Kerékpárral a frontra 1944-ben

A kiskunhalasi kerékpárosok történetét feldolgozó könyv anyaggyűjtése során találkoztam az alakulat egykori tisztjével, Néray Vilmos magyar királyi főhadnaggyal. Az akkori riport csupán a "halasi időkre" vonatkozott, így nagy örömmel fedeztem fel az interneten a vele készített életútinterjút.

Katonai pályafutásáról tömören:

1941.08.20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. A kiskunhalasi 15. kerékpáros zászlóalj 2. századának szakaszparancsnoka lett, majd 1943.01.01-jétől a zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszának parancsnoki teendőit látta elt. E beosztásában vonult el a keleti frontra 1944. 06.12-én. 07. 11-én Kossow-nál megsebesült, felépülése után másodsegédtisztté nevezték ki. 1945. december 17-én a Velencei-tó közelében harcoló alakulatától rendeleti úton Németországba vezényelték.1945. 05.07-én esett hadifogságba. 

És íme az életútinterjú katonaéletre vonatkozó része:

"Kétszer pályáztam, a katonaiskolába, harmadikra fel is vettek, és így kerültem a kőszegi cőgerájba. Akkor alakult át cőgerájjá egytől nyolc osztályig, szóval már érettségizhetett, aki odajárt. Egy év múlva azután Kőszegről áthelyeztek Sopronba. Sopronban voltam hét évig a Rákóczi Ferenc Katonai Reáliskolában, ez is teljes egészében bentlakásos iskola volt. Már Kőszegen is beöltöztettek cőger egyenruhába, tehát onnantól kezdve katonák voltunk.

Érettségi után aztán aki akart, az elment, de a többiek, azok mentek a Ludovika Akadémiára. Kitüntetéssel érettségiztem és osztályelső voltam végig, nyolcadikos koromig. Tanulásra nem volt sok időm, mert az osztálytársaimmal mindig foglalkoznom kellett, vagy valamire meg kellett tanítani őket, mivel énbennem a tanárok is és az osztálytársaim is megbíztak. Most is teljes egészében hozzám fordulnak, ha valamelyiküknek baja van, de már sajnos csak hárman élnek.

Cőgeráj

A kőszegi cőgeráj...

A kőszegi cögerájban a felvételi lényegében akkor volt, amikor valaki tízéves korában már befejezte a négy elemit, vagy utána még egy vagy két évet tanult gimnáziumban. Ötvenen voltunk az utolsó fölvételi vizsgán, és én voltam az ötvenedik, akit felvettek. Akkor én már két osztályt elvégeztem a gimnáziumban, így én tudtam a legtöbbet közülük. Kiestem volna, ha nem tudtam volna többet, mint a többiek, mert az apám csak százados volt akkor még, és az ötven jelentkezőből, akik utoljára maradtak összesen még hét embert vettek föl. Na, most ebből a hét jelentkezőből, ötnek a helye kötelező volt, mert például az apjuk mária teréziás volt, stb. Szóval összesen még egy embert vettek fel rajtam kívül, aki nem protekciós volt, még az akkori honvédelmi miniszternek az unokáját se vették föl. Első félévtől kezdve osztályelső lettem, akkor már mindenkit leértékeltek. Vizsgázni kellett, és én értem el a legjobb eredményt, maradtam is végig osztályelső.

Amikor megérkeztünk Kőszegre, már mindenki ott volt. Fölkerültünk ide az első osztályba, az épület felső emeletére, ahol csak az első osztályosok voltak. Mindenkinek megvolt a kis szekrénykéje, azon volt összerakva a ruhája, amit hordott, benn a szekrénykében az összes többi holmi: a fiókban a tisztálkodó eszközök, a legalsó részben a cipők, a középsőben pedig a fehérnemű. Az első este, amikor felpakoltam a ruháimat, bejött egy kiabálós, Kakasi nevezetű felsős cőger; a többiek még nem voltak ott, ő jött rendet csinálni. Végigment és megnézte a zubbonyt, nadrágot, fehérneműt, sapkát, amit szépen elrendeztem. Megfogta az egészet és kidobta az ablakon, le a földszintre, azt se tudtam még, hogy hol kell lemenni értük. Ledobta, mert nem tetszett neki a hajtogatás, meg hát azokkal először ki kellett tolni, akik újak voltak, hát így is volt. Én azért egyszer jól megpofoztam ezt a jóembert, istenesen megpofoztam, mert el kezdett lökdösni a futballpályán, amikor játszottunk, és én akkor szembefordultam vele és kétszer jól pofonütöttem. Az kellett volna, hogy az altiszt ezt szóvá tegye vagy megbüntessen engem, de hát nem tette meg. Megkérdezte ugyanis ott a többieket is, és mondták, hogy belerúgott a lábamba, stb. Ez volt Kőszeg. 

Innen a soproni cőgerájba kerültem. Sopronban apám egyszer látogatott meg, amikor az evangélikus egyház szerint konfirmáltam, egyébként nem voltak ott soha, még az érettségi búcsúztatásomon sem. 

A napunk reggeli csuklóval kezdődött, mi így hívtuk a tornát. Amikor felkeltünk, pillanatok alatt be kellett vetni az ágyat, felöltözni és iszkiri kifelé, sorakozó. Akkor volt egy félóra torna, utána volt a reggeli, egy jó csésze tej vagy kávé és hozzá egy buci. Aztán tíz óra körül volt három elméleti óránk, az után egy harmincperces szünet, ez alatt megkaptuk a tízórait. Ez után voltak a kihallgatások, a szolgálat. Volt, aki a tanterembe, volt, aki a hálóterembe volt beosztva különböző szolgálatokra, ellenőrzésekre, és mindig volt egy rajparancsnoka is mindenkinek, illetve szakaszparancsnoka. Ebbe tömörítették a társaságot, így osztottak be minket. A reggeli tornára például külön volt egy raj, egy osztályban három rajszakasz volt.

Általában ugyanaz volt az iskolában a rendszer, mint a katonaságnál, szigorúan ezen az alapon dolgoztak, és így voltunk mi is beosztva. Első négy osztályban puska nélkül, az ötödik, hatodik, hetedik osztályban puskával gyakoroltunk. A nyolcadikosok voltak a parancsnokok, és mindenütt be voltak osztva az osztályok egy-egy szakaszba. Az ötödik, hatodik, hetedik osztály három szakaszból, kilenc rajból állt egészen katonásan.

Csütörtökön volt még egy sportnap, akkor senki semmi mást nem csinálhatott ebéd után, mint hogy különböző szakosztályokba járt sportolni: volt atlétika, szertorna, mindenfajta vívás, lövészet. Egész délután mindenkinek sportolni kellett. Csapatokra voltunk beosztva: voltak, akik versenyeztek meg mindenféle jobb eredményeket értek el, a lustábbak meg a kevésbé alkalmasak, azok meg össze voltak szedve egy-egy csoportba, és azok külön sportoltak – hát nevettünk rajtuk jókat.

Télen a délelőtti meg ebéd utáni fél-fél óra szünetben mindig óriási hócsaták voltak, és voltak évek, amikor megcsinálták a teniszpályán a korcsolyapályát, akkor mindig ott korcsolyáztunk. Még tízperces szünetekben is elmentünk korcsolyázni, mert az pont ott volt szemben a járóúttal, az épület bejáratánál. Ezt a délelőtti szünetet szigorúan korcsolyázással töltöttük, ha lehetett, végig. Aki viszont büntetés alatt állt, az nem mehetett sehova, se a városba, se korcsolyázni, az csak legföljebb a sportpályán körözhetett, ott kellett sétálni.

Együtt mentünk ki színházba, persze csak az mehetett, aki nem volt büntetésben. Ha volt színielőadás, mindig meg voltunk hívva, hiszen az jó volt a színészeknek is – hát hiába, ha kimentünk, akkor vagy kétszáz-háromszáz gyerek ment és megtöltötte a színházat. Nekünk is kellett valami szórakozás, ráadásul ezt nem mi, hanem az iskola fizette.

Karácsonykor, illetve húsvétkor ment haza az egész társaság; vonatra raktak minket és hoztak be Budapestre. Útközben aki akart, leszállt, a másik Budapestre ment, és ha onnan tovább kellett utazzon, akkor át kellett vegyék addig, amíg ötödikesek nem lettünk. Ötödik évfolyamtól fölfelé már mindenki teljes szabadsággal utazott. Ötödikes korunktól kezdve már az iskolából is kijárhattunk szabadságra, de csak bizonyos mértékig. Aki csak egysávos volt – mondjuk úgy, hogy hármas osztályzatú –, az csak egy hónapban egyszer, a másik, aki már egy szálsáv gombos volt, az kétszer, és akik kitűnők voltak, azok mindig. Negyedikes koromban már minden szombaton, vasárnap és szerdán kimehettem volna a városba, de hát én nem mentem ki. Egyedül amikor a jégpályára mentünk korcsolyázni, akkor szabadon kimentünk mindjárt, amikor lehetett, szerdán, szombaton, vasárnap, a három szabad kimenős napon.

Jó családba kerültem, hát ugye, mit lehet csinálni, jóban voltam az osztályommal is, osztályelsőként nekem volt a legjobb eredményem és nagyon jó tekintélyem volt előttük, nem kellett sokat kiabálni velük vagy veszekedni, vagy pofozkodni, vagy valami ilyesmi. A tanár engem szidott meg, ha néha-néha volt valami ricsaj, és akkor aztán én is próbáltam ebből visszaadni, de hát mindegyikkel jóban voltam, nagyon jó osztályunk volt. Ez általában is egy jó középiskola volt, keményen tartottak bennünket, de sok mindent lehetett csinálni. A tánciskolától kezdve minden volt: lehetett táncolni, hegedülni, klarinétozni, tárogatózni, mindent lehetett. Színház is volt havonként általában egyszer; amikor a színház Sopronba lejött, akkor mindig volt nekünk is előadás, úgyhogy jól éreztük magunkat. 

Tudni tudtuk, hogy háború lesz. Hitlert nem dicsőítették, Mussolinit meg... hát, ha nem is sokra, de mondjuk, tartottuk valamire, mert hát Olaszországban a vendégei voltunk. Háromszor voltam Olaszországban, másodjára kaptam azt a szép arany töltőtollat, akkor harmincan voltunk lent, a trónörökös hívott meg minket. Tízen voltak Nápolyban, tízen Rómában és tízen Milánóban; ekkor ötödévesek voltunk a soproni cőgerájban. Két hétig voltunk az egyik helyen, és akkor az egészet megcserélték, szóval mindhárom csoport volt végül mindenhol. 

Rómában voltunk legelőször. Olaszóráink voltak délelőtt, két óra hosszat ismertette az olasz nyelvet egy tanár, úgyhogy valamennyit tanulni is kellett, azután egy olasz főhadnagy, aki mindig velünk volt, mindenhova elvitt bennünket. Minden napra megvolt a pontos program, hogy hova kell vigyen bennünket, úgyhogy az nagyon rendes dolog volt. Voltunk Milánóban és Nápolyban, fenn a Vezúvnál, anélkül nem tudtunk eljönni. Milánóban pedig kivittek bennünket Svájc-Olaszország határára, amikor épp Mussolini tárgyalni ment a németekkel Svájcba. Tulajdonképpen mi jutalomból voltunk kint, mindhárom katonaiskolából tíz embert jelöltek ki, aki lemehetett akkor az olaszokhoz. A következő évben, amikor az olaszoktól jöttek katonák, már sok ismerős is volt közöttük.

Nem sajnálom, hogy bentlakásos iskolába jártam. Igazság szerint meg kellett becsülni azt a helyet, ahol voltam, hiszen ötvenen voltunk, és felvettek ötöt közülünk. Ugye, hát már ez nagy szó volt, még amikor kicsi voltam akkor is eleve úgy éltem benne, hogy hát ez nem mindegy. Én mindig katona akartam lenni, soha semmi más. Aztán mégis az életem felét, a másik felét nem a hadseregnél töltöttem, de hát az se volt baj, sosem volt bajom senkivel. Én végig kitűnő voltam. A reálgimnáziumok tanterve alapján érettségiztünk, és a püspök jött ki hozzánk érettségi biztosnak.

Ludovika Akadémia

...és a Ludovika

A soproni cőgerájból fölkerültünk azután a Ludovika Akadémiára, ott voltunk három évig. Az Akadémián is kilenc elméleti óránk volt: délelőtt három-három, délután megint három. Itt is volt sport délután, voltak különböző csapatok, akik kijárhattak a magyar vonalra, a felnőtt sportra, és voltak olyanok, akik csak az ifjúsági sportra járhattak ki. Én is kijártam például vívásra, akár azokkal a nagy emberekkel is, akik a magyar bajnokcsapatot képezték – persze minket jól elvertek, de hát nem ez volt a lényeg.

Apám a Jászberényi Kerékpáros Zászlóaljnak volt a parancsnoka (idősebb Néray Vilmos alezredesi rendfokozatban 1939.10.01-jétől 1941.09.01-jéig látta el a jászberényi 9. kerékpáros zászlóalj parancsnoki feladatait – a szerk.) , így én is mindenáron kerékpáros akartam lenni. Az Akadémián aztán nagy nehezen ki is harcoltam, és föl is vettek oda. Ott is végeztünk összesen tizenegyen. Ezen kívül az osztályunkban voltak még gyorsan mozgók, huszárok, ők tizennégyen voltak, a gépkocsizó lövészek pedig hatan. Az osztályunkban, amikor mindannyian ugyanazt tanultuk, összesen ötvenegyen voltunk. Sokszor külön-külön tanultunk, például amikor a kerékpárosokkal kapcsolatos harcászati dolgokat vettük, akkor a kerékpárosok és a gépkocsizó lövészek külön voltak. Ugyanígy sokszor külön tanultak a huszárok és külön a tüzérek, mármint a gyalogos kis tüzérek: nem a rendes tüzérek, páncéltörők és ilyenek, hanem a kis kaliberrel a csapattal együtt dolgozó tüzérek. 

Az Akadémiáról jártunk ki bálokra, és jártunk ki úszni is a Margitszigetre. Volt időszak, amikor én például éjszaka fél tizenkettőkor mentem ki a Margitszigetre, úsztam egy jó félórát, fölöltöztem és visszakutyagoltam gyalog az Akadémiára, az Üllői útra. Nagyon szép épület volt, azt hiszem Zsófia főhercegnő palotája volt a főépület, és utána építettek még tanépületeket hozzá, ezekben voltunk mi hátul a huszárokkal együtt. Az Akadémia ideje alatt öttusáztam. A futást meg a lövészetet tudtam magam gyakorolni; apám adott nekem lőszert, rengeteget, elpuffogtattam, de hát hiába, ezt gyakorolni kellett. Az úszás miatt pedig mi, a három öttusázó minden reggel hat óra helyett ötkor keltünk és gyilkoltuk magunkat egészen hat óráig. Utána fölöltöztünk, fölmentünk az osztályunkba, mentünk a többiekkel gyakorlatokra. Az osztályokban nyolc órakor kezdődött a tanítás, addig mindenütt csukló volt – mondjuk mi, sportolók nem csuklóztunk, mert mi kisportoltuk addigra magunkat. A vívásra voltak még különóráink, úgyhogy nekem nem volt időm arra, hogy fussak a lányok után, hiába, nem volt, nem ment, mindent nem lehet csinálni. 

Az Akadémiáról nem kellett, hogy hazajárjak, mert apámék az első esztendőben itt laktak fönt Pesten. Aztán apám elkerült a frontra és egyéb mindenféle beosztásba. Ekkor anyám feljött ide, így apámat is meg tudta mindig látogatni, mert ő akkor leginkább az esztergomi katonai kiképzőtáborban volt. Eltelt ez a három év is, 1942. június 18-án hadnaggyá avattak engem a Ludovika Akadémián.

Világháború

Vártuk, hogy minél korábban vége legyen az iskolának és mehessünk ki az alakulatainkhoz. Közben tört ki a háború. Az alakulatot kivezényelték a frontra, ki kellett velük együtt mennünk. A fronttól én igazság szerint nem voltam megijedve, és különösebb terveim se voltak még ezzel kapcsolatban, mert éppen hogy csak kikerültem az Akadémiáról, amikor odakerültem.

Az Akadémiáról Kiskunhalasra kerültem az egyik évfolyamtársammal együtt. Ő átkerült az egyik századhoz, én a másikhoz. Itt volt még egy másik, egy évvel fiatalabb iskolatársam is, a Szigetvári Jóska, ő hozott ki engem később a népbírósági tárgyalásról. A zászlóalj akkor jött haza Kiskunhalasra a frontról, amikor mi bevonultunk a zászlóaljhoz. Ők másnap mentek szabadságra és minket, kettőnket otthagytak, hogy hozzuk rendbe a laktanyát. Amikor hazajöttek a szabadságról, akkor elkezdődött az újonc kiképzés. Mielőtt az újoncozásra került volna sor, kaptam egy másik feladatot is, az öreg póttartalékosokkal kellett foglalkoznom, meg kellett tanítanom őket az új fegyverek használatára. Volt köztük negyven éves is, volt belőlük egy század, nagyrészt nyomorékok voltak; velük kellett foglalkoznom igazság szerint egészen addig, amíg vissza nem jöttek a többiek a szabadságukról. Ekkor lejárt ezeknek az öreg póttartalékosoknak is az idejük, és akkor mindjárt elkezdődött az újonc kiképzés. Az újonc kiképzés egy jó félévig tartott, és mivel az enyémek lettek a legkitűnőbbek, így én lettem a megüresedett páncéltörő ágyú szakasz parancsnoka, vagyis a tacskók, tisztek, önálló szakaszparancsnoka. Teljesen az én kezem alá került ez a szakasz. Ez volt 1942-ben, azt hiszem 22 éves voltam ekkor. 

Kiskunhalason sokáig voltam, mivel először ugye, az öreg pótkatonákkal foglalkoztam, aztán egy újonc szakaszom volt, és végül páncéltörőágyús szakaszparancsnok lettem, úgy is mentem ki a frontra. Közte a két év alatt, ami még volt, addig én voltam a tisztes iskola oktatója. Azt mondták, hogy azt taníthatok, amit akarok. A németek leírták, hogy mit kellene csinálniuk a katonáknak, hogy kibírják a Szovjetuniónak a hadseregét, ennek alapján, adtak nekem egy könyvet, hogy így képezzem ki a katonákat, szegényeket. Agyonsportoltuk magunkat. Nagyon kevés idő volt arra, hogy felkészüljünk, hogy hogyan is legyen minden. Azt hittük, megnyerjük a háborút, persze nem így lett.

Apám csináltatott két ládát – még Székelyudvarhelyen, mielőtt az első világháborúba elindultak –, és ebből volt egy nálam Kiskunhalason. Azt megraktam ruhákkal, csizmákkal meg mindennel, ami katonai felszerelésem volt, és megkértem a szomszédasszonyt, hogy rakassák föl a padlásra, merthogy jöttek a szovjetek. De hát azok megszagoltak mindent, az utolsó darabig mindent végigjártak, úgyhogy amikor lementem a holmimért, akkor láttam, hogy mindent elvittek. Volt egy pár fehér íróasztali készletem fehér márványból, azt elástuk, de hát még annak a felét is kiásták, úgyhogy csak egy-két darab maradt meg belőle. A legényemet – aki vigyázott az alatt az idő alatt a dolgaimra, amíg én nem voltam ott –, őt is elvitték később katonának, úgyhogy minden őrizetlenül maradt. Az is lehet, hogy ő, ez a szlovák gyerek is sok mindent elvitt, de legalább használta egy ideig. Úgy tudom, hogy aztán meghalt, elesett valahol. 

Luniniecben szálltunk le a vonatról, ez volt az első állomás, ahova vezényeltek minket, ott voltunk körülbelül egy hétig. Onnan vezényeltek ki bennünket az oroszok ellen, először a motorkerékpáros századot, aztán a másik két századot egy német ezred kötelékében. A németek voltak a főparancsnokok egészen addig, amíg eljutottunk a Pripjaty mocsárig, ott aztán megállt az egész társaság.Ott hívták meg a németek az ezredparancsnokunkat és két századparancsnokunkat; én kísértem még el őket a németekhez. Emlékszem, ott egy nagyot ittak a németekkel és jöttek haza. Az öreg Bresztovszki volt a parancsnok, a két század parancsnoka pedig Páldi Géza és Solymosi. Nem sokkal később bevetettek minket egy társaság ellen, ott elesett Páldi Géza, és alig maradt valaki.

Mi nem mentünk be egészen a Priprjaty mocsárba, mert fölgyújtották mögöttünk a falut az oroszok, és az úgy égett, mint a zsír. Visszafele jövet, ahogy jöttünk az országúton, egy páncéltörő ágyúval megállítottak minket; egy fiatalember meghalt mögöttem, én is kaptam egy szilánkot. Mi visszahúzódtunk Luniniecbe – három géppuskánk meg egy ütegünk volt, a zászlóaljparancsnok parancsnoksága alatt haladtunk –, ők szép lassan, lépésről lépésre jöttek utánunk, mert az erdő, ahol keresztül kellett volna mennünk, az egy partizán tábor volt. Mi a tűz elől bejöttünk az erdőbe, és ott is maradt vagy százötven gépkocsi. Sebesülten, hátrahúzódva felépítettük a többieknek az utat, hogy egyáltalán a patakon át tudjon jönni, aki még megmaradt. Így is a zászlóaljnak a fele ottmaradt az erdőben, hogy aztán őbelőlük ki maradt meg, ki nem, azt nem tudom. De hogyha nem lettem volna sebesült, akkor egész biztosan ott maradok én is. Szerencsém volt, hogy valaki megsebesített, így felkerültem egy sebesültszállító teherautóra. Ilyen is volt. Ott maradtam a zászlóaljnál körülbelül ötven napig, akkor járt le a kötésem. Egészen addig ott voltam, amíg haza nem vezényeltek. 

A németek Varsó közelébe vezényeltek és ott helyeztek el minket hadállásokba. Varsó körül volt szintén két hadállás – Varsó innenső és túlsó szélén –, és egy harmadik a határban. Ott voltunk mi másfél hónapig. Óriási dolog volt, amikor a németek elkezdték a lövöldözést éjszaka kilenc órakor – egy tűzáradat volt az egész. Óriási nagy tűz volt akkor Varsóban minden este. Körülzártuk az egész várost, a lengyelek bent voltak a tűz közepében, de hát elég nagy ez a Varsó.Én voltam az összekötő és felderítő a zászlóaljnál, mert hát embereim nem voltak, úgyhogy sántikálva elmentem felderíteni. Három ember volt, aki közvetlenül alám került: a motorvezető, egy ember a gépkocsin, egy hátul a hátsó ülésen, én pedig a csónakban utaztam. A motorvezető kivételével – mert az nem hagyhatta el a posztját – ezek a legények gondoskodtak arról, hogy legyen szállásunk, legyen ennivalónk, úgyhogy ez a kettő mindig váltogatta egymást, néha nélkülük indultunk el. Állandóan felderítésre jártam éjszaka, illetve amikor szükség volt rá, emellett összeköttetést kellett tartanom a németekkel, mert ők voltak a dirigens parancsnokok a területen, ahova ki voltunk vezényelve. 

Széles út vezet keresztül Varsón, meg mellette is több ilyen összefutó betonút. Egyébként Lengyelországban nyakig lehetett süllyedni a sárban, úgyhogy nagyon meg kellett nézni, hogy az ember merre indul, merre fut. Hát ott eleget mentünk, főleg motoron, oldalkocsis motorkerékpárral. Azután egyszer voltam még bent Varsóban, amikor már az oroszok kiszorították félig-meddig a németeket, mert ki kellett hozzak egy magyar nőt – nem tudom, hogy maradt ott.

Amikor engem a frontról hazaindítottak, nem találták a régi gazdámat, Bresztovszki ezredest, mert egyszerűen eltűnt valamerre, volt ilyen a háborúban – fent voltak valahol a Felvidéken. A minisztériumban azt mondták, hogy Bécsben vannak, aztán Bécsből elmentem Breslauba, onnan pedig egy kiképzőtáborba, ami egészen addig tartott, amíg az oroszok be nem jöttek Magyarországra. Akkor visszahoztak minket ide, Kecskemétre. Kecskemétről jöttünk aztán le délre, Kiskunhalasra, ott voltunk körülbelül nyolc óra hosszat, és akkor máris ott voltak az oroszok rajtunk. A szomszéd faluban, ahogy ment haza az egyik század, a század parancsnoka, Soproni Karcsi kapott egy lövést, súlyos koponyasérülése lett, de még Pesten találkoztunk vele – még rokkant volt. 

Kecskemétről indultunk mindenfelé, a Duna-Tisza közé az oroszok ellen, mert amikor mentünk le, akkor már beléjük ütköztünk. Ott lent voltunk egy jó darabig, aztán az oroszok szorítottak bennünket állandóan visszafelé. Már Gyula felől mi oroszokba ütköztünk, és ahogy mentünk tovább, az Alföld másik városában, Kecskeméten túl is beleütköztünk az oroszokba. Orosz repülők is próbáltak leszállni, akkor azokkal kerültünk harcba. Felderítést csináltunk egészen végig, amíg Magyarországon voltunk, azután az Alföldről egy új alakulattal Németországba mentünk ki, úgyhogy nem volt megállás." 

Egy Bátorsági Érem története

 

 

A család jóvoltából betekinthettem Szalay Máton magyar királyi főhadnagy hagyatékba, amelynek alapján érdekes egyéniség képe rajzolódott ki. Szalay Márton eredetileg 1936. októberében vonult be kötelező katonai szolgálatra a kiskunhalasi 4. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóaljhoz. A tartalékos tiszti iskolát Kiskunhalason és Kenyérmezőtáborban végezte el. Továbbszolgáló zászlósként részt vett az 1938. őszén irreguláris csapatok által Kárpátalján vívott küzdelmekben, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot.

1938. október 6-ától kezdődően az akkori magyar-csehszlovák határ közelében összegyűlt magyar irreguláris csapatok (lövészek és rongyosgárdisták) közül – a műveletek első szakaszaként – elsősorban felderítési és propagandacélokból kis létszámú, ún. surranó járőröket bocsátottak ki, amelyek fő feladata a Lengyelországba történő átjutás volt.Ezen túl feladatukat képezte a zavarkeltés, valamint a magyar jelenlét demonstrálása, az általános helyzet destabilizálása is.

Október 7-én két rongyos-csoport lépte át a határt Tarpánál, az 5. számú Dénesfalvy-Dinich Győző, illetve a 6. számú Iványi Pál t. hadnagy parancsnoksága alatt. Ez utóbbinak tagja volt Szalay Márton is. A két csoport – immár ellenséges területen – október 8-án egyesült és tovább folytatta útját. Útvonaluk Nagyborzsova, majd Muzsaly volt, ezt követően rövid ideig Beregszász közelében táboroztak le Gyógyszer, valamint élelem beszerzés céljából küldtek oda háromfős csoportot küldtek Beregszászra. Ennek vezetője, Iványi Pál Kadlecz Árpáddal tisztázatlan körülmények között a városban maradt (később visszatért Magyarországra), ezek után Szalay Márton átvette helyét, egyben a csoportparancsnok, Dinich Győző helyettese lett.

Az út során – kapott feladatuknak  megfelelően – igyekeztek szót váltani a pásztorokkal, földművesekkel szót váltottak, a megbízhatóaknak fegyvert, lőszert adtak.Továbbindulásuk után október 11-én a 24 rongyosból négyen már maláriában szenvedtek, szállításuk inkább tehertétel volt bajtársaik számára.

Október 12-én Nagymuzsaj mellett átkeltek a Borsova patakon, közben leküzdötték a háromfős hídőrséget. Ezzel egy időben a fellármázott csehszlovák hadsereg alakulatai igyekeztek hollétüket felderíteni, végül számos kisebb összetűzés után október 18-án futottak bele egy géppuskával megerősített csendőrosztagba. A tűzharcot követően a járőr úgy szétszóródott, hogy mindössze nyolcan maradtak együtt. Másnap Pereháza (Perekreszna) közelében a megmaradt csoporton ismét rajtuk ütöttek, ezúttal cseh reguláris erők. A terepkutatóul kiküldött  Ispaics Imre és Pintér István elesett, majd  – közvetlenül a lengyel határ előtt – Gál József karpaszományos tizedes is hősi halált halt a cseh csendőrök géppuskatüzében. Nagy szenvedések árán végül másnap, október 20-án reggel 6-kor Libouchola település mellett értek Lengyelországba.

Szalay Márton családjának így írt Kiskunmajsára földijei sorsáról:

„… Az eredetileg 26 tagú csapatunkból összesen megmaradtunk kilencen. Amint írtam (a levél elején utal egy korábbi levelére, amely sajnos nem maradt fenn – a szerző), egy csoportban indultam Takács, Poszeth és Varga Péterrel. Róluk semmit nem tudok, valószínűség amellett szól, hogy elestek. Mallár Jóskával együtt. Ha foglyul estek az rosszabb, mint a halál. Azért ne szóljanak semmit a szüleiknek, mert nem akarom, hogy tőlem tudják meg. Majd értesítik őket hivatalosan…..”

A Lengyelországba történő átlépésért elnyerte a Bátorsági Érmet: A személyes bátorsággal véghezvitt tettek jutalmazására alapított ezüstérem, 1929-től viselte a Bátorság Érem nevet, csak szalagjában tér el a Magyar Koronás Ezüst Éremtől).Összesen mintegy 80 alkalommal adományozták.

Bátorsági Érem

Az indoklás szerint: „Október 7-én lépte át a határt. Iványi hadnagy csoportparancsnok eltűnése után a VI. csoport parancsnokságát átvette, mindkét ütközetben harcolt.” 

Főhadnagyként, a Bátorsági Érmet viselve

Szalay Márton ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémia alantos tiszti tanfolyamát, majd hivatásos tiszt lett. Később gyakorlatilag a második világégés csaknem összes olyan hadszínterén megjelent, ahol magyar katonák harcoltak. A doni összeomlás előtt mintegy két héttel távozott szabadságra, majd 1944-1945-ben zászlóalja – amely továbbra is a híres kuruc brigadéros nevét viselte, ekkor az 1. lovashadosztály hadrendi alakulataként –  kötelékében egészen Magyarország nyugati határáig védte hazáját.

Életrajza – sok más bajtársáéval együtt olvasható a kerékpáros tisztek adattárában.

 

Halasi kerékpárosok útja Rimaszombatba – 1938.

 Egy újabb megemlékezés, ami az 1938. őszén történt eseményeket idézi. Ezúttal a kiskunhalasi kerékpáros zászlóalj útját mutatjuk be, képekkel színesítve.

A trianoni bilincs szétpattanását – hosszas diplomáciai tárgyalásokat követően – az első bécsi döntés jelentette, amelynek határozatai alapján a magyar csapatok bevonultak a Felvidék magyarlakta területeinek egy részére. Elsőként október 11-én  Ipolyság tért vissza, a sátoraljaújhelyi kisállomással együtt, majd az október 13-án mozgósított honvédség csapatai fokozatosan felzárkóztak a trianoni határvonalra, várva a diplomáciai tárgyalások végeredményét.

A bevonulásban rész vett a kiskunhalasi 4. honvéd kerékpáros zászlóalj is.Az alakulat vasúti szállítással a Kecskemét-Nagykáta-Szolnok-Hatvan útvonalon indult az északi határ felé. Pásztó állomáson rakodtak ki, és a Tar-Pásztó elhelyezési körletben várták a megindulási parancsot. 

Miklós Béla ezredes, a 2. lovasdandár parancsnoka (jobbról) és Oszlányi alezredes Taron

Menetgyakorlat Galyatetőre

Dr. Fekete Imre halasi polgármester érkezése

Oszlányi Kornél alezredes a zászlóalj előtt fogadja a halasi vezetőket

Indulás Tarról, 1938.11.03.

Keresztül Salgótarjánon 1.

Keresztül Salgótarjánon 2.

Diadalkapu Somoskőújfalun

 

Irány Rimaszombat

Rimaszombat 1.

Üdvözlő felirat a városban

Az első csendőrök Rimaszombatban

A zászlóalj Taron öt hétig várakozott, majd Somoskőújfalunál lépte át a trianoni határt, és a Feled-Fülek menetvonalon bevonult Rimaszombatra. A halasi kerékpárosok november 3-ára zárkóztak fel a határra és november 5-10. között vonultak be a Magyarországhoz visszatért területekre.

 

Tüzértisztként a kerékpárosok között – Kende Péter százados pályafutása

 Kölcsei Kende Péter tüzér százados családjának sorsa hű lenyomata a huszadik századi magyar valóságnak.  Sokféle társadalmi réteg, sokféle nemzetiség, sokféle sors, mindez a történelem által könyörtelenül befolyásolva.  Figyelmesen olvasva és lehántva róla azokat a rétegeket, amit a kényszerűség rakott rá, talán rájövünk, milyen nehéz is lehetett lavírozni abban a korban. Kende Péter százados pályája  szorosan összefonódik a kiskunhalasi kerékpárosok történetével.  

37M Hansa Lloyd tüzérségi vontató, a kerékpáros ütegek járműve (a kép illusztráció)

Életleírásából egy rövid részlet:

"....Valami egészen különös levegő fogadott bennünket a visszacsatolt területeken. Más emberek, egészen más gondolkodású magyarokat találtunk. A polgári demokrácia szelleme volt ez a nekünk különös valami. És nagyon jól éreztem magam ebben a friss levegőben. A mai napig legszebb emlékeim közé tartozik a megismerkedés ezzel az új szellemmel. Komáromban a III. sz. erődben helyeztek el bennünket. Mellettünk volt a lengyel hadifogolytábor, ahol azokat a lengyel tiszteket gyűjtötték össze, akik a német megszállás elől Magyarországra menekültek. Igen értékes emberekkel ismerkedtünk itt meg. Láthattuk az izzó gyűlöletet, mely a betolakodó németek ellen izzott a lengyelek szívében, s rám ez különösen nagy hatással volt. A felvidéki bevonulás emlékére alapított Felvidéki Emlékérmet itt kaptam meg.

1939. október 1-ig voltam Komáromban. Innen áthelyeztek Kiskunhalasra, a 15. kp. zlj. üteghez gk. tisztnek. Perczel János őrgy. üpk. és Dudás Vilmos hdp. őrmesterrel kezdtünk az üteg megszervezéséhez és felállításához. A tartalékos legénység és a tisztek is egy darabig bent voltak. Itt is, mint Székesfehérváron, egy nagy parasztházba zsúfolták be a legénységet, míg pár hónap múlva a laktanyában a mi épületünk el nem készült.

A kerékpárosoknál igen jó bajtársi szellem uralkodott, ami kedvező hatással volt a mi életünkre is. Csak a zlj. pk-kal: Oszlányi Kornél alez-sel nem voltunk kibékülve. Cezaromániás hajlamaival sok keserves percet nekünk. Őbenne láttuk a prototypusát a kitüntetéshajhászónak. Csak együttlétünk alatt három Signum Laudist ismertetett el, s később mindenki által ismerten még a Mária Terézia-rendet is kiharcolta magának. Talán legjobban Mindszentivel tudnám összehasonlítani a két jellemet. Mindszentit is ismertem Zalaegerszegről és képzettársítás útján a két ember egyforma módra jelenik meg előttem, ha a múltba visszagondolok. 

Oszlányi alez. helyére Istvánffy alez. került, aki egészen más ember volt, ellenkezője Oszlányinak. Még Oszlányi alez. parancsnoksága alatt jelent meg a zsidótörvény, amelynek kapcsán okmányokkal kellett származásunkat igazolni. Igen nehéz helyzetben voltam. Anyai nagyszüleim, anyám kikeresztelkedet zsidók voltak, a származási igazolásomban is szerepelt ez a tény. A törvény alapján nem voltam zsidónak tekintendő, de anyakönyvi lapomon és egyéb okmányaimon piros tintával jelölték meg a tényt, hogy zsidószármazék vagyok. Vártam az elbocsátásomat vagy nyugdíjazásomat, de ez Istvánffy alez. liberális felfogása folytán mégsem következett be. Édesanyám kétségbe volt esve, de én vigasztaltam, hogy nem lesz semmi baj sem, ő nem tehet semmiről sem...."

A teljes életrajz olvasható az Archivneten.

A 15. kerékpáros zászlóalj Kárpátalján – frissítve

            A történelmi Magyarországnak ezt az észak-keleti szegletét a Tisza és az Ung folyók völgye fogja közre, a Kárpátok gerincén futó valamikori államhatárral. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a frissen alakult csehszlovák államhoz csatolta, annak keretein belül önálló közigazgatási egységet alkotott. Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét. Kárpátalja nyugati része, amelyet túlnyomó részt magyarok laktak (Munkács, Ungvár és Beregszász környéke) ekkor visszatért az anyaországhoz. A fennmaradó területeken a ruszin Volosin kormányzó vette át a vezetést, és mindent megtett egy önálló Kárpátalja megteremtéséért. A magyar kormány tárgyalásokba bocsátkozott vele, de ezek elhúzódtak, mert Volosin Hitler jóváhagyását igyekezett megszerezni önállósulási törekvéseihez. 

Az egyre gyakoribb határvillongásokra való hivatkozással a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy az „ezeréves határok” elérésével újra megteremtsék a magyar-lengyel közös határt. Ezért a csehszlovák állam teljes szétesését követően az előzetesen készenlétbe helyezett magyar csapatok megindultak Kárpátalja birtokba vételére.

            A hadműveletet megelőzően már folytak harcok az először visszakerült kárpátaljai területeken. Szlovák részről 1938 december 28-án Nagyszaláncnál, 1939, január 6-án Munkácsnál, január 8-án Nagygejőcnél történtek kisebb fegyveres támadások¹. Ezeket a magyar haderő helyszínen tartózkodó egységei visszavetették. 1939. március 13-án a magyar fél részéről történt rajtaütés, melynek során a 3. huszárezred a Munkácsot Beregszásszal összekötő folyosó kibővítését oldotta meg sikerrel.

 1939. március 15-én a Magyar Királyi Honvédség gyorscsapatai benyomultak Kárpátaljára. A támadást irányító magasabb parancsnokság az előző naptól Kárpát-csoportparancsnokságnak nevezett VIII. hadtestparancsnokság volt. Alárendeltségében harcolt az 1. és a 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizó dandár és az ungvári 24. gyalogezred, illetve a hadtest területén állomásozó kerékpáros és határvadász alakulatok. Az előrenyomulás során csatlakoztak hozzájuk a március 13-án mozgósított és a Dunántúlról átirányított 8., 9., és 11. gyalogdandárbeli alakulatok. A 2. lovasdandár vitéz lófő dálnoki Miklós Béla lovassági tábornok parancsnoksága alatt állt, állományát egyebek mellett az 1. huszárezred, a 2. huszárezred, a 15 .és a 16 .kerékpáros zászlóaljak alkották. Az elfoglalt területen jelentősebb ellenállást csak a Szics-gárdának nevezett szabadcsapatok tanúsítottak, ezek ellenállását azonban hamar letörték. A magyar csapatok az Ung folyó biztosításának címén és a természetes határ kialakításának reményében március 23-án benyomultak az alakulóban levő Szlovákia területére is. Az Oszlányi Kornél alezredes parancsnoksága alatt álló kiskunhalasi illetőségű magyar királyi "Balogh Ádám" 15. honvéd kerékpáros zászlóalj ekkor esett át a tűzkeresztségen.

A halasi kerékpárosok tisztikara 1938 novemberében

A nemrégiben (1939.01.23-án) hadrendi számot cserélt alakulat március 20-án vasúti szállítással békehelyőrségéből Vásárosnamény állomásra vonult. Itt kirakodtak, és kerékpáron vonultak Záhonyba. Innen Munkácsra csoportosultak, majd március 22-én este a zászlóalj kisharckocsi-szakasza és gépvontatású ütege már Ungtarnócon tért pihenőre. Oszlányi alezredes is terepszemlét tartott.. A zászlóaljjal egy harccsoportot alkotó 1. huszárezred – 15 óra alatt 100 km-et megtéve – szintén elérte kitűzött állásait. Ezt, és a dandár többi alakulatának teljesítményét a Kárpát-csoport parancsnoksága külön parancsban ismerte el.³ Március 23-án hajnalban a lovasdandár többi alakulata is beérkezett, és menetből birtokba vette a felső vezetés által kijelölt területet. A zászlóalj többi része is befutott. Hajnalban. felderítő járőröket bocsátottak ki, amelyek kerékpáros rajokból, illetve rajonként egy Ansaldo kisharckocsiból álltak.⁴  Elfoglalták Alsóhalas községet, az Ung folyón átkelve egy szakasz Mosonyi György törzsőrmester parancsnoksága alatt birtokába vette Lakárdot és Bezőt.

Mosonyi György egy későbbi (kb. 1948-as) felvételen, ekkor már  századosi rendfokozatban.

A zászlóaljparancsnok személyesen is példát mutatva bátorságból törzse élén személyesen nyomult be Zahar községbe^5. Az Ung folyón Lakárdnál hadihidat vertek a gyors átkelés biztosítására^. A birtokba vett falvakban a helyben állomásozó csendőrséget azonnal lefegyverezték. A 15. kerékpáros zászlóalj a Halas patak vonalában vett fel védelmi állást, az állás egyik végpontja Alsóhalas község, a másik Prépostsági-tanya volt. 

A német és a szlovák vezetés tiltakozásának hatására másnap a Kárpát-csoport parancsnoksága leállította az előrenyomulást. A magyar arcvonal északi szárnyán, a 2. gépkocsizó dandár körletében a szlovák erők megkíséreltek az előrenyomulást, a zászlóalj arcvonalszakaszán inkább csak járőrharcok folytak. Szlovák részről elsősorban a légierő Avia és Letov típusú gépei aktivizálódtak. A légiharcok során március 24-én egy vadászrepülőgép a zászlóalj által elfoglalt Alsóhalas község mellett zuhant le⁶. A szárazföldi harcok során a Hlinka-gárdisták mellett a még szervezetlen szlovák hadsereg alakulatai vették fel a harcot a honvédcsapatokkal. A zászlóalj egészen március 30-ig folyamatosan megújuló harcokat vívott a sokszor túlerőben támadó ellenséggel szemben. Említést érdemelnek a Bunkóc község környékén március 28-án vívott összecsapás. Ebben személyesen vett részt vitéz Oszlányi Kornél alezredes is, ahol bátorságával mutatott példát alárendeltjeinek. A zászlóalj első hősi halottja is ebben az összecsapásban vesztette életét: Zilah István karpaszományos tizedes, rajparancsnok tábori őrsét hajnal 3-kor túlnyomó erejű ellenséges támadás Felsőrőcse irányából. Az ellenség részeivel megkísérelte a tábori örsöt bekeríteni, ám a helyszínre érkező Jakab Márton t. hdgy. katonáival megakadályozta ezt.⁷ A küzdelem során Zilah tizedes kitűnt személyes példaadásával, és halálos sérülést szenvedett. Halála után a Nagy Ezüst Vitézségi Érmet ítélték oda számára.

Nagy Ezüst Vitézségi Érem két oldala. A kép forrása, köszönet a készítő Derecskei Gábornak

Az alakulat másik hősi halottja Kovács I. Sándor kerékpáros lövész volt, aki március 24-én tábori őrs szolgálat ellátása közben elszenvedett súlyos sebesülésébe öt nappal később belehalt.<sup>8. 

(részben e rövid írás nyomán jöttem rá, hogy az 1941. előtti időszakból  a hősi halált halt katonákat feltüntető adatbázis nagyon hiányos. Ezért összállítottam egy kereshető listát: A kárpátaljai harcok során hősi halált halt magyar katonák adatbázisa).</sup>

A 15. kerékpáros zászlóaljat március 29-én a 2/II. huszárosztály váltotta le, mert a tavaszi esőzések mocsárrá változtatták a Halas patak völgyét, lehetetlenné téve a mozgást a kerékpárok számára. Március 30-án a Kárpát-csoport parancsnoksága a 2. lovasdandárt felváltotta,⁹ helyüket határőr alakulatok vették át.. A zászlóalj kerékpáron útra kelt békehelyőrsége, Kiskunhalas felé, így ért véget számára a háború első számottevő küzdelmet hozó bevetése.¹⁰

Azt a területet, ahol az alakulat harcolt, a határmegállapító bizottság döntése szerint később vissza kellett adni az újonnan alakult szlovák államnak.¹¹ A szlovák és a magyar kormány között kötött megállapodás eredményeképpen a magyar csapatok az Ung folyóig, illetve a Kárpátok gerincéig szállhatták meg Kárpátalját, ezzel természetes határt teremtve Lengyelországgal. Ezen a határszakaszon egy fél évvel később lengyel menekültek ezrei menekülhettek meg a két irányból támadó hadigépezetek szorításából.

Jegyzetek:

1         Csima János: Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához. (p., 1961), 30.o.

2         Bús János-Szabó Péter: Béke poraikra…II (Bp., 2001), 103.o.

3         2. lovasdandár vezérkari osztály: A 2.lovasdandár működése Kárpátalján Magyar Katonai Szemle, Bp., 1939.,3.szám, 4.o.

4         Haypál Bertalan kerékpáros hadnagy visszaemlékezése. Kézirat, másolata  a szerző birtokában), 17.o.

5         HM HL Kitüntetési javaslatok. 1. doboz

6         Pataky-Rozsos-Sárhidai: Légi háború Magyarország felett(Bp.1992),22.o.

7         A 2.lovasdandár…..15.o.

8         HM HL KIT.

9         A 2.lovasdandár….16.o.

10      Haypál: 18.o.

11      A 2.lovasdandár… 16.o.

Gyorsan, bátran, hűséggel – frissítve

Gyorsan, bátran, hűséggel

 

Időnként még kapható a Gyorsan, bátran, hűséggel – a m. kir. "Balogh Ádám" 15. honvéd kerékpáros zászlóalj története című könyv. 

Érdeklődni a kiadónál!

A könyv több mint 210 oldalon át, közel 80 térképpel, fotóval mutatja be a zászlóalj történetét Hajmáskérről Kiskunhalasra településéig, az ország-gyarapításokon (Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék), a frontszolgálaton (Szovjetunióban Lengyel- és Magyarországon vívott harcok) keresztül, a megszűnéséig.

 Ízelítőül egy részlet a kötetből:

 

"A zászlóalj szervezetszerűen továbbra is a – megszálló feladatokat ellátó – 2. lovasdandár részét képezte, de mivel a Kárpát-csoport erői nem bizonyultak elégségesnek, ezért a délvidéki megszálló feladatok felfüggesztésével a zászlóalj parancsot kapott arra, hogy vasúti szállítással induljon a frontra. Az indulás pontos időpontja nem ismeretes, annyi bizonyos, hogy valamikor 1941. június 21. után rakodtak be, és hosszú vonatút után július 3-án érkeztek a Kárpátokba, ahol Volócon rakodtak ki. Itt a Rakovszky György tábornok parancsnoksága alatt álló harccsoport alárendeltségébe léptek. Rakovszky eredetileg a 8. határvadász dandár parancsnoka (szervezetszerű alakulatai: a 2., 3., 10., 11., 25., 26., határvadász zászlóaljak) volt, de a feladatra való tekintettel a Kárpát-csoport parancsnoksága a seregtestet átszervezte. Így 1941. július 1-ével megalakult a Rakovszky-csoport, amelynek fő erői a 10., 25. határvadász , 1., 2. hegyi és a VIII. kerékpáros zászlóaljak voltak. Ez a csoportosítás július 1-jén járőrharcokat követően Tiszovicánál, valamint Korcsinnál elfoglalta a Stryj átjáróit. Másnap a csoport pihenőt kapott, mivel csapatai kimerültek, leharcoltak voltak. Július 3-án a kiskunhalasi kerékpárosokat is a csoport alárendeltségébe helyezték, mivel várható volt, hogy az északon előrehaladó német hadosztályok nagyobb szovjet egységeket nyomhatnak rá a csoportra.

A hajnali kirakodást követően Rakovszky tájékoztatta a fennálló helyzetről Bresztovszky Erik zászlóalj parancsnokot. Majd az alakulat még aznap előrenyomult a Toronyai-hágón keresztül Wyszkow településig. A menetoszlop élén az ún. gyorslépcsőt Sepsy Dezső főhadnagy vezette. A Sepsy vezette részeket a zászlóalj zöme követte Holló Miklós százados parancsnoksága alatt. A különféle kisebb-nagyobb rajtaütések, partizánakciók elkerülése végett Bresztovszky elrendelte a katonai sisakok besározását, rejtés céljából. A kerékpárosok igazán festői tájon kezdhették meg az előnyomulásukat, melyet a katonai jelentés így örökített meg: „Honvédeinket büszke érzés töltötte el. Tudták, hogy nemsokára átlépik az ősi határt, a Kárpátok gerincét. A hegyvidék kitárta természetes pompáját. A vadregényes képek egymást váltották, és gyönyörködtetve feledtették a hosszú és fárasztó utat. Mintha a Kárpátok ünnepi díszbe öltöztek volna, hogy üdvözöljék azokat, akiket a sorskeze védelmükre rendelt. Már itt meggyűlt a bajuk a katonáknak, akiket nem tudtak gépkocsin szállítani a kerékpárokkal. Ami a délvidéki hadműveleteknél igen jól jött, most csak felesleges teher volt. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sáros, hegyi utakon nem csak ezekkel volt probléma.

„A menetütem egyre csökkent a Kruppok, a Botondok és a Hansák erőlködve ugyan, de mégis átküzdötték magukat a csúszós hágón. Kerékpárosaink kerékpárról leszállva gyalog taposták a sarat. A menet erősen megterhelt gépkocsijai sokszor az emberi segítségre szorultak. Ilyenkor a honvéd letette kerékpárját, izmos vállát nekifeszítette a súlyos tehergépkocsinak és segítette felfelé.”] Alkonyodás után lépték át a határt, majd nemsokára megérkeztek első menetcéljuk végállomásához, ahol a következő látvány fogadta őket: „…a Kárpátok lejtőjén egy lankás völgy terült el, melyet a Mizunka patak szelt ketté. Egy hatalmas faház terpeszkedett a patak túlsó partján, pár kisebb rozoga ház szanaszét, ez volt Wyszkow.”

A Rakovszky-csoport előtt a bekerítési szándék elől az ellenség visszavonult. A 8. határvadász-dandárparancsnokság utasítására július 4-én a Szkoléban levő összes alakulatból az 1. hegyi zászlóalj parancsnoka, Újlaky György alezredes parancsnoksága alatt létrehozták az Újlaky-csoportot, Pisky Zoltán alezredes parancsnoksága alatt ugyanakkor a Pisky-csoportot. A zászlóalj nem került a fenti csoportok alárendeltségébe, hanem a VIII. kerékpáros zászlóaljjal együtt közvetlenül Rakovszky tábornok alárendeltségében maradt. A zászlóalj alárendeltségébe kellett volna lépnie egy hadihídoszlopnak is, ez utóbbi azonban nem érkezett be idejében, így Rakovszky parancsot adott a zászlóaljnak, hogy az előrenyomulást anélkül is kezdje meg. Így a zászlóalj 9-10 óra között ellenállás nélkül beérkezett Dolinára. A zászlóaljat Dolinába érkezésekor az ukrán lakosság nagy örömmel köszöntötte.

„Dolina lelkes örömmel fogadta honvédeinket. Bomba és golyózápor helyett virágeső fogadta és kísérte a zászlóaljat az egész menetvonalon.”

Pihenőt szerettek volna tartani a zászlóalj tisztjei, de a parancsnokság keresztül húzta a számításaikat:

„Nagy kényelemmel láttak honvédeink az ízletes ebéd elfogyasztásához. Az ősi katonasors íratlan szabályai szerint azonban mindig ilyenkor jön a meglepetés. Most is éppen ebben a pillanatban futott be a parancs, hogy a zászlóalj törjön előre és vegye birtokba Lomnica átjárót, Podhorky és Wisztowa között.”.

Megnehezítette dolgukat, hogy a Svica folyó hídja robbantva volt, de egy gázlón végül sikerült az akadályon átjutniuk. Dolina birtokba vételével a zászlóalj Fedezte a Rakovszky csoport Svicán való átkelését. Mivel a szovjet csapatok a környéket harc nélkül feladták, a harccsoport vezetése elrendelte, hogy a zászlóalj a Lomnicán történő átkelés biztosítására törjön előre Podhorky és Wisztowa közé.

A kerékpárosok a feladat végrehajtása közben nem várt nehézségekbe ütköztek. A Lomnica kb. 200 méter hosszú hídját a visszavonuló szovjet csapatok felrobbantották. A hídon csak gyalogosok tudtak átvergődni, járművekkel nem volt használható. Sikerült ugyan gázlót találni, de ettől függetlenül nem ment könnyebben az átkelés.

„…az egyik Hansa vontató már lomhán be is merészkedett a vízbe, hogy átkeljen a túlsó partra. A folyó közepén azonban elhagyta az ereje és megállt. Erre egy Botond, hogy kiválóságát igazolja megindult, hogy maga mögött hagyja el a lesüllyedt vontatót. És csakugyan kis erőlködéssel, de átjutott a túlsó partra. Ennek nyomán a kis Kruppok már játszi fürgeséggel átrohantak. A nehezebb gépkocsikat a tisztek és a legénység vízben gázolva segítették át a túlsó partra. (…) A tisztek és a legénység egy része benn állt a mellig érő rohanó vízben, másik része pedig a vontató kötélnél segédkezett.”

Bresztovszky alezredes felderítőket küldött előre Sztanyiszlauba. A felderítés megállapította, hogy a várost kiürítették. Sepsy Dezső főhadnagy parancsnoksága alatt megalakult a zászlóalj gyorslépcsője, amely egy géppuskás szakaszból és Haypál Bertalan hadnagy páncéltörő ágyús századából állt. A gyorslépcső 15 órakor birtokba vette Sztanyiszlaut, ahol tetemes mennyiségű hadizsákmányt ejtettek. Többek között magyar kézre került két I-16-os vadászrepülőgép, 6 db. 52 tonnás (valószínűsíthetően KV-2 típusú), 8 db. közepes és 16-18 könnyű harckocsi(ezek típusai pontosan egyelőre nem határozhatóak meg), továbbá kb. 10 000 liter benzin. A városban találkoztak a 12. kerékpáros zászlóalj felderítő járőrével, akik ugyanekkor érkeztek ide. A gyors és eredményes előretörés miatt Sepsy főhadnagy és Haypál hadnagy a „Kormányzói dicsérő elismerés hadiszalagon a kardokkal” kitüntetésben részesültek."

---