Kerékpáros gyűrű – "Katonaidőm emlékére"

Kis gyűjteményem egyik megbecsült darabja egy gyűrű. Története nincs, aukciós portálról származik.

Annyi valószínű, hogy Esztergomban készült. A belső oldalára vésett évszám 1937/38.

Terepjáró mozdony – Kruppok a honvédségben

A 101. páncéltörő ágyús század járműve

  

"A jármûvekkel – amelyek magukkal hozták a német becenevet, így a magyar katonák is Protzének becézték – elsõsorban az alakulóban lévõ gyorsfegyvernemet szerelték fel, így nagyobb darabszámú Krupp került a kerékpáros zászlóaljak addig nem gépesített géppuskás századaihoz, illetve páncéltörõ ágyús szakaszaihoz. A késõbb beérkezõ Protzék már a megalakuló gépkocsizó lövészzászlóaljak géppuskás századait tették mozgékonnyá, és kapott belõlük a formálódó páncélos csapatnem is. A tapasztalati jelentések azt mutatták, hogy a feladatkörében bevált, jó terepjáró képességû jármûvet a csapatok hamar megkedvelték, jól használhatónak tartották. A területi visszacsatolások idõszakában (1938–1940) készült nagyszámú filmhíradó- és fényképfelvételen már gyakran lehet látni a rossz utakon is könnyen mozgó Protzékat. Késõbbi gyakorlati alkalmazása során is elsõsorban a gépesített csapatok jármûve maradt. Platóján gyakran szereltek állványra 1907/31 M. 8 mm-es Schwarzlose géppuskát vagy 31. M golyószórót csapatlégvédelmi feladatok ellátására.

A magyar 2. hadsereg egyik parancsnoki járműve 1942-ben

Krupp hadseregparancsnoki jelzéssel 1944-ből

A csapatok gyakorlati tapasztalatai szerint a Krupp motorja a vízhûtéses erõforrásoknál lényegesen kevésbé volt érzékeny az üzemeltetés körülményeire. Hátrányként róható fel az olajcserék rövidre szabott intervallumai, amelyek a kor technikai színvonalának megfeleltek ugyan, azonban harctéri körülmények között nehezen voltak elvégezhetõek, hasonlóan a csaknem 50 kenési hely elõírásszerû ápolásához. A Magyarországon üzemeltetett Kruppok jellemzõ meghibásodása volt az alváztörés, amely kizárólag lövegvontatóknál fordult elõ, és a túlterhelésre lehetett visszavezetni. Technikai érdekességnek nevezhetõ, hogy a csapágyazott pótkerekek egyúttal mankókerékként is funkcionáltak, segítve a jármû kapaszkodását kritikus terepszakaszokon. 1937-ben a honvédség további 72 darab alvázat vásárolt, melyeket Magyarországon az Uhry cég látott el saját tervezésû felépítménnyel. Ezeket a jármûveket 37 M nagy parancsnoki személygépkocsi néven rendszeresítették, mivel beépített rádiója alkalmassá tette magasabb egységek vezetésének koordinálására is. A következõ évben a gyõri Magyar Waggon- és Gépgyár vezetõi tárgyalásokat folytattak a gyártás jogának megvásárlásáról, de a megegyezés végül – valószínûleg a Krupp cég nehezen teljesíthetõ követelései miatt – nem jött létre. A németországi sorozatgyártás leállítása után a honvédség fõdarabokat, illetve további alvázakat vásárolt, a Magyarországon összeszerelt darabokra részben eredeti német, részben magyar – szintén az Uhry mûhely által tervezett – felépítmény került. Bár a Protze mind a német, mind a magyar hadseregben szolgálatban maradt egészen 1945-ig, a korszerû háború követelményeinek egyre kevésbé felelt meg. Csapatszállító funkcióját a nagyobb befogadóképességgel rendelkezõ típusok vették át, és lövegvontatóként sem volt alkalmas a további szolgálatra. Mivel vonóereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az 5, illetve 7,5 cm-es páncéltörõ ágyúkat vontassa (ezt a feladatkörét a Rába Botondnak adta át), a megmaradt Protzék – a parancsnoki terepjárók kivételével – apránként átkerültek a pótalakulatok állományába" 

A teljes cikk a Veterán Autó és Motorban olvasható.

A kárpátaljai hősi halottak

A történelmi Magyarországnak ezt az észak-keleti szegletét a Tisza és az Ung folyók völgye fogja közre, a Kárpátok gerincén futó valamikori államhatárral. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a frissen alakult csehszlovák államhoz csatolta, annak keretein belül önálló közigazgatási egységet alkotott.

Az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés értelmében Magyarország visszakapta a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét. Kárpátalja nyugati része, amelyet túlnyomó részt magyarok laktak (Munkács, Ungvár és Beregszász környéke) ekkor visszatért az anyaországhoz. A fennmaradó területeken a ruszin Volosin kormányzó vette át a vezetést, és mindent megtett egy önálló Kárpátalja megteremtéséért.A magyar kormány tárgyalásokba bocsátkozott vele, de ezek elhúzódtak, mert Volosin Hitler jóváhagyását igyekezett megszerezni önállósulási törekvéseihez. Az egyre gyakoribb határvillongásokra való hivatkozással a magyar vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy az „ezeréves határok” elérésével újra megteremtsék a magyar-lengyel közös határt. Ezért a csehszlovák állam teljes szétesését követően az előzetesen készenlétbe helyezett magyar csapatok megindultak Kárpátalja birtokba vételére.

            A hadműveletet megelőzően már folytak harcok az először visszakerült kárpátaljai területeken. Szlovák részről 1938 december 28-án Nagyszaláncnál, 1939, január 6-án Munkácsnál, január 8-án Nagygejőcnél történtek kisebb fegyveres támadások. Ezeket a magyar haderő helyszínen tartózkodó egységei visszavetették. 1939. március 13-án a magyar fél részéről történt rajtaütés, melynek során a 3. huszárezred a Munkácsot Beregszásszal összekötő folyosó kibővítését oldotta meg sikerrel. 1939. március 15-én a Magyar Királyi Honvédség gyorscsapatai benyomultak Kárpátaljára. A támadást irányító magasabb parancsnokság az előző naptól Kárpát-csoportparancsnokságnak nevezett VIII. hadtestparancsnokság volt.
Alárendeltségében harcolt az 1. és a 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizó dandár és az ungvári 24. gyalogezred, illetve a hadtest területén állomásozó kerékpáros és határvadász alakulatok.Az előrenyomulás során csatlakoztak hozzájuk a március 13-án mozgósított és a Dunántúlról átirányított 8., 9., és 11. gyalogdandárbeli alakulatok.

Az elfoglalt területen jelentősebb ellenállást csak a Szics-gárdának nevezett szabadcsapatok tanúsítottak, ezek ellenállását azonban hamar letörték. A magyar csapatok az Ung folyó biztosításának címén és a természetes határ kialakításának reményében március 23-án benyomultak az alakulóban levő Szlovákia területére is.

A hivatalos honvédségi adatbázisok felhasználásával készítettem egy összefoglalást azokról a katonai állományú személyekről (tehát a különféle szabadcsapatok tagjai nem szerepelnek, azok egy másik publikációban gyűlnek, az a munka még az adatgyűjtés fázisában van), akik az 1939-es hadműveletek során hősi halált haltak.

A kereshető adatbázis elkészítéséhez Szentváry-Lukács János nyújtott segítséget, amit ezúton is köszönök.

A harcok során hősi halált haltak alakulatai  és névsorának kereshető adatbázisa.

A  kárpátaljai műveletekről a Life magazin fotóarchívuma színvonalas képanyagot őrzött meg, ebből látható egy válogatás megemlékezésül azokról a katonákról, akik életüket áldozták a harcok során.