Prónay Pál, tótprónai
és blatniczai,
magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02.-
Szovjetunió, 1946. után)
Prónay Pál személye 1945. után
meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily
módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános mozaikképbe.
Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben minden – semmi nem fekete-fehér.
Lássuk, ki is volt Prónay Pál:
A Prónay família első ismert őse
Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a
családnak nevet adó TótSzolprónát, (ma Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található a térképen.
A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc,
Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető
beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel
honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban
tűntek ki.
Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó
harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a
család nemesi ágából – 1874. november 11-én, Pál néven. Fiatalkori éveiről
keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes
soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy
Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).
Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására
bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába.
Az ezred 1889-ben került
Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban
maradt. Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.
A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét
magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges
tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi
huszároknál.
1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi jászkun 13.huszárezredhez. Ennek kötelékében harcolta végig az első világháborút. Számos „érdem
utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem
kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy
megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett,
 |
| A jászkun huszárezred sapkajelvénye |
"Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni"
Sebesüléséből felépülve 1916.03.05-én tért vissza ezredéhez a harctérre. Ismét anyaszázadának, az 1. századnak a parancsnoka lett. Augusztus 2-án megbetegedett, ezúttal január 2-áig volt kórházban.
Az összeomlás századosi
rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó
Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar
Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az
osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de
helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte
különítményét, amely mintegy 160 főből állt.
Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon
keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével,
amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, mag pedig törzskarával a
Britannia-szállóban vert tanyát. Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász
zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az
elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló
hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –,
valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az
utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek
Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.
Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös
Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a
nyugat-magyarországi felkelést. Az
időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának
vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember
8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát.
Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg
kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át
kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a
felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák
csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta
magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el.
A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.
Prónay nem volt hajlandó Károly ellen
harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben
mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy
felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király
távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a
hűségeskü-történetben lehet valami….
A kalandos életű katona
visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni.
Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a
revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében
próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját
is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns
magatartásával hívta fel magára a figyelmet, hangoskodott, provokált és
kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger
Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben
is állt –, ennek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben
elmarasztalták.
Ettől nagyobb eredménnyel nem
tudta felhívni a figyelmet magára, egészen a háború végéig. Egyes adatok
szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944. október 15-ét
követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély
eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem
álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát
sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így az ostrom
kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert –
visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint
minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés bezárult
Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és
„Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. A harccsoportot 1945.
január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba. Maga Prónay a
legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett
fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol
bíróság elé került, 1946. június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. Annyi
bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.
Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bírósága
2001. június 27-én rehabilitálta.
