Egy felemás diverzáns akció – szabadcsapatok Kárpátalján 1938 őszén

 Közeleg az évfordulója annak, hogy Magyarországról – a trianoni bilincset feszegetve – a bomlófélben lévő Csehszlovákia területére "szabadcsapatok" surrantak át, zarvart keltve. A rongyosok megítélése mindenképpen problémás, van, aki szerint hősök, van, aki szerint bűnözők voltat. Az alábbi jegyzés talán árnyalja kissé a képet.

"A rongyosok tevékenysége Kárpátalján

1. szakasz (október 5-9.)

Lövészek a szervezés időszakában

A lassan gyülekező különféle csoportok tevékenységének előkészítésére október 5-én Stefán Valér felderítette a csehszlovák határ menti kiserődvonalat, és megállapította, hogy Tarpa és Nagymuzsaly között másfél kilométeres rés tátong, itt ugyanis még nem volt kiépítve az erődvonal, az őrséget ellátó szudétanémet legénységet pedig a csehszlovák hadvezetőség megbízhatatlansága miatt kivonta a szolgálatból. Így egyrészt alkalom nyílt arra, hogy felderítési és propagandacélokból erőket dobjanak át a határon, másrészt lehetőség nyílt, hogy a „H-csoport” okozta problémákat megszüntessék. Így Homlok ezds. október 6-án utasítást adott arra, hogy a Héjjas-féle erők még aznap állítsanak ki és indítsanak útnak két járőrt, amelyet propagandacélokkal (röpcédula-terjesztés), továbbá erőiből szervezzen meg négy további járőrt és két századot, amelyeket napokon belül be lehet vetni. A két járőr Kassakürthy Pál, illetve Kassakürthy Károly parancsnoksága alatt október 6-án 21.30-kor a Tarpa közelében fekvő Károlyi-majornál lépte át a határt. Kitűzött szabotázs- és propaganda-feladataik elvégzése után október 18-án érkeztek meg Lengyelországba. Az akcióba vállalkozó kedvű tarpai fiatalok is bekapcsolódtak, elsősorban helyismeretükkel nyújtottak támogatást a járőröknek. Október 9-ével bezárólag összesen kilenc járőr átlépése ismert. A következő csoport vezetői Dénesfalvy-Dinich Győző és Iványi Béla voltak, akik összesen 23 fő rongyossal, október 8-án lépték át a határt. Az első ismert veszteségek is ehhez a csoporthoz köthetőek, október 20-án Tereházánál csapdába esve 14 fő elesettet veszítettek. További járőrparancsnokok Óbis Gyula tarpai tanító, leventeoktató, Vincze Jenő tarpai jegyző, Kémeri Nagy Imre, és Iványi Pál voltak. A rendelkezésre álló adatok szerint ezek a kis létszámú, úgynevezett „surranó járőrök” összesen mintegy 70 személy részvételével zajlottak.

Héjjas Iván (balról) és Kémrei Nagy Imre.

Idő közben további irreguláris erők érkeztek be. Ezek között szerepelt a soproni erdészeti főiskolások csoportja, a Testnevelési Szaktanfolyam hallgatói, valamint számos településről érkezett 16-18 éves leventék, akiket kiképzési hiányosságaik miatt a közeli Tornyospálcára vontak össze. Homlok ezds. rendelkezésére ide érkeztek a „H-csoport” fennmaradó részei is.

2. szakasz (október 9-13.)

A Héjjas Iván rongyosai közül felállítani szándékozott két századnyi erő végül is nem állt rendelkezésre, így egy 98 (más adat szerint 85) főnyi csoportot sikerült összeállítani, amelyet 1. század elnevezéssel  Prém József t. főhadnagy vezetése alatt október 9-én a késő esti órákban három szakaszra osztva indítottak útba. A helyszín ismét az előzőekben már említett Károlyi-major volt. Az önkéntesekből szervezett 2. századot – amely Iván Imre t. főhadnagy parancsnoksága alatt 152 főből állt – az 1. század mögött dobták át a határon azzal a feladattal, hogy támadják délről Munkácsot, vonjanak magukra cseh erőket, hogy az állítólagosan ott harcban álló lengyel csapatokat tehermentesítsék. Az 1. század részei megtámadták Nagyborzsova vasútállomását, ahol komoly rombolást végeztek, majd (mintegy 80-85 fő erővel) október 11-én Dercen környékén cseh páncélgépkocsikba ütköztek. amelyeket számottevő gyalogsági erők támogattak. Hosszabb, 4-5 órás tűzharcot követően a csehek a századot felmorzsolták. A pontos veszteségi adatok nem ismertek, mintegy 20 fő elesett, ugyanennyien, nagyrészt sebesülten fogságba estek, a többiek a magyar, illetve a lengyel határ felé visszavonultak. A 2. századból 45 ember rövidesen visszatért azzal, hogy eltévedtek és nem találják egységüket, a többiek pedig nem sokkal a határ átlépését követően nem mentek tovább, az éjszaka hátralévő részét egy szőlőhegyen töltötték.

Október 10-én a hírszerzés adatai szerint Beregszászon a csehek páncélos erőket vontak össze, ezért Stefán kezdeményezte – mivel az 1. század sorsáról semmilyen információval nem rendelkezett – hogy a korábban áttett erők megerősítésére további két egységet vessenek harcba. Ezek vezetői Bukovinszky Péter t. fhdgy., továbbá dr. Somogyi Ottó voltak. A visszatért 2. század erőivel együtt összesen mintegy 350-380 fő lépte át a határt. A századok számos kisebb fegyveres összetűzést követően Salánk környékén keveredtek fegyveres összetűzésbe a cseh erőkkel, akik később a rendelkezésükre álló páncélgépkocsik mellett tüzérséget, valamint repülőgépeket is bevetettek, hogy a rongyosok ellenállását megtörjék. Ez a törekvésük végül sikerrel járt, és nagy számú foglyot ejtettek a demoralizált „felkelők” közül. A hadifoglyokat (összesen mintegy 345 főt) október 27-én az illavai várbörtönbe szállították, ahol a mostoha körülmények között fogva tartott rongyosokat gyakran vetették alá kínzásoknak, majd december 31-én a Galánta közelében fekvő Gányon átadták a magyar hatóságoknak.

3. szakasz (október 13-november 7.)

Az alkalmazásra nem került részeket október 13-án Tarpán vonták össze, de – tekintettel arra, hogy az előrehaladott állapotban lévő diplomáciai tárgyalások miatt minden harc- és diverzáns tevékenyég szünetelt – a vezérkari főnök rendeletére a lövészalakulatok nagy részét felszámolták és a honvédség reguláris egységeibe olvasztották be. A létszámcsökkentést szükségessé tette az is, hogy nyilvánvalóvá vált, az eddigi módszerek nem vezetnek eredményre és teljes átszervezésre van szükség. A megmaradt részek az „Előd zászlóalj” fedőnevet kapták, és november 16-án Tornyospálcára diszlokáltak át. Ebben az időszakban az „S-csoport” törzsből, harcos alosztályból, segédalosztályból, és ellátó osztályból állt.

Mivel látható volt, hogy új módszerekre van szükség, ezért ennek megfelelően Stefánék kisebb helyi vállalkozásokat indítottak, amelyek fő célja a zavarkeltés és a cseh erők demoralizálása volt. Fő célként az állandó nyugtalanság nagy mélységben és szélességben való fenntartását tűzték ki. Ennek megfelelően október 20-30 között kis létszámú csoportok lépték át a határt, rombolták az infrastruktúrát, megtámadták a cseh határőr-őrsöket és igyekeztek minél nagyobb zűrzavart okozni.

A felső vezetés november 3-án újabb létszámcsökkentést rendelt el, amelynek keretében 67 főt szereltek le, elsősorban az idősebbek és az addigi harci cselekmények során alkalmatlannak bizonyultak közül.

4. szakasz (november 8- 20.)

Az újra átszervezett csökkentett létszámú „Előd zászlóalj” az első bécsi döntés életbe lépését követően rejtési okokból – a cseh hírszerzés megtévesztésére – egyenruhába öltözött és széles arcvonalon a Tisza és Ungvár között vonult fel, feladatukat elsősorban propagandatevékenységben határozták meg. Az egyenruhával való rejtésen kívül az alakulat felvette a „Honvéd Időjelző Szolgálat” elnevezést.  Ennek megfelelően időjelző csoportokat, illetve időjelző állomásokat állítottak fel. A zászlóalj vezetése, központi szervei és 1. százada rövid időre Nagyberegre, majd – a kiütött tífuszjárvány és a felbukkanó honvédalakulatok miatt – Makkos-Jánosiba települtek át. November 14-ével a zavaró vállalkozások újra kezdődtek, 19-ével bezárólag a rongyosok járőrei legalább négy alkalommal lépték át az új határt, ott rombolásokat hajtottak végre (többek között 21-én a huszti laktanyát támadta meg egy tíz fős csoport), propagandaanyagokat terjesztettek – amelyben a helyi ruszin és zsidó lakosságot igyekeztek meggyőzni arról, hogy egy esetleges népszavazásnál Magyarország mellett döntsenek – , majd visszatértek kiindulási helyükre.

5. szakasz (november 20 - december 12.)

Tekintettel arra, hogy a kárpátaljai térségben az adott időszakban egyfajta hatalmi vákuum uralkodott, így más-más megfontolásból és jogcímen, de több állam is megkísérelte érdekkörébe vonni. Így Románia törekvése az volt, hogy északi határát a Tisza vonaláig tolja ki. Ennek érdekében Nagyszöllös városának környékén erődítési munkálatokba kezdtek, ugyanakkor a környéken a Huszton székelő ruszin kormány erői is élénk tevékenységet folytattak. Hírszerző információkra alapozott felső utasítás szerint az „Előd zászlóalj” – honvéd alakulatokkal együttműködve – 1938. november 21-én felvonult Feketeardó és Tiszaujhely térségében, ahol erőit szükség szerint súlyozták annak érdekében, hogy gyorsan birtokba vehessék Nagyszöllöst. A meginduló támadást – a honvéd vezérkar főnökének parancsa alapján – az utolsó pillanatban leállították, a román csapatokkal történt kisebb összetűzést követően. November 22-én a zászlóalj eredeti állomáshelyére visszavonult, majd 24-vel az „Aba csoport” elrendelte az újabb átszervezést. Ennek megfelelően a már kizárólag propaganda-feladatokat végző egység december 10-én „Térképhelyesbítő Szolgálattá” alakult – 12 településen összesen 109 fővel –, a felesleges személyi állományt pedig megkezdték leszerelni. A visszamaradt állomány tagjai kis csoportokban szabotázs- és robbantógyakorlatokat folytattak a környéken állomásozó katonai alakulatokkal közösen, ám szervezetileg és alárendeltségileg elkülönítve.

A térképhelyesbítők vezetését a szintén a Vkf-5 állományába tartozó Csics György vk. őrnagy vette át, az „Előd zászlóalj” parancsnoksága ellátó szerveivel visszatért Budapestre, és „Műszaki Iroda” fedőnév alatt megkezdődött az alakulat felszámolása. A Műszaki Iroda fogadta a fogágból hazatérteket és segített nekik a polgári életbe történő ismételt beilleszkedésben, ezzel összefüggésben élénk kapcsolatokat alakított ki, elsősorban az állami nagyvállalatok felé annak érdekében, hogy segítsen nekik az elhelyezkedésben. A leszerelt rongyosoknak csak egy része tért vissza polgári foglalkozásához, később számosan csatlakoztak a Finnországba induló magyar önkéntes alakulathoz, amelynek parancsnoka, Kémeri Nagy Imre jelentős szerepet játszott a kárpátaljai szabotázstevékenységben." 

A teljes cikk itt olvasható

Ahol nem a kerékpár a lényeg – a kerékpáros utászok

A Magyar Királyi Honvédség kerékpáros utászai a drótszamarat kizárólag a gyorsabb mozgás érdekében vették igénybe, alkalmazásuk során elsősorban a klasszikus műszaki feladatokat kellett végezniük (és persze szükség esetén harcolniuk is). Egy szegedi kerékpáros utász visszaemlékezése olvasható az alábbiakban:

(a cikk eredeti megjelenési helye: Belvedere Meridionale, köszönöm Jancsák Gábornak és Kiss Gábor Ferencnek a közléshez való hozzájárulást)

"Az utászlaktanyától a Tisza forrásáig. 

Katona Béla visszaemlékezései.

(közzéteszi: Jancsák Csaba – Kiss Gábor Ferenc)

Rovatunk alapgondolatához híven ez alkalommal is olyan sokat látott és tapasztalt személyt kerestünk fel, akinek mély humánummal átszőtt gondolatai méltán lehetnek útjelző kövek a leendő tanárnemzedékek számára. Az itt következő beszélgetésben Katona Béla bácsi, az V. Zotmund utász zászlóalj[1] egykori katonája vall életéről, kötődéseiről. Az 1999. február 9-én, Szegeden történt portréinterjú szövegét rövidítve közöljük.

Katona Béla: – 1915-ben születtem. Fodor utca volt akkor, most azt hiszem más neve van neki, ott volt egy bizonyos kóroda, hát ott születtem én, de az édesapám a Pénzügyi Igazgatóságon volt szolga és benn a Pénzügyi Igazgatóságon volt lakásunk, szolgálati lakásunk. Hát sajnos, én amikor az édesapám meghalt, másfél éves voltam, úgyhogy az édesapámat én nem is ismertem. (…) A házban (a Zárda utca 21. szám alatt laktunk a felsővárosi templommal szemben) volt egy nyugalmazott iskolaigazgató (a kereskedelmi iskola igazgatója) olvasta az újságban, hogy egy jó rajzolót faszobrász-tanulónak fölvesznek. Aztán megmutatta az édesanyámnak, hogy nézze Katonáné – azt mondja – a maga fiát még az Isten is faszobrásznak teremtette, mert nagyon szépen rajzol. Hát azután az anyám az elvitt oda a mesterhez a Deák Ferenc utcába (ottan az iparkamara, ott volt ez a faszobrász mester). Vári Lajosnak hívták. Három és fél évig tanultam, de mikor felszabadultam, akkor meg a sima bútorok jöttek a divatba. Úgyhogy egy évvel a felszabadulás előtt tudtam azt, hogy most már munkanélküli leszek. És akkor hát mit csináljak, jelentkeztem pénzügyőrnek fent Pesten a Kőbányán (ott volt a Pénzügyőri Iskola) és hát fel is vettek, úgy hogy a bizonyos felvételi vizsgán túllettem. Mondták, hogy majd értesítenek, hogy mikor kell oda felmenni a tanfolyam kezdetére. De közben tudtam, hogy van Pesten három faszobrász kollégám. Elmentem, felkerestem őket, és ahogy oda megyek, na – azt mondja – Béla, mi újság? Mi van? Van munka? Hát, mondom nincs. Mondom: finánc akarok lenni, nem faszobrász ugye, mert az volt a mesterségem. Hát azután ők kinevettek, hogy hát csak nem bolondultam meg, hogy pénzügyőr leszek, itt egy héten többet keresek a faszobrász szakmával, mint a pénzügyőrségnél. Megvan a szerszám? – kérdi. Mondom: meg. Mert a mi szakmánkhoz hetven darab véső, meg egy bunkó kellett, amivel ütöttük a vésőt. Na hát – azt mondja – ha itt a szerszám, már holnap dolgozhatok. Felvittem a szerszámaimat mindet, és ott dolgozgattam. Ez volt 1939-től 41-ig.

BM: – Hol volt a katonai kiképzése?

K.B.: – '37-ben a Rába utcában az utász laktanyában.

BM: – Ez volt a Zotmund utász zászlóalj?

K.B.: – V. Zotmund utász zászlóalj, igen. Ott is szerencsétlen voltam, mert mikor sorozásra hívtak, akkor megkérdezték tőlem, hogy milyen katona akarok lenni. Hát ugye, ha már lehet választani, akkor repülős szeretnék lenni. Jól van – felnézett – elmehetek. Amikor hívtak, hogy a behívómat vegyem át, akkor már olyan katonásan (pedig civil volt az illető): Na itt írja alá! Hát azután hogy aláírom, kezembe nyom egy papírt. Megyek le a lépcsőn, és akkor látom, hogy az V. utász zászlóaljhoz vonuljon be.  De közben meg én az öreg barátaimmal, akik már leszereltek, beszélgettem, milyen katonának volna jó lenni? Azt mondják minden legyél, csak utász ne. Ennek dacára, hogy repülő akartam lenni, végül is utász lettem. De hát nem bántam meg, mert mondom azután századírnok voltam.

BM: – Milyen kiképzést kaptak, mint utászok?

K.B.: – Volt ladikjárás, hídverés, aknatelepítés. Nekünk ugye az volt a fő feladatunk, hogy erőszakos folyamátkelésnél voltak rohamcsónakok, és hidakat kellett építeni mindenütt.

BM: – Egy ilyen könnyűhídépítés mennyi ideig tartott?

K.B.: – Volt egyszer egy bizonyos verseny, hogy mennyi idő alatt tudtuk ott a Boszorkány-szigetnél átverni. Hát nem kellett még egy fél óra se és akkor átvertük a Tiszán a hidat.

BM: – Milyen volt a zászlóalj legénysége, a társaság milyen volt?

K.B.: – Nagyon jó társaság volt. Büszke voltam rá, hogy mert ott mind olyan derék fiúk voltak.

BM: – Alföldiek voltak?

K.B.: – Igen, alföldiek mind, a környékbeli falukból, tanyákból, városokból. Volt egy nagyon kemény katonatiszt, akkoriban jött ki a Ludovikáról. Czékus Endrének hívták. Dorozsmai születésű volt, és borzasztó kemény[2]. Úgyhogy megszorongatott bennünket nagyon. De közben elhelyezték ezt a Czékus hadnagyot valahova. Ott is utász zászlóalj volt, és mikor elköszönt tőlünk, akkor sírva köszönt el, pedig sokszor úgy megcincogtatott bennünket, hogy az tényleg. Nagyon katonásak voltak (abban az időben meg különösképpen) ezek a jutasi őrmesterek[3]. Büszkék voltunk arra, hogy katonák lehetünk. Abban az időben, míg valaki le nem szerelt, nem is foglalkoztak a lányok vele, mert amikor bevonul katonának (elviszik ide, elviszik oda), akkor úgyis talál magának valakit. Huszonhárom évesek voltunk mikor leszereltünk, aztán már könnyebben lehetett a kislányokat megtalálni.

BM: – Kialakult-e valamiféle csapatszellem? Büszkék voltak arra, hogy "mi utászok különbek vagyunk, mint a gyalogság"?

K.B.: – Igen, ez érdekes volt. A gyalogosok kisebbek is voltak. Amikor fenn voltunk a Kárpátokban, 1944-ben, ott két tiszt beszélgetett és kihallgattam őket, akkor azt mondja a másik tiszt (erdélyi székely fiúkból összeállított zászlóaljhoz tartozott): a ti fiaitok mind olyan derék fiúk, derék katonák, de nézd a mieink mind olyan kicsi pöttömök. Ugye büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk erre a névre: Zotmund utász zászlóalj. Mi műszakiak sok mindent csináltunk. Sok feladat várt ránk, nem úgy, mint a gyalogságra vagy mondjuk a híradósokra. Ha '42 például, amikor előre mentünk, az oroszok az előnyomulásnál gyors ütemben vonultak vissza, és ha mondjuk netán megtorpant a gyalogság, akkor megálltak és az utászoknak (nekünk) oda kellett menni és akkor fel kellett szedni az aknákat, amik le voltak telepítve. Ha visszafelé vonultunk, akkor meg leghátul kellett lenni, mert ugye a hidakat fel kellett nekünk robbantani. Komoly, nehéz munkák voltak ezek.

BM: – Az erdélyi bevonulással kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

K.B.: – Az erdélyi bevonulás nagyon megrázó volt. Az emberek sírtak. Mi kerékpárosok voltunk, hát virágokkal úgy feldíszítették a kerékpárunkat, hogy alig tudtunk menni. Azt elmesélni vagy elmondani lehetetlen, hogy mikor azok fölszabadultak milyen boldogok voltak. Mikor odaértünk Bihardiószegre (ez közvetlen a határon túl, 15 kilométerre volt) a román vezetők már  elmenekültek onnan. A magyar vezetők – akik a községben valamit jelentettek – mikor mi bementünk oda, megkérték a századparancsnokot, hogy engedje meg, hogy mindenkinek kimaradása legyen, mert minden háznál egy terített asztal várja a katonákat. Hát aztán persze a parancsnok megengedte. Reggel hatkor – azt mondja – fiúk itt sorakozzanak a téren. Mindenütt terített asztal volt, és ahol valamelyik házra nem jutott katona, akkor átjött a férj és a feleség, és azt mondják: mi hozzánk is jöjjenek katonák. Meg minálunk szóval még nem voltak. Reggel összegyülekeztünk, és akkor mentünk tovább Nagyváradra megy Kolozsvárra. Mondom, ez egy olyan élmény volt, hogy azt soha nem lehet elfelejteni.

BM: – Részt vettek a nagyváradi és a kolozsvári díszbevonuláson is?

K.B.: – Igen. Volt is egy ilyen képeslapom, de hát azt most nem találom meg. Ott a kerékpáros utászok le voltak fényképezve, ahogy a sok virágokkal fel voltunk díszítve – gyönyörű szép volt.

BM: – Nagyszalontán Arany János szavaival köszöntötték a bevonulókat…

K.B.: – Nagyon szép volt. Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint...  – hogy is volt az? …Várnak újra mind régi bérceink. Édes Erdély itt vagyunk. Érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Lépteink nyomán fönn a Hargitán... – szóval gyönyörű szép volt ez, gyönyörű szép volt az erdélyi bevonulás.

BM: – …és – feltételezhetően – az alakulat morálja is kiváló volt...

K.B.: – Kiváló volt, igen hát szóval mindenki boldog volt, aki abban részt vett. Hát mikor visszamentem Budapestre, ugye a kollégákhoz az ülőbútor üzembe, az volt a helyzet, hogy mikor így a moziban így nézték, hogy vonulnak a katonák – sírtak ottan, hogy miért nem lehetnek ők katonák. Volt, aki ment és jelentkezett volna önként, ő is akar katona lenni (hogy ő is valahova menjen), de hát nem adatott neki meg, hogy ő is ott legyen.

BM: – Az erdélyi bevonulás után Önt rögtön leszerelték?

K.B.: – Erdélyi bevonulás… Ott egy fél évig voltunk benn tulajdonképpen. Maradtak még aztán olyanok, akik megszálló katonák voltak, de minket hazahoztak ősszel.

BM: – Milyen körzetben tartózkodtak Erdélyben?

K.B.: – Erdélyben mondom Bihardiószegen voltunk egy jó darabig. Ott építettünk is egy országzászlót. Találtunk mindenfélét, terméskövek meg nem tudom mi volt. A piros-fehér-zöld zászló hatalmas árbocon ott ment és akkor a községnek átadtuk és akkor aztán mentünk tovább. Nagyvárad és Kolozsvár felé.

BM: – Kaptak valami különleges felkészítést a Károly-vonal[4] áttörésére? Gyakoroltatták Önökkel, hogy lehet egy erődöt áttörni?

K.B.: – Nem, tulajdonképpen ilyenről nem volt szó. A felvidéki bevonulás 1938-39-ben volt. Na ottan felrobbantottuk az erődöt. A románokét felrobbantani nagyon nehéz lett volna, mert nagyon nagyok voltak, úgyhogy azokat nem robbantottuk fel. A Felvidéken, mikor voltunk Losonc, Léva, Fülek azon a részen, hát azok nem voltak nagyok. Nem voltak nagyobbak azok az erődök, mint egy szoba, úgyhogy aláraktunk ilyen kilós ekrazit szelencéket, azokat felrobbantottuk. Volt, hogy amikor feldobta, megfordult a levegőben, aztán visszadobta. Persze nekünk el kellett menni messzire fedezékbe, mikor aláraktuk és akkor volt az a bizonyos angol gyújtózsinór, ami ugye egyszer robbantotta a többi zsinórt és akkor aztán mind, egyszerre a levegőbe dobta az egész erődöt.

BM: – A felvidéki bevonulás milyen útvonalon zajlott le?

K.B.: – Emlékszem, Szegedről indultunk el, mi előre a századparancsnokkal (én felderítő is voltam közben) és a századunk, az utánunk jött. Gyönyörű szép helyen voltam ott. Losonc, Léva meg Fülek, azon a részen voltunk ott a Felvidéken. Ott se sokáig voltunk tulajdonképpen. Aztán utána meg mentünk a Kárpátaljára. Egy gyönyörű szép bevonulás volt megint. Hát azok a Huszt, Técső, Máramarossziget, Aknaszlatina, Beregszász, meg azon a részen fel oda a havasokba, ahol a Tisza eredt.

Kerékpáros utászok (valószínűleg a 153. kerékpáros utász század egy szakasza) Bején a felvidéki bevonulás alkalmával 1938-ban

BM: – Kőrösmező, Rahó…

K.B.: – Kőrösmező, Rahó igen. Ott mindezt összejártuk. De gyönyörű szép volt az a vidék! Még emlékszem rá, hogy egy tíz méteres valami kis patakocska volt, és mondták, hogy ez a Tisza.

BM: – A polgári lakossággal milyen viszony alakult ki?

K.B.: – Azokkal nagyon jó. A Felvidéken magyarokkal találkoztunk. Kárpátalján ruszinokkal.

BM: – Partizánakciókkal nem találkoztak?

K.B.: – Nem. Nem, ott nem volt olyan.

BM: – Az utat végig kerékpáron tették meg?

K.B.: – Nem. Akkor még nem kerékpárosok voltunk, csak Erdélyben voltunk már kerékpárosok, meg Délvidéken. Mikor '42-ben kimentünk a Donhoz, ott is kerékpárosok voltunk és mikor '44-ben megint behívtak és akkor felmentünk a Máramarosi havasokba, akkor is kerékpárosok voltunk[5]. Emlékszem, hogy egy nap mentünk át a Radnai hágón... A kerékpárokat, emlékszem, fel kellett tolni a hágóra, a legtetejére és mikor felértünk (hát bizony megszenvedtünk érte), akkor utána lefelé mindig a pedálon kellett állni (a fékpedálon) és akkor mentünk lefelé, vagy két-három óra hosszát, négy óra hosszát csak lefelé. Amikor leértünk, akkor még ugyanaznap mentünk a Borsai hágóra megint fel. Nagyon megszenvedtük akkor.

BM: – Milyenek voltak azok a kerékpárok?

K.B.: – Magyar gyártmányúak. Csepel kerékpárok[6] voltak.

BM: – …maiakkal összehasonlítva?

K.B.: – Nagyon stabil kerékpárok voltak. Direkt a honvédségnek csinálták, nagyon erős, jó kerékpárok voltak. Az volt a helyzet, hogy persze kerékpárról lévén szó, defekt vagy valami mindig előfordult. Amikor mentünk, a legvégén a századnak mindig volt két vagy három ilyen szerelőkocsi, amin volt – nem tudom én – húsz, huszonöt vagy harminc kerékpár az egyik kocsin. Akkor, ha valakinek valami baja volt a kerékpárral, lemaradt, feladta a szerelőkocsira, leadtak neki egy másik kerékpárt és aztán ment tovább a század után.

BM: – Ezzel a kerékpárral egy óra alatt hány kilométert lehetett megtenni?

K.B.: – Hát olyan nagyon erőltetett menetben nem mentünk, de én gondolom, azért a 30-35 kilométert simán lekerékpároztuk, mert hát ugye fiatalok voltunk, jó volt a kerékpár, meg hajtotta az embert az a vágy is, hogy odaérjünk minél hamarabb, ahova akarunk menni[7]. És jobbról-balról az a tömeg – mondjuk nem Oroszországot értem, mert hát ugye ott nem volt – de Erdély vagy pedig a Délvidék, azért hát ezek a magyarok mind kinn voltak az út szélén és integettek. Ha mondjuk leszálltunk, megálltunk, hát puszilgattak bennünket, nyakunkba borultak. Különösen Erdély, hát az egy felejthetetlen valami volt. 

Utász katona hátibőröndje (forrás és sok egyéb érdekes kép: www.roncskutatas.hu

BM: – A kerékpáron kívül milyen jellemző felszerelési tárgyuk volt, ami megkülönböztette Önöket a többi katonától?

K.B.: – A pokróc a kormányra volt felcsatolva szíjjal, és a puskának is volt egy bizonyos hely. Keresztvágó fűrész, meg kisszekerce meg ácskapocs. Ez mind a hátunkon volt, kinek milyen jutott. Ki voltunk mi díszítve gyönyörű szépen. Mikor a Donhoz mentünk ki, magunkat is elnéztük, hogy úgy ki voltunk díszítve, mint egy karácsonyfa.

Hát az oroszokkal mikor hát ugye találkoztunk (meg hadifogságba is estek orosz katonák), akkor ezeket láttuk, hogy annak tulajdonképpen a hátán volt egy kis zsák, amiben volt a lőszer, meg 1-2 konzerv és akkor aztán volt neki a golyószóró vagy a gépfegyver a kezében. Annak nem volt pokróc, meg ilyen különböző felszerelés, úgyhogy az egész másképp nézett ki. De mikor mi mentünk ki (hát az már '44-ben volt), akkor hát minden felszerelést otthagytunk. Tulajdonképpen, ahol a szálláshelyünk volt, még a vacsorát sem engedték kiosztani, olyan gyorsan kellett mindjárt menni.

Akkor nem tudtuk még, hogy olyan borzalmas események elé nézünk. Odakért magához a Preplár százados[8]. Nagyon kemény ember volt. Szegedi. Katona volt az egész család. Az édesapja is tábornok volt ennek a századosnak[9]. Én csodálkoztam rajta, mert én szakaszvezető voltam, ő meg százados, hát abban az időben nem úgy volt, hogy lehetett haverkodni egy századossal (még egy hadnaggyal se). Akkor éjjel mentünk ki oda a Tisza-partra az állásokba és egyszer odajött mellém és mondta: Katona! Gyere ide mellém és legyünk együtt. Ne hagyjál el. Te is szegedi vagy meg én is. Valamelyikünket valami éri, a másik üzen róla a családnak. Na és akkor itt következett be a tragédia, hogy ott szétrendezte a századot, beásták magukat, nekünk volt a géppuskánk, más ilyen komoly felszerelés nem volt, csak a puska. Golyószóró talán ha kettő volt a századnál. Délelőtt körülkaptak bennünket az oroszok, és hát láttuk, hogy mindig többen vannak. Hát persze, nálunk ezzel a puskával (mindig ugye a závárzatot kinyitottuk, rálöktük a töltényt, megint lecsuktuk)… addigra az orosz a golyószóróból, meg a dobtárasból rengeteg töltényt kilőtt. A mieink amikor látták, hogy az oroszok sokan vannak, és mi nem tudunk ellenállni, akkor szaladtak. Mi is kiugrottunk a századossal a gödörből, amit ástunk magunknak, és hogy szaladtunk, én valahogy elkeveredtem a századostól. Elkapott egy orosz mindjárt, és akkor hát a karórámat, meg a zsebtárcámat, meg mindent, amit tudott, tőlem elszedett. És akkor nézem, hogy a Preplár százados harmad magával a kukoricásba szaladt. Hát persze az oroszok azt nézték, hogy három ember megy, de ha tudták volna, hogy ez a századparancsnok százados, akkor biztosan utánaeredtek volna. Szóval itt jártam meg, hogy ő azt mondta, hogy ne hagyjuk el egymást, hát én valahogy ottan úgy a nagy rohanásban elkeveredtem tőle. És azután ő megúszta fogság nélkül, én meg négy év fogságba kerültem…" 

---

[1] Az alakulat 1937-ben még a 3. hadrendi számot viselte, az V. számot csak 1939.01.23 – a hadtestszervezetre történő áttérés – után kapta meg, igazodva a szegedi V. hadtest hadrendi számához. Teljes neve helyesen 1937-ben: magyar királyi „Zothmund” 3. honvéd utász zászlóalj volt.

[2] Czékus Endre vezérkari százados (Jászapáti, 1914.05.22-Leplowka, 1944.07.19.) 1936.08.20-án avatták utász hadnaggyá. A Hadiakadémia elvégzése után vezérkari századossá nevezték ki, a 12. tartalék hadosztály törzsének állományában halt hősi halált.

[3] Veszprém-Jutason működött a magyar királyi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézet, amely kiválóan képzett altiszti állományt biztosított a honvédségnek.

[4] Román erődítésrendszer, amelynek célja a Kőrös és a Szamos völgyének lezárásával az esetleges magyar támadás elreteszelése

[5] A felsorolt alkalmakkor a visszaemlékező valószínűleg a 153. kerékpáros utászszázad katonája volt, amelynek állománytestéül folyamatosan az V. utász zászlóalj szolgált. A 153. kerékpáros utászszázad a délvidéki bevonulástól kezdve a 152. gépkocsizó utászzászlóalj alárendeltségében teljesített frontszolgálatot.

[6] Valószínűleg 32M hadikerékpárokról van szó

[7] A korabeli harcászati szabályzat kerékpáros (nem kerékpáros utász) alakulatok begyakorolt legénységével, jó útviszonyok mellett napi 80 km menettel számol, azonban az itt becsült adat – figyelembe véve az útviszonyokat, valamint hogy utász felszerelésű katonákról van szó – reális lehet.

[8] Helyesen Pleplár Károly műszaki százados (Szeged, 1911.02.07-Budapest, 1996.05.17.) A Ludovika Akadémián 1933.08.20-án avatták hadnaggyá. 1941-ben az V. utász zászlóalj kötelékében látott el századparancsnoki teendőket, a délvidéki bevonulásban a 9/I. zászlóalj kötelékében vett részt. 1942.05.-1943.07.10. között a 153. kerékpáros utász század parancsnokaként hadiszolgálatot teljesített. 1944. áprilisában az V/1. kerékpáros utász század parancsnokaként vonult el a harctérre.

[9] Pleplár Lajos nyugállományú altábornagy (Johannistahl, 1896-?), aki a hainburgi utász hadapródiskola elvégzését (1890) követően egész pályafutása alatt műszaki tisztként szolgált.