A 36M légvédelmi gépágyú 2. rész

 

 Időnként úgy hozza a sors, hogy olyan vizekre is kalandozom, ami nem igazán kerékpáros téma... Így adódott, hogy a légvédelmi tüzérség egyik alapeszközéről is cikket írtam.

A teljes cikk  a 2012. júniusi Katonaújságban található.

A cikke első része itt olvasható.

"A gépágyú harcászati egysége 1944-ig az egy lövegből álló félszakasz volt, majd – a helyzettől függően – kettesével-hármasával közös tüzelőállásban helyezték el őket. Lekapcsoláskor kb. 2 perc alatt volt tüzelésre alkalmas, de szükség esetén szállítási helyzetből is képes volt tüzelni. A löveg kezelését egy lövegvezető tisztes, egy elemállító tisztes, két irányzó, egy töltő és két lőszeres végezte, a híradást egy R/3 rádiócsoport biztosította. A félszakasz anyagát részben a lövegvontatóra, részben a háromtonnás műszergépkocsira málházták.

A 36/40M változat

A használat közben nyilvánosságra került hiányosságok kiküszöbölésére a löveget módosították. A Haditechnikai Intézetben sárhányókat, valamint a kezelők védelmére lövegpajzsot terveztek. A páncél 6 mm vastag, csökkentett nikkeltartalmú acélból készült. A kiegészítők összesen 300 kg-mal növelték az össztömeget.

Alkalmazott lőszerek:

36M fényjelzős páncélgránát

36M fényjelzős repeszgránát. Sorozatos csőrobbanások miatt átszerelték és kiképzésre használták.

38M fényjelzős repeszgránát. Magyarországon csak csekély mennyiségben használták, angol exportra készült.

39M fényjelzős repeszgránát.

42/a M PR (páncélrobbantó) gránát. Nem vált be, mert akadályt okozott a gépágyú automata szerkezetében, ezért 1943 végén kivonták a hadrendből.

43M fényjelzős magvas páncélgránát, ballisztikailag azonos viselkedésű a 39M repeszgránáttal vegyesen tárazva tüzelhető, 36M páncélgránát átütési képességét felülmúlja.

Külön Köszönet Dávid Zsoltnak a cikk összeállításához nyújtott segítségért.

 

Technikai adatok:

Csőhossz 2250 mm

Csőfar 150 mm

Cső súlya 103 kg

Barázda 16 db

A löveg tüzelőállásban 2190 kg

Menetben 2100 kg

Tűzgyorsasága 120 lövés/perc, 60 lövés után csőcsere

Lövedék kezdősebessége 850 m/s

Töltény súlya 2,15 kg

Töltény hossza 44,6 mm

Lövedék súlya 0,955 kg

4 töltényes léc súlya 9,5 kg

Csapatlőszer javadalmazás 240 lövés/löveg (10% páncélgránát)

Páncélátütő képessége 60 fokos találati szög mellett a 40 mm-es páncélt 500 m-ről, a 25 mm-es páncélt 1600 m-ről. Közepes és nehéz harckocsiknál csak a gyengén páncélozott részek és a járószerkezet (lánctalp) ellen volt hatásos.

Elméleti lőtávolság 8700 m

Gyakorlati lőtávolság 4500 m"

Egy Bátorsági Érem története

 

 

A család jóvoltából betekinthettem Szalay Máton magyar királyi főhadnagy hagyatékba, amelynek alapján érdekes egyéniség képe rajzolódott ki. Szalay Márton eredetileg 1936. októberében vonult be kötelező katonai szolgálatra a kiskunhalasi 4. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóaljhoz. A tartalékos tiszti iskolát Kiskunhalason és Kenyérmezőtáborban végezte el. Továbbszolgáló zászlósként részt vett az 1938. őszén irreguláris csapatok által Kárpátalján vívott küzdelmekben, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot.

1938. október 6-ától kezdődően az akkori magyar-csehszlovák határ közelében összegyűlt magyar irreguláris csapatok (lövészek és rongyosgárdisták) közül – a műveletek első szakaszaként – elsősorban felderítési és propagandacélokból kis létszámú, ún. surranó járőröket bocsátottak ki, amelyek fő feladata a Lengyelországba történő átjutás volt.Ezen túl feladatukat képezte a zavarkeltés, valamint a magyar jelenlét demonstrálása, az általános helyzet destabilizálása is.

Október 7-én két rongyos-csoport lépte át a határt Tarpánál, az 5. számú Dénesfalvy-Dinich Győző, illetve a 6. számú Iványi Pál t. hadnagy parancsnoksága alatt. Ez utóbbinak tagja volt Szalay Márton is. A két csoport – immár ellenséges területen – október 8-án egyesült és tovább folytatta útját. Útvonaluk Nagyborzsova, majd Muzsaly volt, ezt követően rövid ideig Beregszász közelében táboroztak le Gyógyszer, valamint élelem beszerzés céljából küldtek oda háromfős csoportot küldtek Beregszászra. Ennek vezetője, Iványi Pál Kadlecz Árpáddal tisztázatlan körülmények között a városban maradt (később visszatért Magyarországra), ezek után Szalay Márton átvette helyét, egyben a csoportparancsnok, Dinich Győző helyettese lett.

Az út során – kapott feladatuknak  megfelelően – igyekeztek szót váltani a pásztorokkal, földművesekkel szót váltottak, a megbízhatóaknak fegyvert, lőszert adtak.Továbbindulásuk után október 11-én a 24 rongyosból négyen már maláriában szenvedtek, szállításuk inkább tehertétel volt bajtársaik számára.

Október 12-én Nagymuzsaj mellett átkeltek a Borsova patakon, közben leküzdötték a háromfős hídőrséget. Ezzel egy időben a fellármázott csehszlovák hadsereg alakulatai igyekeztek hollétüket felderíteni, végül számos kisebb összetűzés után október 18-án futottak bele egy géppuskával megerősített csendőrosztagba. A tűzharcot követően a járőr úgy szétszóródott, hogy mindössze nyolcan maradtak együtt. Másnap Pereháza (Perekreszna) közelében a megmaradt csoporton ismét rajtuk ütöttek, ezúttal cseh reguláris erők. A terepkutatóul kiküldött  Ispaics Imre és Pintér István elesett, majd  – közvetlenül a lengyel határ előtt – Gál József karpaszományos tizedes is hősi halált halt a cseh csendőrök géppuskatüzében. Nagy szenvedések árán végül másnap, október 20-án reggel 6-kor Libouchola település mellett értek Lengyelországba.

Szalay Márton családjának így írt Kiskunmajsára földijei sorsáról:

„… Az eredetileg 26 tagú csapatunkból összesen megmaradtunk kilencen. Amint írtam (a levél elején utal egy korábbi levelére, amely sajnos nem maradt fenn – a szerző), egy csoportban indultam Takács, Poszeth és Varga Péterrel. Róluk semmit nem tudok, valószínűség amellett szól, hogy elestek. Mallár Jóskával együtt. Ha foglyul estek az rosszabb, mint a halál. Azért ne szóljanak semmit a szüleiknek, mert nem akarom, hogy tőlem tudják meg. Majd értesítik őket hivatalosan…..”

A Lengyelországba történő átlépésért elnyerte a Bátorsági Érmet: A személyes bátorsággal véghezvitt tettek jutalmazására alapított ezüstérem, 1929-től viselte a Bátorság Érem nevet, csak szalagjában tér el a Magyar Koronás Ezüst Éremtől).Összesen mintegy 80 alkalommal adományozták.

Bátorsági Érem

Az indoklás szerint: „Október 7-én lépte át a határt. Iványi hadnagy csoportparancsnok eltűnése után a VI. csoport parancsnokságát átvette, mindkét ütközetben harcolt.” 

Főhadnagyként, a Bátorsági Érmet viselve

Szalay Márton ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémia alantos tiszti tanfolyamát, majd hivatásos tiszt lett. Később gyakorlatilag a második világégés csaknem összes olyan hadszínterén megjelent, ahol magyar katonák harcoltak. A doni összeomlás előtt mintegy két héttel távozott szabadságra, majd 1944-1945-ben zászlóalja – amely továbbra is a híres kuruc brigadéros nevét viselte, ekkor az 1. lovashadosztály hadrendi alakulataként –  kötelékében egészen Magyarország nyugati határáig védte hazáját.

Életrajza – sok más bajtársáéval együtt olvasható a kerékpáros tisztek adattárában.

 

Vissza a Kárpátokon át – A Salgó-napló folytatása

 Az Archivnet online folyóiratban megjelent a tavaly elkezdett Salgó Andor-napló folytatása.

 

1944., Galícia (a kép illusztráció)

 

A második részben követhetjük a kassai 21/I. zászlóalj harcait 1944. júliusától kezdődően, bemutatva az Árpád-vonalon keresztül történt visszavonulást, egészen az észak-magyarországi küzdelmekig. Ízelítőül egy nehéz csatanap történései, amikor a zászlóalj 1944. október 8-án az Asztaghavas birtokba vételére kapott utasítást:

„Még hajnali ködös sötétben indulunk el az 1707 magassági ponttól (Sztich) keletre lévő erdő szegélyéig, mely egyúttal a készenléti helyünk is. Ide 8 órakor érünk. A köd leple alatt észrevétlenül kell a készenléti helyet elfoglalnunk. A támadási parancsot a zászlóaljparancsnok 8 óra30-kor adja ki. Két csoportban, egy lépcsőben támadunk. Bal szárnyon a Bárdos század, jobb szárnyon súllyal Dolák és Rádonyi század. A támadás 8.45-kor indul meg gyönyörű lendülettel. Amikor a tüzérségi össztüzet kellett volna kapnunk, egy lövés sem jött. A tüzérségi felderítő járőr forszírozására a tüzérség néhány becsapódása már a támadás területére esett, de saját csapatokba. Helyesbítése nem sikerült, mert akkor már 1 kilométerre estek a lövések. Közben több aknavető és csinn-bumm lövést kapunk, de szerencsére kevés veszteséget okoz. 14 órakor a 218 vonatkozási pontról egy köd aknavető belövést kapunk, amely a zászlóalj harcállásponttól 100 méterre esik.

A tüzérségi tűz késik. A sebesültek száma nő. Sok a veszteség. A támadás lendülete alábbhagy, majd teljesen megáll, sőt, az egyes részek a nagy géppuska, géppisztoly- és aknavetőtűz miatt a hátrább lévő horhosokba vonulnak vissza. Néhány halott látszik a terepen. A zászlóaljparancsnoksághoz beosztott géppuska erős tűzcsapásokkal fogja le az ellenség fegyvereit, s ennek köszönhető, hogy a lendületesen előrejutott, de a nagy tűzben megakadt támadók - akik a betörés végett az erősen tűzben fekvő területekre törték előre magukat - 400 métert visszavonulhattak.

Keresztes alezredes úr a parancsában tájékoztatott, hogy az 58-as kocka területét a Karsay csoport elérte s birtokában tartja. Ugyanakkor parancsot kaptunk, hogy az 58 kockánál lévő állásokban mindenkörülmények között tartson ki. Ezt a parancsot 9 órakor egy parancsnok + 6 főből álló tiszti járőrrel a parancsnok elindítja. Egy óra múlva tér vissza a járőr. Jelenti, hogy az állásokban oroszok vannak, akik magyar ruhában vették őket tűz alá, és nehéz harcok után tudtak visszatérni. Zászlóaljparancsnok erre a 3. század egy részét, amely még elérhető volt, visszarendeli az oldal biztosítására. Úgyszintén a zászlóaljtörzs embereit és a tartalékszakaszt. Ekkor már hátunkban is feltűnnek az ellenséges csoportok, és meglepő tüzet kapunk.

14.30-kor ködakna becsapódás alapján a reteszállás valamint a zászlóaljparancsnokság 20-25 aknabecsapódást kap, mely pár perc múlva megismétlődik. Közben a 2. század parancsnoka megsebesül, ugyanakkor az erdőből jobbról két orosz páncéltörő ágyú nagy veszteséget okoz.

Zászlóaljparancsnok látva a helyzet reménytelen voltát, elrendeli a fokozatos visszavételt, mert így sem sok a remény a gyűrűből való kitörésre. A századok fokozatosan leereszkednek a készenléti helyig, ahol megkapva a visszavonulás irányát és vonalát, elindulunk. A nagy tűzben egy 500 méteres nyílt terepen kell a zászlóaljnak átmennie, amely már veszteség nélkül sikerül, minthogy az utóvéd szakasz (Salgó hadnagy + 50 fő, egy géppuska és 4 golyószóró) erős tűz alatt tartja az üldöző ellenséget, mely célzott tüzet leadni képtelen. A visszavétel szépen, tervszerűen sikerült. A sebesülteket mind magunkkal hozzuk, kiknek mozgását az utóvéd biztosítja. Az utóvéd utolsó állásait egy uralgó gerincen választja, ahonnan a harcterület belátható. Itt mindaddig kitart, amíg az utolsó saját ember és sebesült át nem jön rajta. Az ellenség abbahagyja az üldözést, csupán 1 kilométerről géppuskából és aknavetőből tüzel, de ez nem okoz veszteséget. Az utóvéd szakasz parancsra 17.30-kor elhagyja állásait és bevonul, illetve az ezredparancsnok parancsára az 1878 magassági ponton védelemre rendezkedik be."

Amikor az Asztaghavast megláttam, parancsnokommal leszögeztük, hogy ezt elfoglalni nem lehet. Hatalmas csúcs, bérc ez. Fa, bozót alig van rajta. A csúcson az orosz körkörös védelemben, bunkerekben. Pár nappal ezelőtt még fehér volt, de az első hó nem tudott megmaradni. Mérlegeltük a támadás lehetőségeit, közte az oldal- és a hátbatámadást is. Az oldaltámadásban maradtunk, s a terv jó volt. Sajnos, a készenléti hely elfoglalása - a köd segítsége dacára - nehezen ment. Nem ismertük a terepet és egy 50-60 fokos oldalon 1 kilométert kellett felmenni. Vastag fű borította, szögetlen csizmám csúszott rajta, de a szöges bakancs is, így a fűbe markolva húztuk fel magunkat 6 óra alatt a tetőre. 5 málhás lovunk rakománnyal visszagurult és elpusztult. Kivétel csak egy volt, amelyik a saját motyómat szállította. Ez is legurult, de szerencsésebben, mint társai.

A támadás általában szép volt, s ha a minket takaró ködöt (felhőt) egy hirtelen szél el nem fújja, és a Karsay csoport nem késik, mi vagyunk az Asztaghavason.

A támadást a törzs géppuskájával támogattam. Az átlövés veszélyes dolog, de mindig szerettem. Most nyílt rá alkalom, és az emberek bíztak a kezemben. Másnap egy elfogott orosz elmondta, hogy a harcban tíz halottat és sok sebesültet vesztettek.

A reménytelen helyzetben én is örültem a visszavételi parancsnak. Egy nagy testű sebesültünk maradt kint, akit megpróbáltam cipelni. Parancsnokom megtiltotta, hogy az életemet tovább kockáztassam, s első esetben nem tudtam valakin segíteni. Nagyon fájt, de sajnos, a háború ilyen. Hiszem, hogy fogságában kap orvosi segítséget.

A visszavonulás nehezen ment. Ilyen nyílt terepen és ilyen nagy tűzben még nem voltunk. És amikor körülnéztünk, láttam, hogy velem együtt mindenki „nyugodtan" megy fel a gerincre, hogy mögötte lerogyhasson és pihenhessen. Az orosz állandóan lőtte az embereinket, nyugodtan tehette, és a visszavonulás alatt egyetlen emberünk sem sebesült meg. Hát ez nem isten ajándéka!? Kétszázan is ottmaradhattunk volna.

Mindenki a gerincre ért. Én kicsit lemaradtam, mert egy sebesült főhadnagy barátomat támogattam. Lekiáltottam még hátrább jövő embereimnek, nyugodtan jöjjenek, mert mindenkit megvárunk. Végül a sebesülteket támogatók érkeznek meg. Segítek a sebesülteket kötözni, könyékig véres vagyok, a hálás, könyörgő ismert baráti szemek erőt adnak és jókedvvel végzem. Egy hálaimát elrebegek Istenhez, hogy ebből a pokolból kivezérelt.

A felső-magyarországi katonák harcairól további részletek az Archivneten

Budapest ostromának befejezése

1945.02.11-én a magyar fővárosban bekerített erők egy része megindult, hogy visszaküzdje magát a saját erőkhöz. A kitörés általában véve kudarcnak tekinthető, a német-magyar erők legnagyobb része felmorzsolódott, hősi halált haltak vagy fogságba estek, csupán tört részük jutott el a saját erőkhöz, sok-sok szenvedés árán. 

 A 68 éve történt eseményekről – az egyéb szakirodalom mellett – csendőrtanulmányom már képet adott. Most álljon itt egy részlet a 2005-ben megjelent anyagomból, amely az 1. huszárhadosztály Budapesten rekedt részeinek sorsát mutatta be.

"A 2. lovas-tüzérosztály

Adalékok az osztály történetéhez

Az eredetileg a huszárezredek mellé rendelt ütegeket 1944. áprilisában Nagyvárad mellett összevonták, hogy megalakítsák belőlük a 2. lovas-tüzérosztályt, amelynek parancsnoka Darnay Arzén őrnagy lett (július 11-én történt sebesülése után Ivády Béla századost nevezték ki posztjára).  Az így felállított 2. lovastüzér-osztály későbbi, budapesti harcairól, különösen az 1. és 2. üteg történetéről alig tudunk valamit. Hasonlóan az 1. lovas-tüzérosztály történetéhez bővebb adalékokat csak a 3. üteggel kapcsolatosan tudtam összeszedni, amelyet szintén – az osztály történetének rövid áttekintése után – külön ismertetnék. A budapesti harcokra vonatkozóan az osztály egészét tekintve tehát alig rendelkezünk adatokkal, de valószínű, hogy ütegei – a 3. üteghez hasonlóan – egészen a kitörésig harcoltak, végül a Déli pályaudvar környékén estek fogságba   

A csepel-szigeti harcok idején az osztály alárendeltségébe helyezték a pótüteget is, amely 1944. szeptemberében Schweickhardt Béla hadnagy parancsnoksága alatt a póthuszárezred észak-erdélyi és dél-alföldi harcaiban vett részt, majd azzal együtt vonult vissza egészen a Csepel-szigetig, ahol végül is a 2. lovas-tüzérosztály alárendeltségébe helyezték. Ezáltal a hadrendszerű előírások ellenére az osztálynak nem három, hanem négy ütege lett. Ráadásul a pótüteg eredetileg nem négy, hanem hat löveggel rendelkezett, mert amikor a szovjet és román csapatok a magyar 3. hadsereg üldözése közben magyar területre léptek a pótosztály egy további, két lövegből álló szakaszt állított fel (pk.: Sennyey István hadnagy). Ez harcolt a szentesi hídfő védelmében és attól kezdve osztozott a huszárhadosztály sorsában, majd Budapest előterében a „Schweickhardt-üteg” alárendeltségébe helyezték.   

A nyíregyházi 3. tüzérüteg útja a budapesti bekerítettségig

Amikor a huszárezredek tüzérütegeiből felállították a 2. lovas-tüzérosztályt a nyíregyházi 4. huszárütegből az újonnan megalakult osztály 3. ütege lett (pk.: Rábay Pál százados). Az osztály ütegei eredetileg 7,5 cm-es 15/35 M huszárágyúkkal voltak felszerelve, amelyeket később 5/8 M. 8 cm-es lövegekkel váltottak fel.

A hadrendben meghatározott létszámra feltöltött 3. üteg Kőröstarjánban rakodott ki és egy hónapot töltöttek ott gyakorlatozással, amire szükség is volt az üteg „összekovácsolása” miatt. A gyakorlat során szenvedték el első veszteségüket is Hegyi János tüzér személyében, aki baleset következtében vesztette életét egy folyóátkelés közben.

Június 11-én az osztály, és vele együtt az üteg útnak indult a frontra. A lovas tüzérek mindenütt megállták a helyüket, részt vettek a hadosztály veszteségteljes harcaiban. Állománytestükkel együtt értek Magyarországra október elején. A kecskeméti kirakodást követően a Tisza jobb partjára vonultak, ahonnan a tiszaugi hídfő védelmét támogatták tüzükkel, majd-Bugacnál, Lakiteleknél, Kunszentmiklósnál harcolva vonultak vissza Bugyi községig. Itt végrehajtott fegyvertényükre Monspart Gábor huszár százados, a 3/I. huszárosztály parancsnoka így emlékezett vissza:

„Két harckocsit lőttek ki, de túl korán, amikor egy lovas-tüzérüteg nyílt tűzelőállást foglalva hősiesen elkezdett tüzelni. […] Mindenesetre eredményes volt a tüzérek hősi helytállása, mert a déli irányú támadás megtorpant. Csodálatos látvány marad számomra ez a nyílt tüzelőállás-foglalás, mert kegyetlen erős tűzben azt úgy hajtották végre, hogy nincsen olyan békegyakorlat, ahol a legszigorúbb szemlélő meg ne dicsérte volna őket. Még az ügetés irama – mert menetütemben vonultak fel – is menetütem volt”

Ennél az akciónál sebesült meg az üteg első tisztje, Paravicini Isván főhadnagy is, akit felépülése után 1944 december 5-én a 3. üteg parancsnokságával bíztak meg. A bugyi templom előtt védelembe vonult félszakasz megállította a szovjet harckocsi-támadást, amivel nagyban hozzájárultak a hadosztály ott védekező részeinek visszavonásához.

Ezt a harci cselekményt így látta belülről Hegedűs Ferenc tizedes, lövegvezető:

„Én a löveggel közvetlenül a fő út mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely. […] A parancsnokom [Paravicini István főhadnagy - S. Z.] a ház tornácán állt, onnan adta a parancsot, hogy tüzeljek. Tüzeltünk, de csak a torkolattüzet láttam, a harckocsit nem. […] Abban a pillanatban belőtt bennünket, de szerencsére a lövedék az említett trágyacsomóba csapódott, és besült, vagyis nem robbant.”

Említésre méltó Kovács András tizedes és Gondos Sándor tüzér helytállása is. Kitartásuknak köszönhetően sikerült megmenteni a szakasz két lövegét. Kovács tizedes három helyen sebesült meg, míg végül sikerült visszavonulniuk. Ezért Nagy Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel.

Az üteg eztán Soroksárra, majd Pestszenterzsébetre vonult, majd kétnapi ott-tartózkodás után a Gubacsi-hídon át a Csepel-szigetre vonultak. Itt nagyjából november 25-ig harcoltak, amely idő alatt az egész szigetet bejárták, tüzükkel támogatták a Kis-Duna túlsó partján harcoló magyar és német alakulatokat. Az üteg tüzelőállásban volt Szigetújfalun, Ráckevén és Szigetcsépen. Később a hadosztály alakulataival együtt keltek át a Dunán Ercsinél, ahol azonnal visszafordították lövegeik csövét és fedezték a hadosztály később átkelő részeit.

Ercsiből az üteget az osztály többi részével együtt a főváros védelmére vezényelték. A 2. lovas tüzérosztály végig harcolva vonult észak felé a Százhalombatta – Érd – Érdliget – Tárnok –Budaörs útvonalon. A nyíregyházi huszárüteg katonái a budai hegyekben egy ízben még egy tizenöt sőre marhából álló csordát is befogtak. A két arcvonal között felbukkanó állatokat három katona a magyar vonalak mögé hajtotta. Ennek köszönhetően az üteg élelmezésének pótlása még hetek múlva is biztosítva volt.

Budapest bekerítése az üteget már a város szívében érte, karácsony előtt a Ferenc József- (ma Szabadság-) hídon átkelve a pesti rakparton foglaltak tüzelőállást. Az üteg az Erzsébet-híd és a Ferenc József híd között, a hajóállomás mellett állította fel lövegeit, a célterület Budaörs és a budai hegyek voltak. Ebben a tüzelőállásban tartózkodtak egészen 1945. január 15-ig. A helyzet egyre rosszabbodott. Az ellátmány mennyisége csökkent, de ez a zsákmányolt marháknak köszönhetően még nem okozott különösebb gondot. Húsukból még a környékbeli polgári lakosságnak is osztottak. A nagyobb problémát az ellenséges légi tevékenység és a víz fogyása jelentette, sőt időközben megjelent az állásharcok kísérője, a tetű is.

A pesti hídfő január közepére egyre szűkebbre szorult. Január 15-én a szovjet csapatok már a Kálvin téren jártak. Ekkor az üteg parancsot kapott, hogy vonuljon át a budai oldalra. Erre Pest eleste előtt két nappal (1945. január 16-án) került sor, majd a Lánchídon átkelve a Vérmező Bors (ma: Hajnóczy) utca felőli végén foglaltak állást. A legénység a Bors utca elejének lakóházaiban került elszállásolásra. Innen déli irányban tüzeltek, Csepel és Budaörs területére. A városi harc sajátosságai miatt a tüzéreknek számos alkalommal kellett részt venniük gyalogos küzdelemben is.

Január végén az üteg áttelepült a Vérmező túlsó szélére, mert a szovjet csapatok veszélyesen megközelítették állásaikat. Erre az áttelepülésre Hegedűs Ferenc így emlékezett vissza:

„Ezt már gyalog hajtottuk végre, ami egy napba került, hiszen lovakkal nem lehetett közlekedni. Ez a nap legalább száz feküdjből állt, az állandó becsapódások és a repülők miatt. Az én lövegem új tüzelőállása a Póler [sic!] utca végében volt. Innen már csak vagy hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi voltunk, a másikon az oroszok. Jól láttuk egymást.”

Ebben az időben a védelem már utolsó napjait élte. Az üteg katonáit és tisztjeit leginkább a túlélés foglalkoztatta. Utolsó tüzelőállásukat a Krisztina körút és a Pauler utca sarkán foglalták el, de innen már nem lőttek. A német parancsnokság utasítást adott a kitörésre, amit az üteg tisztikara nem hajtott végre. Így 1945. február 11-én este a kezelők lövegeiket harcképtelenné tették, másnap reggel pedig a nyíregyházi huszárüteg a Pauler utca pincéiben fogságba esett. Még aznap megkezdték útjukat a hadifogságba, ahol hosszú éveket töltöttek el."