Képek a 16. kerékpáros zászlóaljról 1941-ből

Az alábbi visszaemlékezést a www.gallai.net weboldalon találtam. Az emlékeit papírra vető Gallai Ferenc (Kiskundorozsma, 1912.), aki a 16. kerékpáros zászlóalj rövid létezésének (1939.01.23-1941.10.01.) és alkalmazásának "legsűrűbb" időszakaiban volt résztvevője a műveleteknek.

Kiegészítésül talán annyit, hogy a zászlóalj katonái azért szereltek le Rétságon, mert szegedi alakulatukat 1941.10.01-jei hatállyal oda helyezték, ugyanakkor átszervezték 2/I. harckocsizászlóajjá, majd 1942.10.01-jével 1/III.  harckocsizászlóajjá.

A szövegben említett zászlóaljparancsnok vitéz Petrovay Károly ezredes volt, aki 1940.10.01-1941.10.01. között töltötte be a beosztást. A délvidéki események leírásánál szereplő századparancsnok valószínűleg Pálos Géza százados volt.

Íme a forrás:

Gallai Ferenc (forrás:gallai.net)

"1937 tavaszán soroztak be katonának, és 1938. október 5-én kellett bevonulni. Közben a bátyám leszerelt, és udvarolt egy pusztamérgesi lánynak. De ez nem tartott sokáig, mert a bátyám elment és jelentkezett rendőrnek. 

Fel is vették, és 1939 tavaszán bevonult ő is rendőrnek Gyulára. Én meg Szegeden szolgáltam a 16. kerékpáros zászlóaljnál, az utász laktanyában. Ekkor aztán a fateréknak oda lett a jó munkaerőjük, és kezdtek tönkremenni. Úgyhogy mire a háború után leszereltem, már elég rossz sorban voltak. A házuk összedőlt, az egyik öcsém, János meghalt. A Mihály odamaradt a háborúban, csak a Mária maradt meg. Persze ezek mostohatestvérek voltak. Közben, mielőtt bevonultam katonának, anyám meg akart nősíteni. A bátyámat otthagyta, amikor rendőrnek állt, azt akarta az anyám elvetetni velem. El is jegyeztük egymást, de nekem nem nagyon smakkolt, csak a harangozó Bözsi járt az eszemben. De ahogy már az előbb említettem, annak meg már volt vőlegénye, a Marci. Mindegy, bevonultam, és töltöttem az időmet. Nagyon jó helyem volt. Közben írtam a menyasszonyomnak, a Jolikának, de ő nem írt vissza. Háromszor írtam, de sose válaszolt, így hát én sem írtam többé neki. Elkezdtem a Bözsinek irkálni, ő meg minden levelemre válaszolt. Más senki nem írt, még anyám sem. Mikor a fronton kint voltam, akkor is csak a Bözsi gondolt rám, és elhatároztam: még egyszer a jó isten hazasegít, és még nem ment férjhez, és hozzám akar jönni, akkor elveszem feleségül. Három és fél évig voltam katona. Az idő legtöbb részét fronton töltöttem. Az anyámtól csak egyszer kaptam egy félkilós csomagot, a Bözsitől meg 1-2 levél jött, tehát ő gondolt rám legtöbbet. A katonaságnál az első másfél év alatt kerékpáron jártunk. Összejártuk a Felvidéket, Erdélyt és a Szovjetuniót, vagyis egy részét, a Donig. De ott a kerékpáros részleg nem vált be, így onnan visszavezéreltek minket. Ez lett a szerencsénk, mert másképp ott maradunk. Bekerítettek volna bennünket, de így, hogy visszavezéreltek hátvédnek, végül haza is hoztak, szétraktak bennünket más alakulatokhoz, és visszavitték őket a frontra, ám mind odamaradt. Én azzal voltam szerencsés, hogy a hadtáphoz osztottak be, s énrám nem lett szükség, így aztán itthon maradtam. Közben, amikor Erdélyt visszakaptuk, a bátyámat elhelyezték Gyuláról Gyergyószentmiklósra. Ott volt egy helyőrség, és ott udvarolgatott egy kislánynak. El is akarta venni, de közben 1940. október 16-án kaptunk egy táviratot, hogy ha még életben akarjuk látni, azonnal menjünk. Mire a táviratot elolvastuk, jött a másik, hogy meghalt. Az anyámmal rögtön vonatra ültünk, és mentünk. Ez hétfőn este volt, szerdán hajnal négykor értünk oda. Nagyon rossz volt a közlekedés, mert a sínek egy része fel volt szaggatva, sok helyen át kellett szállni. Mentünk vonaton, buszon, gyalog, ahogy bírtunk, de mire odaértünk, akkorra eltemették. Kint volt járőr-szolgálatban, a román csetnikek végeztek vele, így aztán én akkor láttam utoljára, mikor bevonult katonának, többé soha.

A katonai szolgálati időm alatt, már ahogy jeleztem, a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj 2. századában töltöttem a szolgálatot. Először hathetes kiképzés, és utána felvidéki bevonulás. Szegedről vonattal Sátoraljaújhelyig, onnan kerékpárral az egész ruszinokat összejártuk, le a hegyről, fel a hegyre, faluról falura. Onnan hazaértünk, utána mentünk Erdélyt visszafoglalni. Onnan szintén kerékpárral hazajöttünk. 1941 áprilisában indultunk a Délvidékre. Azt volt a legnehezebb elfoglalni. Ott még az iskolás gyerekek is fegyverrel jártak. Nagyon kellett vigyázni, nehogy lepuffantson valamelyik. Ekkor már géppuskás voltam, Simon Gabival együtt. Gabi volt a lőszeres, ő adta nekem a lőszert, én meg csak lűttem. Nekünk nem volt szuronyunk, csak pisztoly. Szuronya csak annak volt, akinek karabélya volt. Mikor lementünk Szenttamásra, az egész lakosság fogadott bennünket, hogy jöttek a magyarok. Sok zenész sorba az út szélén. A nép, a diákok énekeltek szép magyar nótákat, osztogatták a cigit, pogácsát, cukrot, virágot. Amikor beértünk a központba, leálltunk ebédkiosztásra. Engem meg Simon Gabit egy idős magyar házaspár hívott a házukba ebédre. Azt mondták, jó húslevest és paprikást főztek, fogadjuk el a meghívásukat. Mi elfogadtuk, gondoltuk, csak jobb lesz, mint a babgulyás, pedig az is finom volt. Még hozzá se fogtunk az evéshez, egyszer csak halljuk, hogy lövöldöznek és fújják a riadót. Kiszaladtunk, és látjuk ám, hogy a konyhakocsit lövik, nagyon is, utóbb minden háztetőről. Mink is azt a parancsot kaptuk, hogy tüzeljünk menten, géppuskák a kerékpáron. Tüzelőállásba foglaljuk magunkat, de Gabinak nem volt pisztolya. De volt nála egy nagy görbe bicska, s azt mondta nekem, ne törődj vele, komám, itt a nagy bicska. Te eriggy előre a pisztollyal, én meg itt hátul vigyázok a bicskával. És rögtön odaértünk a géppuskához. Egy-kettőre le is szereltük a kerékpárról és már tüzeltünk is. Nyírtuk a cseréptetőket, mert ott voltak a csetnikek. Amikor vége lett a harcnak, kivonultunk a községből és ott egy szalmás kert szélében táboroztunk. Egy hétig ott laktunk, míg a falut át nem fésültük. Utána elmentünk Temerinbe, és ott maradtunk három hónapig csendfenntartóknak. 1941. május 25-én bevonultunk Újvidékre, a Miletics laktanyába. Onnan kaptam két nap szabadságot, hazajöttem, de olyan hamar eltelt az a két nap, és már menni is kellett vissza. Akkor már tudtam, egyhamar nem jövök haza, de az én anyám még az autóig se kísért ki. A buszállomásnál volt a legjobb komám apjának a hentesüzlete. Ott behívtak, mert vártam a buszt, amivel megyek a rókusi állomásra. Ott meg kellett ebédelni. Persze a sofőrök is meg lettek hívva, mert akkor még nem úgy volt, mint most, akkor még ittak a sofőrök is, és a járat se volt időhöz kötve. Megebédeltünk, sült hal volt, túrós csusza meg sör. Jól berúgtam, úgyhogy Rókuson úgy tettek fel a vonatra. Az egyik bajtársam vigyázott rám. Mikor Szabadkára értünk, megállt a vonat. Én is felébredtem, de rettentően felforgott a gyomrom, a sok ital kikívánkozott. A vonat ablakánál pedig egy nő árult cukorkát és cseresznyét, én meg pont akkor hajoltam ki, és kibuggyant belőlem a sok sör a cukorkára. De a vonat akkor már indult is, így nem lett semmi zűr, csak nagy nevetés a kupéban. Éjfélre odaértünk Újvidékre. Persze a komámnak az anyukája, amíg mi ebédeltünk, tett a táskámba két szál kolbászt és egy fél disznósajtot. Ezt Újvidéken jóízűen megettük a bajtársakkal. Másnap már kezdtünk pakolászni, mert az a hír járta, nemsokára megyünk az orosz frontra. Páran felmentünk a gh. padlására, találtunk rengeteg csizmát, vadonatújakat, ezek még a szerbekéé voltak, csak nem tudták elvinni és megsemmisíteni. Én is lehoztam két párat, de mi nem viselhettük, mert a magyaroknál csak az utászok hordtak csizmát, a többi alakulat mind bakancsot viselt, így a szárát kénytelen voltam levágni. A fejét eldobtam, a szárát pedig elcsomagoltam, és magamnál hordtam, amíg haza nem értem. Hogy mi lett a csizmaszár sorsa, azt majd később elmondom. Elég az hozzá, elütöttük az időt Újvidéken.

Indulás a frontra...

Június elsején kaptuk a parancsot, hogy megyünk az orosz frontra. Este titkos sorakozó és irány a vasútállomás. Ott bevagoníroztunk, és 9 órakor Kőrösmezőre lettünk irányítva, de Rahón megállt a vonat, és onnan kerékpárral mentünk másnap Kőrösmezőre. Ott hat hétre elszállásoltak bennünket. Közben a sokcsaládosokat leszerelték, csak a nőtlenek és az egycsaládosok maradtak. Még a zsidókat is leszerelték közülünk. Mi meg, akik ottmaradtunk, vártuk a parancsot, mikor lesz az indulás az orosz frontra. Ez idő alatt, míg Kőrösmezőn voltunk, rengeteg zsidót elhordtak a németek, vitték át az orosz oldalra, ahol aztán kivégezték őket. Mi, akik ottmaradtunk, új beosztást kaptunk. Engem akkor a szakácsokhoz tettek, és nemsokára kineveztek főszakácsnak. Elég jó helyem volt. Akkor már gépkocsival mentem, de örültem is, mert már a lábaim sokszor fájtak. Nem csoda, hisz akkorra már pár ezer kilométert lekarikáztam. Mikor odaértünk a Dnyeszter-folyóhoz – ez nagyon nagy folyó, nagyobb, mint a Duna, és gyors folyása van – a hidakat felrobbantották, és a németek csináltak egy pontonhidat, és azon közlekedtünk. De előbb a németek vagy harmincezer zsidót hajtottak át rajta négyes sorban. Abban volt gyerek, pólyás is, öreg is. Alig bírtak menni, de a németek könyörtelenül hajtották, és kutyákkal csipkedtették őket, úgy, hogy arról a pontonhídról úgy potyogtak a folyóba, mintha lökdösték volna őket. Olyan is volt, hogy mire áthajtották őket, legalább egyharmaduk a vízbe fulladt. Lebegtek a víz tetején, és vitte őket a víz. Ők jártak jobban, mert megmenekültek a kínzástól. Mikor átmentek a zsidók, utána mi is folytattuk az utunkat. Hogy milyen és mennyi falun, városon mentünk keresztül, hány helyen szállásoltak el bennünket, azt sok volna leírni.

Oroszországban

Az egyik faluban, ahol elszállásoltak bennünket, a németek a parasztokkal összehordatták a búzát, amit learattak a parasztok, fel akarták gyújtani, de nem sikerült, mert sürgősen el kellett nekik menni.

Mi meg ottmaradtunk abban a faluban egy pár napig. Minket, magyarokat nagyon szerettek ott. Ahol mi el voltunk szállásolva, annak a családnak volt négy lánya. Kettő már férjnél volt, de a férjük odavolt a fronton. Nem volt se kenyerük, se cukruk. Úgy szedték a búzakalászt, és kidörzsölték a szemet belőle. Este meg ledarálták, abból sütöttek kenyeret. Nekem a konyhán mindig volt tartalék kenyerem, adtam nekik, míg ott laktunk minden nap egyet. Esténként táncoltunk. Az egyik fiatalasszony szépen tudott balalajkázni és hermonikálni. Akkor pillanatnyilag elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Sok kacsa volt a faluban. Egy nap azt mondja a századparancsnok, vegyünk kacsákat, és főzzünk a legénységnek kacsapörköltöt. Így is lett. Kihirdették a faluban, hogy egy kiló cukrot adunk egy pár kacsáért. Hozták ám a sok kacsát, mert nekik meg nem volt cukruk. Nekünk meg volt egy autóval, szajréztuk. Csináltuk a jó vásárt. Kihirdettük a faluban, hogy az asszonyok és a lányok jöhetnek kacsát pucolni a tolláért. Rengetegen jöttek, és egykettőre meg lett pucolva. Lett is jó kacsapörkölt. Főztem hozzá pirított tarhonyát. Nagyon kapós volt. Még a házigazda is kapott ebédet, nagyon tetszett neki a tarhonya. Kérdezte, hol terem. Mondtam neki, hogy fán, Magyarországon. Akkor adjak neki vetni belőle. Adtam neki egy marékkal, és mondtam neki, hetven centi mélyen ássa fel a helyét, abban ültesse el jó mélyen, hogy jobban gyökeresedjen, és a vihar ki ne törje. Amikor már terem, terítsen alá egy ponyvát, s ha megrázza a fát, a tarhonya lehullik. Megszárítja, utána már lehet főzni. Nagyon örült az öreg a vetőmagnak, mi meg továbbmentünk.

Az egyik faluban parancskihirdetéshez sorakoztunk, és felolvasták többek között, hogy: Gallai Ferenc főszakácsot a századtól tiszti étkezdére vezénylem.Megörültem, mert ott még jobb helyem lett. Állandóan volt a raktáron pálinka, finom borok. Én mertem a tiszturaknak főzni, ugyan nem nagyon kellett külön, csak ha hosszabb ideig voltunk egy helyen. Hanem egyszer csak mondja a zászlóaljparancsnok, hogy te, Gallai, mától kezdve az én legényem leszel! Mostantól neked rajtam kívül senki nem parancsol. Merthogy gyomorbeteg volt, nagyon diétázni kellett neki. Attól kezdve nekem is jól ment. Az ő kocsiján utaztam, volt neki sofőrje. Sokszor egész nap nem volt semmi dolgom, nagyon keveset evett, de tejnek és csirkének állandóan lenni kellett. Meg is voltunk így hármasban egész idő alatt, míg csak haza nem értünk Magyarországra. Mikor megkaptuk a parancsot, hogy jöhetünk haza, már előzőleg említettem, a mi zászlóaljunk nem vált be, mivelhogy kerékpárral közlekedtünk, így hazakerültünk. December 10-én elindultunk haza. Mi a parancsnoki kocsival jöttünk Kőrösmezőig. Ott bevagoníroztunk, és Rétságig jöttünk. Ott szereltünk le december 20-án. Már Kőrösmezőn adtunk fel táviratot haza, hogy küldjék a civil ruhánkat Rétságra. Mire odaértünk a civil ruha is ott volt. Megfürödtünk, átöltöztünk, és kimentünk a faluba. Ott töltöttünk egy nap, egy éjszakát, mert az a ruha, amiben hazajöttünk, tele volt tetűvel. Akkor az orosz fronton még a fűszálon is tetű volt. December 20-án, mikor megkaptuk a katonakönyvet, szaladtunk az állomásra, ami meg a laktanya háta mögött volt"

Ahol nem a kerékpár a lényeg – a kerékpáros utászok

A Magyar Királyi Honvédség kerékpáros utászai a drótszamarat kizárólag a gyorsabb mozgás érdekében vették igénybe, alkalmazásuk során elsősorban a klasszikus műszaki feladatokat kellett végezniük (és persze szükség esetén harcolniuk is). Egy szegedi kerékpáros utász visszaemlékezése olvasható az alábbiakban:

(a cikk eredeti megjelenési helye: Belvedere Meridionale, köszönöm Jancsák Gábornak és Kiss Gábor Ferencnek a közléshez való hozzájárulást)

"Az utászlaktanyától a Tisza forrásáig. 

Katona Béla visszaemlékezései.

(közzéteszi: Jancsák Csaba – Kiss Gábor Ferenc)

Rovatunk alapgondolatához híven ez alkalommal is olyan sokat látott és tapasztalt személyt kerestünk fel, akinek mély humánummal átszőtt gondolatai méltán lehetnek útjelző kövek a leendő tanárnemzedékek számára. Az itt következő beszélgetésben Katona Béla bácsi, az V. Zotmund utász zászlóalj[1] egykori katonája vall életéről, kötődéseiről. Az 1999. február 9-én, Szegeden történt portréinterjú szövegét rövidítve közöljük.

Katona Béla: – 1915-ben születtem. Fodor utca volt akkor, most azt hiszem más neve van neki, ott volt egy bizonyos kóroda, hát ott születtem én, de az édesapám a Pénzügyi Igazgatóságon volt szolga és benn a Pénzügyi Igazgatóságon volt lakásunk, szolgálati lakásunk. Hát sajnos, én amikor az édesapám meghalt, másfél éves voltam, úgyhogy az édesapámat én nem is ismertem. (…) A házban (a Zárda utca 21. szám alatt laktunk a felsővárosi templommal szemben) volt egy nyugalmazott iskolaigazgató (a kereskedelmi iskola igazgatója) olvasta az újságban, hogy egy jó rajzolót faszobrász-tanulónak fölvesznek. Aztán megmutatta az édesanyámnak, hogy nézze Katonáné – azt mondja – a maga fiát még az Isten is faszobrásznak teremtette, mert nagyon szépen rajzol. Hát azután az anyám az elvitt oda a mesterhez a Deák Ferenc utcába (ottan az iparkamara, ott volt ez a faszobrász mester). Vári Lajosnak hívták. Három és fél évig tanultam, de mikor felszabadultam, akkor meg a sima bútorok jöttek a divatba. Úgyhogy egy évvel a felszabadulás előtt tudtam azt, hogy most már munkanélküli leszek. És akkor hát mit csináljak, jelentkeztem pénzügyőrnek fent Pesten a Kőbányán (ott volt a Pénzügyőri Iskola) és hát fel is vettek, úgy hogy a bizonyos felvételi vizsgán túllettem. Mondták, hogy majd értesítenek, hogy mikor kell oda felmenni a tanfolyam kezdetére. De közben tudtam, hogy van Pesten három faszobrász kollégám. Elmentem, felkerestem őket, és ahogy oda megyek, na – azt mondja – Béla, mi újság? Mi van? Van munka? Hát, mondom nincs. Mondom: finánc akarok lenni, nem faszobrász ugye, mert az volt a mesterségem. Hát azután ők kinevettek, hogy hát csak nem bolondultam meg, hogy pénzügyőr leszek, itt egy héten többet keresek a faszobrász szakmával, mint a pénzügyőrségnél. Megvan a szerszám? – kérdi. Mondom: meg. Mert a mi szakmánkhoz hetven darab véső, meg egy bunkó kellett, amivel ütöttük a vésőt. Na hát – azt mondja – ha itt a szerszám, már holnap dolgozhatok. Felvittem a szerszámaimat mindet, és ott dolgozgattam. Ez volt 1939-től 41-ig.

BM: – Hol volt a katonai kiképzése?

K.B.: – '37-ben a Rába utcában az utász laktanyában.

BM: – Ez volt a Zotmund utász zászlóalj?

K.B.: – V. Zotmund utász zászlóalj, igen. Ott is szerencsétlen voltam, mert mikor sorozásra hívtak, akkor megkérdezték tőlem, hogy milyen katona akarok lenni. Hát ugye, ha már lehet választani, akkor repülős szeretnék lenni. Jól van – felnézett – elmehetek. Amikor hívtak, hogy a behívómat vegyem át, akkor már olyan katonásan (pedig civil volt az illető): Na itt írja alá! Hát azután hogy aláírom, kezembe nyom egy papírt. Megyek le a lépcsőn, és akkor látom, hogy az V. utász zászlóaljhoz vonuljon be.  De közben meg én az öreg barátaimmal, akik már leszereltek, beszélgettem, milyen katonának volna jó lenni? Azt mondják minden legyél, csak utász ne. Ennek dacára, hogy repülő akartam lenni, végül is utász lettem. De hát nem bántam meg, mert mondom azután századírnok voltam.

BM: – Milyen kiképzést kaptak, mint utászok?

K.B.: – Volt ladikjárás, hídverés, aknatelepítés. Nekünk ugye az volt a fő feladatunk, hogy erőszakos folyamátkelésnél voltak rohamcsónakok, és hidakat kellett építeni mindenütt.

BM: – Egy ilyen könnyűhídépítés mennyi ideig tartott?

K.B.: – Volt egyszer egy bizonyos verseny, hogy mennyi idő alatt tudtuk ott a Boszorkány-szigetnél átverni. Hát nem kellett még egy fél óra se és akkor átvertük a Tiszán a hidat.

BM: – Milyen volt a zászlóalj legénysége, a társaság milyen volt?

K.B.: – Nagyon jó társaság volt. Büszke voltam rá, hogy mert ott mind olyan derék fiúk voltak.

BM: – Alföldiek voltak?

K.B.: – Igen, alföldiek mind, a környékbeli falukból, tanyákból, városokból. Volt egy nagyon kemény katonatiszt, akkoriban jött ki a Ludovikáról. Czékus Endrének hívták. Dorozsmai születésű volt, és borzasztó kemény[2]. Úgyhogy megszorongatott bennünket nagyon. De közben elhelyezték ezt a Czékus hadnagyot valahova. Ott is utász zászlóalj volt, és mikor elköszönt tőlünk, akkor sírva köszönt el, pedig sokszor úgy megcincogtatott bennünket, hogy az tényleg. Nagyon katonásak voltak (abban az időben meg különösképpen) ezek a jutasi őrmesterek[3]. Büszkék voltunk arra, hogy katonák lehetünk. Abban az időben, míg valaki le nem szerelt, nem is foglalkoztak a lányok vele, mert amikor bevonul katonának (elviszik ide, elviszik oda), akkor úgyis talál magának valakit. Huszonhárom évesek voltunk mikor leszereltünk, aztán már könnyebben lehetett a kislányokat megtalálni.

BM: – Kialakult-e valamiféle csapatszellem? Büszkék voltak arra, hogy "mi utászok különbek vagyunk, mint a gyalogság"?

K.B.: – Igen, ez érdekes volt. A gyalogosok kisebbek is voltak. Amikor fenn voltunk a Kárpátokban, 1944-ben, ott két tiszt beszélgetett és kihallgattam őket, akkor azt mondja a másik tiszt (erdélyi székely fiúkból összeállított zászlóaljhoz tartozott): a ti fiaitok mind olyan derék fiúk, derék katonák, de nézd a mieink mind olyan kicsi pöttömök. Ugye büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk erre a névre: Zotmund utász zászlóalj. Mi műszakiak sok mindent csináltunk. Sok feladat várt ránk, nem úgy, mint a gyalogságra vagy mondjuk a híradósokra. Ha '42 például, amikor előre mentünk, az oroszok az előnyomulásnál gyors ütemben vonultak vissza, és ha mondjuk netán megtorpant a gyalogság, akkor megálltak és az utászoknak (nekünk) oda kellett menni és akkor fel kellett szedni az aknákat, amik le voltak telepítve. Ha visszafelé vonultunk, akkor meg leghátul kellett lenni, mert ugye a hidakat fel kellett nekünk robbantani. Komoly, nehéz munkák voltak ezek.

BM: – Az erdélyi bevonulással kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

K.B.: – Az erdélyi bevonulás nagyon megrázó volt. Az emberek sírtak. Mi kerékpárosok voltunk, hát virágokkal úgy feldíszítették a kerékpárunkat, hogy alig tudtunk menni. Azt elmesélni vagy elmondani lehetetlen, hogy mikor azok fölszabadultak milyen boldogok voltak. Mikor odaértünk Bihardiószegre (ez közvetlen a határon túl, 15 kilométerre volt) a román vezetők már  elmenekültek onnan. A magyar vezetők – akik a községben valamit jelentettek – mikor mi bementünk oda, megkérték a századparancsnokot, hogy engedje meg, hogy mindenkinek kimaradása legyen, mert minden háznál egy terített asztal várja a katonákat. Hát aztán persze a parancsnok megengedte. Reggel hatkor – azt mondja – fiúk itt sorakozzanak a téren. Mindenütt terített asztal volt, és ahol valamelyik házra nem jutott katona, akkor átjött a férj és a feleség, és azt mondják: mi hozzánk is jöjjenek katonák. Meg minálunk szóval még nem voltak. Reggel összegyülekeztünk, és akkor mentünk tovább Nagyváradra megy Kolozsvárra. Mondom, ez egy olyan élmény volt, hogy azt soha nem lehet elfelejteni.

BM: – Részt vettek a nagyváradi és a kolozsvári díszbevonuláson is?

K.B.: – Igen. Volt is egy ilyen képeslapom, de hát azt most nem találom meg. Ott a kerékpáros utászok le voltak fényképezve, ahogy a sok virágokkal fel voltunk díszítve – gyönyörű szép volt.

BM: – Nagyszalontán Arany János szavaival köszöntötték a bevonulókat…

K.B.: – Nagyon szép volt. Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint...  – hogy is volt az? …Várnak újra mind régi bérceink. Édes Erdély itt vagyunk. Érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Lépteink nyomán fönn a Hargitán... – szóval gyönyörű szép volt ez, gyönyörű szép volt az erdélyi bevonulás.

BM: – …és – feltételezhetően – az alakulat morálja is kiváló volt...

K.B.: – Kiváló volt, igen hát szóval mindenki boldog volt, aki abban részt vett. Hát mikor visszamentem Budapestre, ugye a kollégákhoz az ülőbútor üzembe, az volt a helyzet, hogy mikor így a moziban így nézték, hogy vonulnak a katonák – sírtak ottan, hogy miért nem lehetnek ők katonák. Volt, aki ment és jelentkezett volna önként, ő is akar katona lenni (hogy ő is valahova menjen), de hát nem adatott neki meg, hogy ő is ott legyen.

BM: – Az erdélyi bevonulás után Önt rögtön leszerelték?

K.B.: – Erdélyi bevonulás… Ott egy fél évig voltunk benn tulajdonképpen. Maradtak még aztán olyanok, akik megszálló katonák voltak, de minket hazahoztak ősszel.

BM: – Milyen körzetben tartózkodtak Erdélyben?

K.B.: – Erdélyben mondom Bihardiószegen voltunk egy jó darabig. Ott építettünk is egy országzászlót. Találtunk mindenfélét, terméskövek meg nem tudom mi volt. A piros-fehér-zöld zászló hatalmas árbocon ott ment és akkor a községnek átadtuk és akkor aztán mentünk tovább. Nagyvárad és Kolozsvár felé.

BM: – Kaptak valami különleges felkészítést a Károly-vonal[4] áttörésére? Gyakoroltatták Önökkel, hogy lehet egy erődöt áttörni?

K.B.: – Nem, tulajdonképpen ilyenről nem volt szó. A felvidéki bevonulás 1938-39-ben volt. Na ottan felrobbantottuk az erődöt. A románokét felrobbantani nagyon nehéz lett volna, mert nagyon nagyok voltak, úgyhogy azokat nem robbantottuk fel. A Felvidéken, mikor voltunk Losonc, Léva, Fülek azon a részen, hát azok nem voltak nagyok. Nem voltak nagyobbak azok az erődök, mint egy szoba, úgyhogy aláraktunk ilyen kilós ekrazit szelencéket, azokat felrobbantottuk. Volt, hogy amikor feldobta, megfordult a levegőben, aztán visszadobta. Persze nekünk el kellett menni messzire fedezékbe, mikor aláraktuk és akkor volt az a bizonyos angol gyújtózsinór, ami ugye egyszer robbantotta a többi zsinórt és akkor aztán mind, egyszerre a levegőbe dobta az egész erődöt.

BM: – A felvidéki bevonulás milyen útvonalon zajlott le?

K.B.: – Emlékszem, Szegedről indultunk el, mi előre a századparancsnokkal (én felderítő is voltam közben) és a századunk, az utánunk jött. Gyönyörű szép helyen voltam ott. Losonc, Léva meg Fülek, azon a részen voltunk ott a Felvidéken. Ott se sokáig voltunk tulajdonképpen. Aztán utána meg mentünk a Kárpátaljára. Egy gyönyörű szép bevonulás volt megint. Hát azok a Huszt, Técső, Máramarossziget, Aknaszlatina, Beregszász, meg azon a részen fel oda a havasokba, ahol a Tisza eredt.

Kerékpáros utászok (valószínűleg a 153. kerékpáros utász század egy szakasza) Bején a felvidéki bevonulás alkalmával 1938-ban

BM: – Kőrösmező, Rahó…

K.B.: – Kőrösmező, Rahó igen. Ott mindezt összejártuk. De gyönyörű szép volt az a vidék! Még emlékszem rá, hogy egy tíz méteres valami kis patakocska volt, és mondták, hogy ez a Tisza.

BM: – A polgári lakossággal milyen viszony alakult ki?

K.B.: – Azokkal nagyon jó. A Felvidéken magyarokkal találkoztunk. Kárpátalján ruszinokkal.

BM: – Partizánakciókkal nem találkoztak?

K.B.: – Nem. Nem, ott nem volt olyan.

BM: – Az utat végig kerékpáron tették meg?

K.B.: – Nem. Akkor még nem kerékpárosok voltunk, csak Erdélyben voltunk már kerékpárosok, meg Délvidéken. Mikor '42-ben kimentünk a Donhoz, ott is kerékpárosok voltunk és mikor '44-ben megint behívtak és akkor felmentünk a Máramarosi havasokba, akkor is kerékpárosok voltunk[5]. Emlékszem, hogy egy nap mentünk át a Radnai hágón... A kerékpárokat, emlékszem, fel kellett tolni a hágóra, a legtetejére és mikor felértünk (hát bizony megszenvedtünk érte), akkor utána lefelé mindig a pedálon kellett állni (a fékpedálon) és akkor mentünk lefelé, vagy két-három óra hosszát, négy óra hosszát csak lefelé. Amikor leértünk, akkor még ugyanaznap mentünk a Borsai hágóra megint fel. Nagyon megszenvedtük akkor.

BM: – Milyenek voltak azok a kerékpárok?

K.B.: – Magyar gyártmányúak. Csepel kerékpárok[6] voltak.

BM: – …maiakkal összehasonlítva?

K.B.: – Nagyon stabil kerékpárok voltak. Direkt a honvédségnek csinálták, nagyon erős, jó kerékpárok voltak. Az volt a helyzet, hogy persze kerékpárról lévén szó, defekt vagy valami mindig előfordult. Amikor mentünk, a legvégén a századnak mindig volt két vagy három ilyen szerelőkocsi, amin volt – nem tudom én – húsz, huszonöt vagy harminc kerékpár az egyik kocsin. Akkor, ha valakinek valami baja volt a kerékpárral, lemaradt, feladta a szerelőkocsira, leadtak neki egy másik kerékpárt és aztán ment tovább a század után.

BM: – Ezzel a kerékpárral egy óra alatt hány kilométert lehetett megtenni?

K.B.: – Hát olyan nagyon erőltetett menetben nem mentünk, de én gondolom, azért a 30-35 kilométert simán lekerékpároztuk, mert hát ugye fiatalok voltunk, jó volt a kerékpár, meg hajtotta az embert az a vágy is, hogy odaérjünk minél hamarabb, ahova akarunk menni[7]. És jobbról-balról az a tömeg – mondjuk nem Oroszországot értem, mert hát ugye ott nem volt – de Erdély vagy pedig a Délvidék, azért hát ezek a magyarok mind kinn voltak az út szélén és integettek. Ha mondjuk leszálltunk, megálltunk, hát puszilgattak bennünket, nyakunkba borultak. Különösen Erdély, hát az egy felejthetetlen valami volt. 

Utász katona hátibőröndje (forrás és sok egyéb érdekes kép: www.roncskutatas.hu

BM: – A kerékpáron kívül milyen jellemző felszerelési tárgyuk volt, ami megkülönböztette Önöket a többi katonától?

K.B.: – A pokróc a kormányra volt felcsatolva szíjjal, és a puskának is volt egy bizonyos hely. Keresztvágó fűrész, meg kisszekerce meg ácskapocs. Ez mind a hátunkon volt, kinek milyen jutott. Ki voltunk mi díszítve gyönyörű szépen. Mikor a Donhoz mentünk ki, magunkat is elnéztük, hogy úgy ki voltunk díszítve, mint egy karácsonyfa.

Hát az oroszokkal mikor hát ugye találkoztunk (meg hadifogságba is estek orosz katonák), akkor ezeket láttuk, hogy annak tulajdonképpen a hátán volt egy kis zsák, amiben volt a lőszer, meg 1-2 konzerv és akkor aztán volt neki a golyószóró vagy a gépfegyver a kezében. Annak nem volt pokróc, meg ilyen különböző felszerelés, úgyhogy az egész másképp nézett ki. De mikor mi mentünk ki (hát az már '44-ben volt), akkor hát minden felszerelést otthagytunk. Tulajdonképpen, ahol a szálláshelyünk volt, még a vacsorát sem engedték kiosztani, olyan gyorsan kellett mindjárt menni.

Akkor nem tudtuk még, hogy olyan borzalmas események elé nézünk. Odakért magához a Preplár százados[8]. Nagyon kemény ember volt. Szegedi. Katona volt az egész család. Az édesapja is tábornok volt ennek a századosnak[9]. Én csodálkoztam rajta, mert én szakaszvezető voltam, ő meg százados, hát abban az időben nem úgy volt, hogy lehetett haverkodni egy századossal (még egy hadnaggyal se). Akkor éjjel mentünk ki oda a Tisza-partra az állásokba és egyszer odajött mellém és mondta: Katona! Gyere ide mellém és legyünk együtt. Ne hagyjál el. Te is szegedi vagy meg én is. Valamelyikünket valami éri, a másik üzen róla a családnak. Na és akkor itt következett be a tragédia, hogy ott szétrendezte a századot, beásták magukat, nekünk volt a géppuskánk, más ilyen komoly felszerelés nem volt, csak a puska. Golyószóró talán ha kettő volt a századnál. Délelőtt körülkaptak bennünket az oroszok, és hát láttuk, hogy mindig többen vannak. Hát persze, nálunk ezzel a puskával (mindig ugye a závárzatot kinyitottuk, rálöktük a töltényt, megint lecsuktuk)… addigra az orosz a golyószóróból, meg a dobtárasból rengeteg töltényt kilőtt. A mieink amikor látták, hogy az oroszok sokan vannak, és mi nem tudunk ellenállni, akkor szaladtak. Mi is kiugrottunk a századossal a gödörből, amit ástunk magunknak, és hogy szaladtunk, én valahogy elkeveredtem a századostól. Elkapott egy orosz mindjárt, és akkor hát a karórámat, meg a zsebtárcámat, meg mindent, amit tudott, tőlem elszedett. És akkor nézem, hogy a Preplár százados harmad magával a kukoricásba szaladt. Hát persze az oroszok azt nézték, hogy három ember megy, de ha tudták volna, hogy ez a századparancsnok százados, akkor biztosan utánaeredtek volna. Szóval itt jártam meg, hogy ő azt mondta, hogy ne hagyjuk el egymást, hát én valahogy ottan úgy a nagy rohanásban elkeveredtem tőle. És azután ő megúszta fogság nélkül, én meg négy év fogságba kerültem…" 

---

[1] Az alakulat 1937-ben még a 3. hadrendi számot viselte, az V. számot csak 1939.01.23 – a hadtestszervezetre történő áttérés – után kapta meg, igazodva a szegedi V. hadtest hadrendi számához. Teljes neve helyesen 1937-ben: magyar királyi „Zothmund” 3. honvéd utász zászlóalj volt.

[2] Czékus Endre vezérkari százados (Jászapáti, 1914.05.22-Leplowka, 1944.07.19.) 1936.08.20-án avatták utász hadnaggyá. A Hadiakadémia elvégzése után vezérkari századossá nevezték ki, a 12. tartalék hadosztály törzsének állományában halt hősi halált.

[3] Veszprém-Jutason működött a magyar királyi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézet, amely kiválóan képzett altiszti állományt biztosított a honvédségnek.

[4] Román erődítésrendszer, amelynek célja a Kőrös és a Szamos völgyének lezárásával az esetleges magyar támadás elreteszelése

[5] A felsorolt alkalmakkor a visszaemlékező valószínűleg a 153. kerékpáros utászszázad katonája volt, amelynek állománytestéül folyamatosan az V. utász zászlóalj szolgált. A 153. kerékpáros utászszázad a délvidéki bevonulástól kezdve a 152. gépkocsizó utászzászlóalj alárendeltségében teljesített frontszolgálatot.

[6] Valószínűleg 32M hadikerékpárokról van szó

[7] A korabeli harcászati szabályzat kerékpáros (nem kerékpáros utász) alakulatok begyakorolt legénységével, jó útviszonyok mellett napi 80 km menettel számol, azonban az itt becsült adat – figyelembe véve az útviszonyokat, valamint hogy utász felszerelésű katonákról van szó – reális lehet.

[8] Helyesen Pleplár Károly műszaki százados (Szeged, 1911.02.07-Budapest, 1996.05.17.) A Ludovika Akadémián 1933.08.20-án avatták hadnaggyá. 1941-ben az V. utász zászlóalj kötelékében látott el századparancsnoki teendőket, a délvidéki bevonulásban a 9/I. zászlóalj kötelékében vett részt. 1942.05.-1943.07.10. között a 153. kerékpáros utász század parancsnokaként hadiszolgálatot teljesített. 1944. áprilisában az V/1. kerékpáros utász század parancsnokaként vonult el a harctérre.

[9] Pleplár Lajos nyugállományú altábornagy (Johannistahl, 1896-?), aki a hainburgi utász hadapródiskola elvégzését (1890) követően egész pályafutása alatt műszaki tisztként szolgált.