreszna) közelében a megmaradt csoporton ismét rajtuk ütöttek, ezúttal cseh reguláris erők. A terepkutatóul kiküldött  Ispaics Imre és Pintér István elesett, majd  – közvetlenül a lengyel határ előtt – Gál József karpaszományos tizedes is hősi halált halt a cseh csendőrök géppuskatüzében. Nagy szenvedések árán végül másnap, október 20-án reggel 6-kor Libouchola település mellett értek Lengyelországba.

Szalay Márton családjának így írt Kiskunmajsára földijei sorsáról:

„… Az eredetileg 26 tagú csapatunkból összesen megmaradtunk kilencen. Amint írtam (a levél elején utal egy korábbi levelére, amely sajnos nem maradt fenn – a szerző), egy csoportban indultam Takács, Poszeth és Varga Péterrel. Róluk semmit nem tudok, valószínűség amellett szól, hogy elestek. Mallár Jóskával együtt. Ha foglyul estek az rosszabb, mint a halál. Azért ne szóljanak semmit a szüleiknek, mert nem akarom, hogy tőlem tudják meg. Majd értesítik őket hivatalosan…..”

A Lengyelországba történő átlépésért elnyerte a Bátorsági Érmet: A személyes bátorsággal véghezvitt tettek jutalmazására alapított ezüstérem, 1929-től viselte a Bátorság Érem nevet, csak szalagjában tér el a Magyar Koronás Ezüst Éremtől).Összesen mintegy 80 alkalommal adományozták.


Bátorsági Érem


Az indoklás szerint: „Október 7-én lépte át a határt. Iványi hadnagy csoportparancsnok eltűnése után a VI. csoport parancsnokságát átvette, mindkét ütközetben harcolt.” 


Főhadnagyként, a Bátorsági Érmet viselve

Szalay Márton ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémia alantos tiszti tanfolyamát, majd hivatásos tiszt lett. Később gyakorlatilag a második világégés csaknem összes olyan hadszínterén megjelent, ahol magyar katonák harcoltak. A doni összeomlás előtt mintegy két héttel távozott szabadságra, majd 1944-1945-ben zászlóalja – amely továbbra is a híres kuruc brigadéros nevét viselte, ekkor az 1. lovashadosztály hadrendi alakulataként –  kötelékében egészen Magyarország nyugati határáig védte hazáját.


Életrajza – sok más bajtársáéval együtt olvasható a kerékpáros tisztek adattárában.





 

2013/01/03

A kárpátaljai hősi halottak



A történelmi Magyarországnak ezt az észak-keleti szegletét a Tisza és az Ung folyók völgye fogja közre, a Kárpátok gerincén futó valamikori államhatárral. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a frissen alakult csehszlovák államhoz csatolta, annak keretein belül önálló közigazgatási egységet alkotott.

Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét. Kárpátalja nyugati része, amelyet túlnyomó részt magyarok laktak (Munkács, Ungvár és Beregszász környéke) ekkor visszatért az anyaországhoz. A fennmaradó területeken a ruszin Volosin kormányzó vette át a vezetést, és mindent megtett egy önálló Kárpátalja megteremtéséért.A magyar kormány tárgyalásokba bocsátkozott vele, de ezek elhúzódtak, mert Volosin Hitler jóváhagyását igyekezett megszerezni önállósulási törekvéseihez. Az egyre gyakoribb határvillongásokra való hivatkozással a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy az „ezeréves határok” elérésével újra megteremtsék a magyar-lengyel közös határt. Ezért a csehszlovák állam teljes szétesését követően az előzetesen készenlétbe helyezett magyar csapatok megindultak Kárpátalja birtokba vételére.

            A hadműveletet megelőzően már folytak harcok az először visszakerült kárpátaljai területeken. Szlovák részről 1938 december 28-án Nagyszaláncnál, 1939, január 6-án Munkácsnál, január 8-án Nagygejőcnél történtek kisebb fegyveres támadások. Ezeket a magyar haderő helyszínen tartózkodó egységei visszavetették. 1939. március 13-án a magyar fél részéről történt rajtaütés, melynek során a 3. huszárezred a Munkácsot Beregszásszal összekötő folyosó kibővítését oldotta meg sikerrel. 1939. március 15-én a Magyar Királyi Honvédség gyorscsapatai benyomultak Kárpátaljára. A támadást irányító magasabb parancsnokság az előző naptól Kárpát-csoportparancsnokságnak nevezett VIII. hadtestparancsnokság volt.
Alárendeltségében harcolt az 1. és a 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizó dandár és az ungvári 24. gyalogezred, illetve a hadtest területén állomásozó kerékpáros és határvadász alakulatok.Az előrenyomulás során csatlakoztak hozzájuk a március 13-án mozgósított és a Dunántúlról átirányított 8., 9., és 11. gyalogdandárbeli alakulatok.

Az elfoglalt területen jelentősebb ellenállást csak a Szics-gárdának nevezett szabadcsapatok tanúsítottak, ezek ellenállását azonban hamar letörték. A magyar csapatok az Ung folyó biztosításának címén és a természetes határ kialakításának reményében március 23-án benyomultak az alakulóban levő Szlovákia területére is.




A hivatalos honvédségi adatbázisok felhasználásával készítettem egy összefoglalást azokról a katonai állományú személyekről (tehát a különféle szabadcsapatok tagjai nem szerepelnek, azok egy másik publikációban gyűlnek, az a munka még az adatgyűjtés fázisában van), akik az 1939-es hadműveletek során hősi halált haltak.

A kereshető adatbázis elkészítéséhez Szentváry-Lukács János nyújtott segítséget, amit ezúton is köszönök.

A harcok során hősi halált haltak alakulatai  és névsorának kereshető adatbázisa.

A  kárpátaljai műveletekről a Life magazin fotóarchívuma színvonalas képanyagot őrzött meg, ebből látható egy válogatás megemlékezésül azokról a katonákról, akik életüket áldozták a harcok során.





















2012/09/13

Mindvégig bátor katona – Pisky Zoltán (frissítve)

Pisky Zoltán ezredes (Budapest, 1893. 11.11- Poznan közelében, 1945. 01.23) 

1912-13-ban vonult be katonai szolgálatra egyéves önkéntesként a 2. tiroli császárvadász ezredhez, ugyanebben az évben végezte a tartalékos tiszti iskolát. A császári és király 101. gyalogezredhez áthelyezve első fegyvergyakorlatát Trebinje-ben teljesítette a II/101. zászlóaljnál. 1914. szeptember 1-jén az orosz frontra hadapród tiszthelyettesként a 10/101. század kötelékében vonult és végigküzdötte az ottani harcokat október 22-ig, mikor a chyrow-i csatában súlyosan megsebesült. Felgyógyulása után újra az orosz harctéren küzdött, hol az Erdős-Kárpátokban vívott húsvéti harcok során 1915. április 29-én a Parilov Vrch-n újra súlyosan megsebesült. 1915. október 03-án harmadszorra a harctérre kerülve részt vett az ezred valamennyi ütközetében úgy az orosz, mint az olasz harctéren, majd ismét az orosz és újra az olasz harcszíntéren minden megszakítás nélkül, a 101/3. század parancsnokaként. Közben 1916-ban géppuskás tanfolyamot végzett. 1918 július 29-éig dacára újabb sebesülésének a harctéren maradt mikor is súlyos tüdővérzéssel kórházba került. 1920-ban alantos tiszti tanfolyamot végzett, valamint a budapesti katonai főreáliskolában nevelőtiszti feladatokat látott el, majd a szegedi, később a pécsi katonai körlet állományába került, közben 1922-ben vitézzé avatták. Ugyanebben az évben a 7. gyalogezred állományában volt, majd még ugyanebben az évben a Vitézi Rend széktartóságához helyezték. 1928.04.25-1930.01.01. között a Honvédelmi Minisztérium VI-2. (tulajdonképpen a rejtett katonai elhárítás) vörösvédelmi osztályán szolgált. Később az esztergomi 3. kerékpáros zászlóalj nyílt állományába került, majd 1933.07.01-jével Balassagyarmatra helyezték, ahol először a Vitézi Széknél teljesített szolgálatot, 1933.12.01-1935. 08.01. között pedig a 6. kerékpáros zászlóalj tisztje volt. Ekkor a Honvédelmi Miniszteri Iroda létszámfeletti állományába került, valószínűleg Gömbös Gyula miniszterelnök parancsőrtisztje volt annak haláláig (1936.10.05.). Innen rövid időre a Honvédelmi Minisztérium 3/b. osztályára helyezték, majd továbbra is a minisztérium állományában maradva 1938.07.15-1939.10.01. között az 5. vkf osztályon szolgált, aktívan részt vett a szabadcsapatok kiképzésében. Kitüntetési javaslata szerint: „Vkf 5. osztály különleges csoportnál alcsoport parancsnok volt, öt zászlóalj harc- valamint robbantókiképzését személyesen végezte, a politikai megmozdulásokat letörte, fegyelmet tartott. A salánki vállalkozás előtt az ellenséges állásokat megkerülve személyesen derített fel.” Idő közben 1939. augusztusában az újonnan alakított hegyi gyakorló zászlóalj parancsnoki feladatait látta el. 1939.10.01-1942.10.01. között a 2. hegyi zászlóalj parancsnoka volt Szolyván, majd – ezredesi előléptetésével egy időben – a 10. könnyű hadosztály levente parancsnoki teendőivel bízták meg. 1943.10.01-jétől a 10. kiegészítő parancsnokság levente parancsnoka volt, majd 1944.03.23-ától a 67. határvadász-csoport parancsnokaként Sepsiszentgyörgyön szolgált. A szeptemberi erdélyi harcok során haslövést szenvedett. Felépülését követően 1945. január elejétől Waffen-Oberführer rendfokozatban a „Hungária” 26. SS gránátoshadosztály megbízott parancsnoka volt. Hősi halált halt  Posen (Poznan) városától délkeletre, Schroda (Sroda) körzetében, Poroszország keleti részén (a pontosításért köszönet dr. Számvéber Norbertnek)  felderítés közben.


Pisky Zoltánt pályafutása alatt számtalanszor kitüntették. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint az alábbi kitüntetéseket viselhette:

Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (hadidíszítménnyel és kardokkal) (1944)

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (hadiszalagon a kardokkal) (1941)

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (hadiszalagon) (1939)

3. o. Katonai Érdemkereszt, Ezüst Katonai Érdemérem a Katonai Érdemkereszt szalagján

Bronz Katonai Érdemérem a Katonai Érdemkereszt szalagján

Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem szalagján az elmaradt háborús kitüntetés kisebbített alakjával (1931)

Magyar Vöröskereszt Érdemkereszt

Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem keskeny piros-fehér szegélyezésű sötét smaragdzöld szalagon (1935)

I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem

II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem

Bronz Vitézségi Érem (1935)

Bátorsági Érem (1937)

Károly Csapatkereszt

Nemzetvédelmi Kereszt

Sebesülési érem 2 sávval

Háborús Emlékérem kardokkal és sisakkal

II. A osztályú Tiszti Szolgálati Jel (1943)

Vöröskereszt II. osztályú díszjelvény hadidíszítménnyel

Felvidéki Emlékérem, Erdélyi Emlékérem (1941)

1912/13 évi jubileumi kereszt

Német Vöröskereszt Díszjelvény (1937)

Német II. oszt. Vaskereszt (1937)

Német Sasrend II. fokozata (1938)

Belga Vöröskerszt Érdemkereszt I. osztály (1939

4. oszt. Bolgár Katonai Érdemrend Tisztikereszt (1937)

Horvát Zvonimir Király Koronarend I. osztály (1943)

Olasz Koronarend Tisztikereszt (1936)

Lengyel Polonia Restitutia Rend Tisztikereszt (1936),

Lengyel Partisan-rend II. osztály (1939)

Vitézi Jelvény (1922)

HM okirati dicsérő elismerés (1929)

HM Katonai főcsoport-parancsnoki elismerés (1931)


update:


A fortepan.hu oldalon böngészve találtam ezt a képet:


Nagyítva:


A jellegzetes bajuszforma alapján valószínűleg Pisky Zoltán áll a csehszlovák kiserőd tetején.

2012/09/04

Prónay Pál katonai pályafutása - frissítve






Prónay Pál, tótprónai és blatniczai, magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02.-  Szovjetunió, 1946. után)

Prónay Pál személye 1945. után meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános mozaikképbe. Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben minden – semmi nem fekete-fehér.

Lássuk, ki is volt Prónay Pál:

A Prónay família első ismert őse Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a családnak nevet adó TótSzolprónát, (ma Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található a térképen. A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc, Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban tűntek ki.
Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a család nemesi ágából – 1874. november 11-én, Pál néven. Fiatalkori éveiről keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).

Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába.

Az ezred 1889-ben került Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban maradt.  Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.



A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi huszároknál.

1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi jászkun 13.huszárezredhez. Ennek kötelékében harcolta végig az első világháborút. Számos „érdem utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett,


A jászkun huszárezred sapkajelvénye




  A hadüzenetkor főhadnagyi rendfokozatban szolgált, mint az ezred 1. századának alantos tisztje. 1914.08.29-én megbízták az ezred ló nélkül maradt legénységéből szervezett gyalogszázad parancsnokságával. Az ezredtörténet 1914.11.19-én már századosként említi, ekkor átveszi a parancsnok nélkül maradt 3. század parancsnokságát, később ismét visszakerült eredeti századához, majd a 4. és 6. század összevont részeiből alakult század parancsnokaként harcolt. Részt vett a limanowai csatában is, ahol:

"Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni"

1915. januárjának elején ezredét újjászervezték, Prónay a 4. század parancsoki teendőit látta el, majd áprilisban a menetszázadokból alakított 4. század parancsnoka lett. 1915. május 11-én egy támadás alkamával megsebesült és a hátországba szállították. (Ezért kapta később a Sebesülési Érmet:

A IV. Károly által alapított hadifém anyagú Sebesülési Érmet harceszköztől történő sebesülés után viselhették. A sebesülések számát a kitüntetés szalagján látható piros sávok jelezték.

Sebesüléséből felépülve 1916.03.05-én tért vissza ezredéhez a harctérre. Ismét anyaszázadának, az 1. századnak a parancsnoka lett. Augusztus 2-án megbetegedett, ezúttal január 2-áig volt kórházban.

Az összeomlás századosi rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte különítményét, amely mintegy 160 főből állt.

Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével, amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, mag pedig törzskarával a Britannia-szállóban vert tanyát. Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –, valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.

Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a nyugat-magyarországi felkelést.  Az időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember 8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát. Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el. A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.

Prónay nem volt hajlandó Károly ellen harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a hűségeskü-történetben lehet valami….

A kalandos életű katona visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni. Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns magatartásával hívta fel magára a figyelmet, hangoskodott, provokált és kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben is állt –, ennek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben elmarasztalták.

Ettől nagyobb eredménnyel nem tudta felhívni a figyelmet magára, egészen a háború végéig. Egyes adatok szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944. október 15-ét követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így az ostrom kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert – visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés bezárult Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és „Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. A harccsoportot 1945. január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba. Maga Prónay a legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol bíróság elé került, 1946. június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. Annyi bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.

Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bírósága 2001. június 27-én rehabilitálta.