Az I. világháború alatt Szarvason elhunyt és eltemetett katonák listája

A lista a "Szarvasiak a Nagy Háborúban" (Szarvasi Krónika Kiskönyvtára. Szarvas 2014.) című kötetben megjelent, „Hadikórházak Szarvason” címet viselő tanulmányom függeléke, saját adatgyűjtésem alapján. 

A felsorolt katonák részben (elsősorban a 23. honvéd gyalogezredbeliek) a szarvasi Ótemető hősi parcellájában nyugszanak), más részük pedig ismeretlen helyen (de vélhetően szintén az Ótemetőben).

Ábel György

Sebesülésébe belehalt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1915. április 4-én, 26 éves korában


Albeszk János

Hősi halált halt a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként Szarvason 1916. január 5-én, 23 éves korában


Albrecht János őrmester

Hősi halált halt Szarvason 35 éves korában 1916. november 11-én, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája


Albu Péter

Hősi halált halt a császári és királyi 23. gyalogezred katonájaként Szarvason 1916-ban, 28 éves korában.


Bacza Vazul

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 1-jén, 17 éves korában.


Baronin Zakariás

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1916. november 6-án, 19 éves korában


Basarába János

Hősi halált halt Szarvason, 1917. március 7-én, 18 évesen, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája.


Báthory Gábor szabó

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. gyalogezred katonájaként 1917. február 14-én, 48 éves korában.


Bogdán Imre teknővájó

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1917. október 9-én, 19 éves korában, katonai szolgálattal összefüggő betegség következtében


Borgulya György
Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason, 30 éves korában 1916. június 16-án tüdővészben.


Botor Szerafin (sz. 1887)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Czinkóczy János
Meghalt a hadjárat alatt szerzett betegségben 1915. február 23-án, 29 éves korában Szarvason, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája


Csabota György (sz. 1865).

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Demeter (Dimitriu) György postaszolga

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. április 20-án, 19 éves korában.


Dilsa József (sz. 1896)
Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Dóczi Antal

Hősi halált halt Szarvason 1917. május 8-án, 48 éves korában, mint a 7. vonatosztály katonája.


Drája Sebő

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 28-án, 20 éves korában.


Egri János
Hősi halált halt Szarvason 1917. augusztus 6-án, 28 éves korában, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája.


Gaál Imre kovács

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1915. április 7-én, 30 éves korában.


Havran Mihály

Hősi halált halt háborús szolgálata alatt szerzett sérülés következtében Szarvason 1917. szeptember 10-én, mint a császári és királyi 6. árkász zászlóalj katonája.


Herczogán Vazul (1882)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.




Jakab Ferenc (1898).

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Janurik György földműves

Hősi halált halt harctéri betegségben (tífusz) Szarvason a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1915. április 24-én, 25 éves korában.


Kalekán János (1896)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Kis Mihály

Hősi halált halt a császári és királyi 31. gyalogezred katonájaként Szarvason 1914. november 11-én.


Kiss János földműves.

Harctéri sebesülésben meghalt Szarvason 1915. augusztus 6-án, 30 éves korában, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája.


Liska Pál

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként. Ezüstszőlői lakos, sebesülése után a szarvasi hadikórházban ápolták. Tífuszfertőzésben hunyt el 1914. december 20-án, 33 éves korában.


Medvegy János.

Hősi halált halt Szarvason 50 évesen, mint a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonája.


Megyik János.

Hősi halált halt Szarvason 1917. január 17-én, 48 éves korában, mint a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonája.


Micha (máshol Mucha) Mihály tizedes.

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként harctéren szerzett betegségében Szarvason 1917. augusztus 11-én, 24 éves korában.


Mircsa Pogány József

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március 1-jén, 21 éves korában




Molnár János

Hősi halált halt Szarvason 1916ban.


Nyág János

Hősi halált halt a császári és királyi 23. gyalogezred katonájaként Szarvason 1917. május 4-én, 34 éves korában.


Osgyán András őrmester

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred kötelékében Szarvason 1916. január 28-án, 31 éves korában.


Petroeszk János.

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március1-jén, 18 éves korában


Pletenik József

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 39 éves korában.


Sajka Miksa

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. május 8-án, 18 éves korában


Schwarcz Márton

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 21-én, 20 éves korában


Skorka Mihály

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1916. május 7-én, 34 éves korában Szarvason


Stancs Vazul

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. május 27-én, 39 éves korában


Steffán János

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március 26-án, 44 éves korában


Sugár János

Hősi halált halt Szarvason, 1917. február 23-án, 38 éves korában, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája


Takács János

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonájaként 1918. március 29-én, 47 éves korában Szarvason, harctéren szerzett betegség következtében


Thelmajer Sándor

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1916. november 25-én, 35 éves korában


Tomaj Lajos

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben


Varga Lajos

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonájaként 41 éves korában, 1918. március 21-én (?), valószínűleg Szarvason, merevgörcs következtében


Waunczer Ferenc tizedes

Hősi halált halt a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 44 éves korában, 1917-ben Szarvason


Zvada Márton szakaszvezető

Hősi halált halt harctéren szerzett betegségben a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1915. március 6-án, 34 éves korában Szarvason


Zsurkin Lajos (1897)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben

Kerékpáros zászlóaljak versenyei 1923-1938 között

A kerékpár nem csak közlekedésre szolgált, hanem jó sporteszköz is volt. A honvédség vezetői - nagy súlyt fektetve a legénység erőállapotának fenntartására, valamint a küzdőszellem fokozására - a két háború közötti időszakban számos alkalommal rendeztek versenyeket a kerékpáros zászlóaljak részvételével. Ezekről olvasható egy kis összefoglaló az alábbiakban.

A magyar királyi honvédség kerékpáros zászlóaljainak első járőrversenyét első ízben 1923-ban rendezték meg, a rendezvény augusztus 12-én folyt le Hajmáskéren vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornoknak a magyar királyi honvédség főparancsnokának, bulcsi Janky Kocsárd altábornagynak és számos katonai és polgári előkelőségnek jelenlétében. A versenynek ragyogó nap kedvezett, de a kerékpárosoknak nemcsak a nehéz terep különböző útnemeinek számos akadályával, hanem igen erős ellenszéllel is kellett megbirkózniuk. A versenyzők két részben tették meg az utat amelynek hossza 100 kilométer volt. Hajmáskérről indulva Veszprém-Tótvázsony-Aszófő-Balatonfüred-Csopak-Veszprém vonalon át vissza Hajmáskérre. 70 kilométert kellett befutni az első szakaszon. Hajmáskéren egyórai pihenőt tartottak, majd következett a második túra; 30 kilométeres vonala Hajmáskér-Öskü-Pétfürdő-Peremarton-Vilonya-Királyszentistván-Bánompuszta-Hajmáskér.

(a képek illusztrációk)

A versenyen hét, 10-10 főből álló teljes tábori felszerelésű járőr indult el egy-egy tiszt vezetése alatt. Végeredmény:

1. 2. kerékpáros zászlóalj, összidő 5 óra 35 perc, parancsnok Edvi Illés István főhadnagy,

2. 3. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 36 perc, Novák Károly hadnagy,

3. 4. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 56 perc, Baló Zoltán főhadnagy,

4. 5. kerékpáros zászlóalj, 7 óra 46 perces idő,  Pados Lajos hadnagy.



A korabeli sajtó szerint: "A terep és az ellenszél igen nehéz feladat elé állította a versenyzőket, éppen ezért az eredmények annál inkább figyelemre méltóak. A bajtársi összetartás és együttműködés gyönyörű példáját adta Pados Lajos hadnagy, aki járőrének egyik emberét, akinek gépe hasznavehetetlenné vált, saját gépének poggyásztartójára ültetve 65 kilométeren át vitte magával, míg saját gépét a járőrnek egy másik gépe vontatta. A verseny útvonalába eső faluk, városok, fürdők és nyaralóhelyek népe élvezettel szemlélte a győzelem pálmájáért küzdő kerékpárosokat. A díjakat vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka, személyesen osztotta ki. meleg szavakkal méltányolva a versenyzők fáradtságát. A versenyzők négy első csapatának mindegyik tagja éremdíjazásban részesült. A verseny szakszerű, kifogástalan előkészítéséért, megrendezéséért és lebonyolításáért az érdem Schönner Odillo ezredest és Theodorovits János századost illeti."

Az 1923-as verseny útvonala:






1924-ben a honvédség sportnaptárában szerepelt egy kerékpáros verseny 08.16-ára ütemezve a 2. kerékpáros zászlóalj rendezésében, Hajmáskér és Balatonfüred között, de a megrendezéséről nem állnak rendelkezésre információk.


1925-ben nem önálló járőrversenyt rendeztek a kerékpáros alakulatoknak, hanem a Budai Kerékpáros Egylet által megrendezett dunántúli körverseny részeként, katonai kategóriában indultak. Láthatóan más jellegű volt, mint a két évvel korábbi: a katonai jelleg kissé visszaszorult, a megtett táv került előtérbe.

Június 26-án négy óra tizenöt perckor jelentek meg a Gellért-téren azok a járőrcsapatok, amelyek a dunántúli körversenyben részt vettek.

A járőrök a következő összeállításban startoltak:

1. kerékpáros zászlóalj Nyékhegyi Géza zászlós vezetésével Sinkó Mátyás, Klechner Péter, Zagdány János őrvezetők és Tomis Pál honvéd,
2.  kerékpáros zászlóalj Bartalos Károly főhadnagy vezetésével Kovács Ferenc tiszthelyettes, Müller György szakaszvezető, Thiert István és Szalay Sándor honvéd,
3. kerékpáros zászlóalj Genersich Béla főhadnagy vezetésével Buzsár Ödön, Beöthy József, Kalmár Alajos őrvezetők és Senkovits Vince honvéd,
4. kerékpáros zászlóalj nagybaconi Baló Zoltán vezetésével Frecska Mátyás törzsőrmester, Szabó József szakaszvezető, Sebek Pál tizedes és Császár Gyula őrvezető,
5. kerékpáros zászlóalj Pados Lajos főhadnagy vezetésével Nagy János, Benyovszky Mihály őrvezetők, Vásári József és Kohn Sándor honvédek,
6. kerékpáros zászlóalj Heinrich István hadnagy vezetésével Nagy János, Bóra János szakaszvezetők, Viliti Pál tizedes és Farszky László honvéd,
7. kerékpáros zászlóalj Menyhárt Ferenc főhadnagy vezetésével Magyar Gyula tiszthelyettes, Pásztor Árpád, Csirke Ferenc és Stern József honvédek.


Valamennyi járőr új gépekkel és tömlőkkel felszerelve, a tisztek és műszerészek pisztollyal, a legénység karabéllyal és negyven tölténnyel ellátva. A kerékpárműszerész a legénység felszerelése helyett kis szerszámládát és tartalék villát vitt magával. A csapatok egy időben érkeztek meg a starthelyre, ahol a Budai KE részéről Szabó Sándor verseny fő intéző vezetésével az intézőbizottság öt tagja, a Magyar Kerékpáros Szövetség képviseletében pedig Virgala Lipót főtitkár üdvözölte a katonákat. Rövid várakozás után megérkezett Debreczeny Gyula ezredes, Bogen Albert őrnagy és Vöczköndy László százados, a katonák versenyének főintézője. 5 óra 30-kor Vöczköndy százados elindította az első csapatot, amelyet másodpercnyi időközökben követtek a többiek.


1. nap
A katonai járőrcsapatok a nagy esőben megtett Budapest—Veszprém távolság után meglepő jó kondícióban folytatták útjukat Szombathelyre, ahova a polgári versenyzőkkel egy időben érkeztek meg. Fogadásukra vitéz Kovács Károly altábornagy, a 3. vegyesdandár parancsnoka is megjelent.

A katonai verseny állása az első nap befejezése után a következő volt:

1. 2. kerékpáros zászlóalj 15 óra 5 p.,
2. 5. kerékpáros zászlóalj 15 óra 22 p.
3. 6. kerékpáros zászlóalj 15 óra 48 p.
4. 1. kerékpáros zászlóalj 16 óra 11 p.
5, 4. kerékpáros zászlóalj 16 óra 18 p.
6. 3. kerékpáros zászlóalj 16 óra 42 p.
7. 7. kerékpáros zászlóalj 16 óra 50 p.


A második napon a katonák - a polgári versenyzők által tekert Szombathely—Sopron— Győr szakasz helyett - a Pápa—Győr útvonalon versenyeztek, mivel nem akartak osztrák területre átmenni. Mint külön érdekességet meg kell említeni, hogy a 3. kerékpáros zászlóalj járőrének egy tagja gépét törvén, a járőr tagjai a gépet szétszedték és a gép nélkül maradt bajtársukat a poggyásztartóra ültetve Győrbe vitték.

2. nap

A zászlóaljak versenyének eredménye a következő:

1. 5. kerékpáros zászlóalj 28 ó. 58 p.,
2.  6. kerékpáros zászlóalj 29 ó. 18 p.,
3.  1. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 11 p.,
4.  7. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 14 p.

A győztes jászberényi járőr parancsnoka Pados Lajos főhadnagy, "természetesen szintén nagyon boldog. Nem győzi dicsérni a nagyszerű rendezést, fogadtatást.

— Ez utóbbi — mondja — mindenütt oly kedves és meleg volt, hogy szinte új erőre kaptak mindig katonáim. Ezek a fiuk példás és követendő tanújelét adták a bajtársi szeretetnek és győzni akarásnak. Elmondok ennek jellemzésére egy kis epizódot. Egy bajtársuk Sümegen rosszul lett. Nem adták fel a versenyt, hanem egészen Szombathelyig úgy vontatták be, de együtt érkeztek meg. Gépeink egyébként 18—20 kg. súlyúak és minden katona 40 éles töltényt és egy karabélyt is vitt magával, a műszerész pedig ezenkívül még egy műszerládát is. Ezt figyelembe véve, csapatom eredményével nagyon meg vagyok elégedve."

Útvonal 1925-ben:




1926-ban ugyancsak részt vettek a katonák a magyar kerékpáros körversenyen, azonban a Sporthírlap  1926.06.26-i számában megjelent kurta bejegyzésen kívül erről nem áll rendelkezésre információ. A cikk szerint  "Az illetékes katonai parancsnokság az idén is elrendelte a kerékpáros járőrök résztvételét a körversenyben, azonban mint a múlt évben, most is négy szakaszra osztva teszik meg az utat a katonák. Az ország különböző részeiben állomásozó kerékpáros zászlóaljak összesen hét járőrt indítanak a versenyben. Egy-egy járőr egy tisztből és négy legénységi állományú katonából áll, akik teljes felszereléssel küzdenek az elsőségért és az ezzel járó tiszteletdíjakért, amelyek között talán a legkedvesebb a jól megérdemelt szabadság. A katonai járőrök már ma, szombaton reggel elindultak és Kisújszállásig mennek. Vasárnap Kisújszállás—Nyíregyháza, hétfőn Nyíregyháza—Füzesabony között folytatják a versenyt amelyet kedden ugyancsak Budapesten fejeznek be."

Míg a polgári kerékpárosok ugyanezen útvonalon teljesített versenyéről a korabeli lapok részletekbe menően beszámoltak, a katonák teljesítményéről, végeredményéről nem áll rendelkezésre információ.


A következő kerékpáros katonák részvételével rendezett megmérettetés teljesen más jellegű lett. A versenyt - amelynek pontos útvonala nem ismert - 1933. júniusában rendezték meg Hajmáskéren és környékén. Mind a hét kerékpáros zászlóalj indította csapatát, amely egy tiszt parancsnoksága alatt harminckét főből állott. A csapatok teljes felszereléssel versenyeztek. A verseny útvonala körülbelül 60 kilométer volt. A verseny igen nehéz volt és nagy feladatot rótt a versenyző csapatokra, amelyek valamennyien elsőrangú teljesítményt nyújtott, annak ellenére, hogy az esőzés az utakat helyenként majdnem járhatatlanná tette. 

A dobogós csapatok:

1. 3. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Incze Balázs hadnagy), 199 pont (tiszta idő 3 óra 18 perc).
2. 7. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Szűcs András hadnagy) 201 pont (tiszta idő 3 óra 22 perc).
3. 5. kerékpáros zászlóalja (parancsnok Durkó András hadnagy) 206 pont (tiszta idő 3 óra 14 perc). Ez volt a legjobb idő.

Figyelembe véve a pontozás tényét, biztosra vehető, hogy a csapatoknak a táv megtétele mellett egyéb, valószínűleg lövészeti jellegű feladatokat is végre kellett hajtaniuk. 


A következő évben új helyszínen, a piliscsabai tábor környékén rendezték a kerékpáros csapatversenyt. Az 1934.06.30-án lezajlott eseményt 66 kilométeres távolságon rendezték a piliscsabai tábor északi részétől, ahonnan húszpercenként indultak a 48—48 főből álló, teljes fölszereléssel (géppuskával is) ellátott csapatok. A verseny első útvonala Pilisvörösváron, Csobánkán, Pilisszentkereszten, Szántón át vezetett Pilisvörösvárra, ahol a csapatok harcszerű lőtéren lőgyakorlatokat végeztek, amelyeknek eredményei szintén beleszámítottak a végső eredménybe. Ezután egyórás pihenés következett étkezéssel, majd folytatták a versenyt Pilisvörösvár, Margitliget, Pomáz, Budakalász és az ürömi vasúti állomásnál levő célig. Végeredmény:

1. 1. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka vitéz Kalándy Imre főhadnagy) 200 ponttal, 4 óra 12 p.,
2. 4. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Haisch Tibor főhadnagy) 229 pont, 4 óra 19 p.,
3. 6. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Páll Dezső főhadnagy) 244 pont, 4 óra 35 p.,
4. 5. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Durkó András főhadnagy) 245 pont, 4 óra 39 p.

A résztvevő kerékpáros alakulatok példás fegyelmezettségről és katonás magatartásról tanúskodtak. A verseny egyes szakaszait megnézte vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök, vitéz Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok, a Honvédség Főparancsnoka, vitéz Schönner Odilo altábornagy, gyalogsági szemlélő, Böckl József tábornok és Pisztelka Rudolf tábornok, a gépkocsi-csapat szemlélője.

Az 1934-es járőrverseny jászberényi résztvevői az 5. kerékpáros zlj. 2. századából

Az 1934-es járőrverseny útvonala:

1935.06.25-én Esztergom-tábor környékén rendezték a soron következő katonai kerékpáros csapatversenyt. A rendkívül nehéz versenyen hét, tiszt által vezetett szakasz indult, minden szakasz 47 teljesen harcszerűen felszerelt kerékpárosból állott. A szakaszok golyószórókon kívül még nehéz géppuskákat is vittek magukkal. A verseny útvonala 80 kilométer volt, amelynek végén harcszerű lőfeladatot kellett a csapatoknak megoldaniuk.

A verseny végeredménye:

1. Kapisztrán János 4. honvéd kerékpáros zászlóalj (Esztergom-tábor) 200 ponttal, 4 óra 22 perc idővel, a csapat parancsnoka Bruder Béla hadnagy,
2. Leiningen Károly 6. honvéd kerékpáros zászlóalj (Budapest) 273 pont, 4 óra 22 pere, szakaszparancsnok Mikó Zoltán hadnagy,
3. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj (Jászberény) 304 pont, óra 03 perc, szakaszparancsnok Szüts András főhadnagy.

Az 5. kp. zlj. versenycsapata 1935-ben

Az utolsó teljes békeévnek tekinthető 1938-ban rendezték meg korábbi formájában utoljára a honvédség kerékpáros alakulatainak megmérettetését. Ezen a hét kerékpáros zászlóalj egy-egy versenyszakasza indult, kétnapos verseny keretében 06.30-07.01-jén folyt le Jászberény és Eger környékén. A szokatlan meleg ellenére a kerékpárosok válogatott csapatai kiváló teljesítményt nyújtottak. A versenyszakaszok egy tiszt-parancsnokból, egy géppuskás, egy golyószórós és egy karabélyos rajból, összesen 47 főből állottak. A versenyszakaszok kerékpáron érkeztek állomáshelyükről: Budapestről, Esztergomból, Karcagról és Kiskunhalasról Jászberénybe. Az indítás 30-án reggel 3 órakor volt Jászberényben. A versenyszakaszok félórás időközökben indultak. Az első nap 80 km-es útvonala Jákóhalma, Jászapáti, Andrásmajor, Kál, Kerecsenden át vezetett Egerbe. Útközben két kerékpáros műszaki munkát kellett végrehajtani és Kerecsendnél a parancsnokok között harcászati feladat megoldásában verseny volt.

Az első napon a legjobb időt a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj szakasza érte el 2 óra 40 perces teljesítménnyel, amely 30 km-es óra- átlagnak felel meg. Második helyen a 4. kerékpáros zászlóalj végzett 2 óra 53 p. 15 mp-es, harmadik helyen az 1. kerékpáros zászlóalj 2 óra 55 p. 30 mp-es idővel.
A második versenynapon rendkívül nehéz terep és útviszonyok mellett 90 km-es útvonalon már lényegesen alacsonyabb óraátlaggal tértek vissza a versenyzők Egerből Jászberénybe, ahol a verseny célja volt. A második napon is a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj versenyszakasza nyerte meg Éltető 5 óra 34 perces idejével a 3. kerékpáros zászlóalj (5 óra 50 p.) és a 4. kerékpáros zászlóalj előtt (6 óra 08 p. 30 mp.).

1. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj versenyszakasza, parancsnok Éltető Gábor hadnagy 518 pont, összidő 8 óra 14 p. 
2. Balogh Ádám 4. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Sepsi Dezső főhadnagy 541.7 p., összidő 9 óra 01 p. 45 mp.,
3.  Vak Bottyán 3. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Vidék Attila 552.5 pont, összidő: 9 óra 12 p. 30 mp.,
4. Báthory István 7. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Székely János hadnagy 574 p., összidő: 9 óra 34 p.,
5. Damjanich János 1. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Marényi Ernő hadnagy 750 pont, összidő: 10 óra 20 p.,
6. Kapisztrán János 6. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Mikus István hadnagy 765.25 pont, összidő: 9 óra 31 p. 15 mp.,
7. Leiningen Károly 2. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Bedő Zsolt hadnagy 820.88 pont, összidő: 10 óra 20 perc.

A díjkiosztás Jászberényben folyt le a polgári előkelőségek és a közönség élénk érdeklődése közepette. A díjakat a honvédség főparancsnokának megbízásából Gorondy-Novák Elemér altábornagy, a gyorscsapatok szemlélője osztotta ki, méltatva a versenyző csapatok pompás teljesítményét. A verseny rendezésében nagy része volt Lóskay Ferenc alezredesnek, a jászberényi 5. kp. zászlóalj parancsnokának, aki tisztikarával eredményes munkát végzett.

Egy orvosszázados küzdelme rendfokozatának megtartásáért

A Magyar Nemzeti Levéltár online folyóiratában (www.archivnet.hu ) megjelent az alábbi forrásközlemény, amely egy orvostiszt kitartó küzdelmét mutatja be, amelyet az 1956. utáni években vívott rendfokozatának megtartásáért. A teljes cikk itt olvasható

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

Orvos századosi hajtóka (fekete bársony alapon).
A kép illusztráció, forrása www.erdemrendek-kituntetesek.hu

Dr. Széll Endre (Szár, 1905. december 27. - Esztergom, 1977. július 9.) kötelező katonai szolgálatát a 2. gyalogezrednél teljesítette, 1929-ben orvosi diplomát szerzett Pécsett, majd 1931-ben sebész szakképesítést kapott. 1933. október 1-jétől került hivatásos honvéd orvosi állományba a 4. kerékpáros zászlóaljnál. 1935. augusztus 1. és 1936. augusztus 1. között a 6/I. határőr osztálynál szolgált, majd a 2/III. zászlóalj kötelékébe helyezték. Következő szolgálati helye a szombathelyi 3/I. tüzérosztály volt 1939. január 23-ig, ahonnan a nagykanizsai honvéd kórház állományába került. 1939. augusztus 1-jétől rövid ideig a kassai, majd november 15-étől a kolozsvári helyőrségi kórházban szolgált. 1944. október 15. és 1945. április 30. között az 5. tartalék hadosztály egészségügyi oszlopával hadműveleti területen tartózkodott, majd amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1945. november 12-én tért haza. 1947-ben betegség miatt hivatásos szolgálatra alkalmatlanná vált, ezt követően az ózdi kórház fül-orr-gége szakorvosaként dolgozott. 1957-ben megfosztották rendfokozatától.

A forráscsoport olvasásakor sokáig úgy érezzük, hogy az ügy végkimenetele független a vizsgálattól és a tényektől, a résztvevők és a körülmények előre meghatározzák, mi fog történni. Dr. Széll Endre orvos esetében a hatóságok képviselői a „vizsgálat" során azokat a tényeket, amelyek nem illettek előzetes koncepciójukba, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, illetve nem ellenőrizték információikat. A vizsgálat során újabb és újabb „terhelő adatokat" találtak, végül - három évig tartó hivatalos eljárás után Széll Endrét megfosztották rendfokozatától. Mindezek mellett az is érzékelhető a forrásokból, hogy a forradalom után néhány évvel már bizonyos fokig enyhült a politikai légkör. A Belügyminisztérium véleményét megfogalmazó ózdi illetőségű politikai tiszt korábbi felfogását megtartva ugyanis dr. Széll Kálmán rendfokozatának visszaadását javasolta „azzal a megjegyzéssel, hogy nevezett személyt a megbízhatatlanok csoportjába sorolják be." Ózd járási kiegészítő parancsnokság felülvizsgáló bizottsága - úgyszintén fenntartva korábbi véleményét Széll Endre „ellenforradalmi" magatartásáról -, ekkor már az orvos szakmai munkájára helyezte a hangsúlyt. Ennek „alapján, mivel nevezett Ózd város és járásának egyetlen orr, fül, gége szakfőorvosa, és munkáját kifogástalanul látja el, a Kiegészítő Parancsnokság részére a sorkötelesek szakorvosi vizsgálatát is rendszeresen ő hajtja végre, ezért javasoljuk századosi rendfokozatának visszaadását." A döntést viszont a megyei hadkiegészítő parancsnok hozta meg, aki 1960-ban is ugyanaz az ezredes volt, mint 1957-ben, s a korábbi vádak, illetve vélhetően a „volt horthysta tisztek" iránti ellenszenve okán utasíthatta el dr. Széll Endre századosi rendfokozatának visszaállítását.

Képek a 16. kerékpáros zászlóaljról 1941-ből

Az alábbi visszaemlékezést a www.gallai.net weboldalon találtam. Az emlékeit papírra vető Gallai Ferenc (Kiskundorozsma, 1912.), aki a 16. kerékpáros zászlóalj rövid létezésének (1939.01.23-1941.10.01.) és alkalmazásának "legsűrűbb" időszakaiban volt résztvevője a műveleteknek.

Kiegészítésül talán annyit, hogy a zászlóalj katonái azért szereltek le Rétságon, mert szegedi alakulatukat 1941.10.01-jei hatállyal oda helyezték, ugyanakkor átszervezték 2/I. harckocsizászlóajjá, majd 1942.10.01-jével 1/III.  harckocsizászlóajjá.

A szövegben említett zászlóaljparancsnok vitéz Petrovay Károly ezredes volt, aki 1940.10.01-1941.10.01. között töltötte be a beosztást. A délvidéki események leírásánál szereplő századparancsnok valószínűleg Pálos Géza százados volt.

Íme a forrás:

Gallai Ferenc (forrás:gallai.net)

"1937 tavaszán soroztak be katonának, és 1938. október 5-én kellett bevonulni. Közben a bátyám leszerelt, és udvarolt egy pusztamérgesi lánynak. De ez nem tartott sokáig, mert a bátyám elment és jelentkezett rendőrnek. 

Fel is vették, és 1939 tavaszán bevonult ő is rendőrnek Gyulára. Én meg Szegeden szolgáltam a 16. kerékpáros zászlóaljnál, az utász laktanyában. Ekkor aztán a fateréknak oda lett a jó munkaerőjük, és kezdtek tönkremenni. Úgyhogy mire a háború után leszereltem, már elég rossz sorban voltak. A házuk összedőlt, az egyik öcsém, János meghalt. A Mihály odamaradt a háborúban, csak a Mária maradt meg. Persze ezek mostohatestvérek voltak. Közben, mielőtt bevonultam katonának, anyám meg akart nősíteni. A bátyámat otthagyta, amikor rendőrnek állt, azt akarta az anyám elvetetni velem. El is jegyeztük egymást, de nekem nem nagyon smakkolt, csak a harangozó Bözsi járt az eszemben. De ahogy már az előbb említettem, annak meg már volt vőlegénye, a Marci. Mindegy, bevonultam, és töltöttem az időmet. Nagyon jó helyem volt. Közben írtam a menyasszonyomnak, a Jolikának, de ő nem írt vissza. Háromszor írtam, de sose válaszolt, így hát én sem írtam többé neki. Elkezdtem a Bözsinek irkálni, ő meg minden levelemre válaszolt. Más senki nem írt, még anyám sem. Mikor a fronton kint voltam, akkor is csak a Bözsi gondolt rám, és elhatároztam: még egyszer a jó isten hazasegít, és még nem ment férjhez, és hozzám akar jönni, akkor elveszem feleségül. Három és fél évig voltam katona. Az idő legtöbb részét fronton töltöttem. Az anyámtól csak egyszer kaptam egy félkilós csomagot, a Bözsitől meg 1-2 levél jött, tehát ő gondolt rám legtöbbet. A katonaságnál az első másfél év alatt kerékpáron jártunk. Összejártuk a Felvidéket, Erdélyt és a Szovjetuniót, vagyis egy részét, a Donig. De ott a kerékpáros részleg nem vált be, így onnan visszavezéreltek minket. Ez lett a szerencsénk, mert másképp ott maradunk. Bekerítettek volna bennünket, de így, hogy visszavezéreltek hátvédnek, végül haza is hoztak, szétraktak bennünket más alakulatokhoz, és visszavitték őket a frontra, ám mind odamaradt. Én azzal voltam szerencsés, hogy a hadtáphoz osztottak be, s énrám nem lett szükség, így aztán itthon maradtam. Közben, amikor Erdélyt visszakaptuk, a bátyámat elhelyezték Gyuláról Gyergyószentmiklósra. Ott volt egy helyőrség, és ott udvarolgatott egy kislánynak. El is akarta venni, de közben 1940. október 16-án kaptunk egy táviratot, hogy ha még életben akarjuk látni, azonnal menjünk. Mire a táviratot elolvastuk, jött a másik, hogy meghalt. Az anyámmal rögtön vonatra ültünk, és mentünk. Ez hétfőn este volt, szerdán hajnal négykor értünk oda. Nagyon rossz volt a közlekedés, mert a sínek egy része fel volt szaggatva, sok helyen át kellett szállni. Mentünk vonaton, buszon, gyalog, ahogy bírtunk, de mire odaértünk, akkorra eltemették. Kint volt járőr-szolgálatban, a román csetnikek végeztek vele, így aztán én akkor láttam utoljára, mikor bevonult katonának, többé soha.

A katonai szolgálati időm alatt, már ahogy jeleztem, a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj 2. századában töltöttem a szolgálatot. Először hathetes kiképzés, és utána felvidéki bevonulás. Szegedről vonattal Sátoraljaújhelyig, onnan kerékpárral az egész ruszinokat összejártuk, le a hegyről, fel a hegyre, faluról falura. Onnan hazaértünk, utána mentünk Erdélyt visszafoglalni. Onnan szintén kerékpárral hazajöttünk. 1941 áprilisában indultunk a Délvidékre. Azt volt a legnehezebb elfoglalni. Ott még az iskolás gyerekek is fegyverrel jártak. Nagyon kellett vigyázni, nehogy lepuffantson valamelyik. Ekkor már géppuskás voltam, Simon Gabival együtt. Gabi volt a lőszeres, ő adta nekem a lőszert, én meg csak lűttem. Nekünk nem volt szuronyunk, csak pisztoly. Szuronya csak annak volt, akinek karabélya volt. Mikor lementünk Szenttamásra, az egész lakosság fogadott bennünket, hogy jöttek a magyarok. Sok zenész sorba az út szélén. A nép, a diákok énekeltek szép magyar nótákat, osztogatták a cigit, pogácsát, cukrot, virágot. Amikor beértünk a központba, leálltunk ebédkiosztásra. Engem meg Simon Gabit egy idős magyar házaspár hívott a házukba ebédre. Azt mondták, jó húslevest és paprikást főztek, fogadjuk el a meghívásukat. Mi elfogadtuk, gondoltuk, csak jobb lesz, mint a babgulyás, pedig az is finom volt. Még hozzá se fogtunk az evéshez, egyszer csak halljuk, hogy lövöldöznek és fújják a riadót. Kiszaladtunk, és látjuk ám, hogy a konyhakocsit lövik, nagyon is, utóbb minden háztetőről. Mink is azt a parancsot kaptuk, hogy tüzeljünk menten, géppuskák a kerékpáron. Tüzelőállásba foglaljuk magunkat, de Gabinak nem volt pisztolya. De volt nála egy nagy görbe bicska, s azt mondta nekem, ne törődj vele, komám, itt a nagy bicska. Te eriggy előre a pisztollyal, én meg itt hátul vigyázok a bicskával. És rögtön odaértünk a géppuskához. Egy-kettőre le is szereltük a kerékpárról és már tüzeltünk is. Nyírtuk a cseréptetőket, mert ott voltak a csetnikek. Amikor vége lett a harcnak, kivonultunk a községből és ott egy szalmás kert szélében táboroztunk. Egy hétig ott laktunk, míg a falut át nem fésültük. Utána elmentünk Temerinbe, és ott maradtunk három hónapig csendfenntartóknak. 1941. május 25-én bevonultunk Újvidékre, a Miletics laktanyába. Onnan kaptam két nap szabadságot, hazajöttem, de olyan hamar eltelt az a két nap, és már menni is kellett vissza. Akkor már tudtam, egyhamar nem jövök haza, de az én anyám még az autóig se kísért ki. A buszállomásnál volt a legjobb komám apjának a hentesüzlete. Ott behívtak, mert vártam a buszt, amivel megyek a rókusi állomásra. Ott meg kellett ebédelni. Persze a sofőrök is meg lettek hívva, mert akkor még nem úgy volt, mint most, akkor még ittak a sofőrök is, és a járat se volt időhöz kötve. Megebédeltünk, sült hal volt, túrós csusza meg sör. Jól berúgtam, úgyhogy Rókuson úgy tettek fel a vonatra. Az egyik bajtársam vigyázott rám. Mikor Szabadkára értünk, megállt a vonat. Én is felébredtem, de rettentően felforgott a gyomrom, a sok ital kikívánkozott. A vonat ablakánál pedig egy nő árult cukorkát és cseresznyét, én meg pont akkor hajoltam ki, és kibuggyant belőlem a sok sör a cukorkára. De a vonat akkor már indult is, így nem lett semmi zűr, csak nagy nevetés a kupéban. Éjfélre odaértünk Újvidékre. Persze a komámnak az anyukája, amíg mi ebédeltünk, tett a táskámba két szál kolbászt és egy fél disznósajtot. Ezt Újvidéken jóízűen megettük a bajtársakkal. Másnap már kezdtünk pakolászni, mert az a hír járta, nemsokára megyünk az orosz frontra. Páran felmentünk a gh. padlására, találtunk rengeteg csizmát, vadonatújakat, ezek még a szerbekéé voltak, csak nem tudták elvinni és megsemmisíteni. Én is lehoztam két párat, de mi nem viselhettük, mert a magyaroknál csak az utászok hordtak csizmát, a többi alakulat mind bakancsot viselt, így a szárát kénytelen voltam levágni. A fejét eldobtam, a szárát pedig elcsomagoltam, és magamnál hordtam, amíg haza nem értem. Hogy mi lett a csizmaszár sorsa, azt majd később elmondom. Elég az hozzá, elütöttük az időt Újvidéken.

Indulás a frontra...

Június elsején kaptuk a parancsot, hogy megyünk az orosz frontra. Este titkos sorakozó és irány a vasútállomás. Ott bevagoníroztunk, és 9 órakor Kőrösmezőre lettünk irányítva, de Rahón megállt a vonat, és onnan kerékpárral mentünk másnap Kőrösmezőre. Ott hat hétre elszállásoltak bennünket. Közben a sokcsaládosokat leszerelték, csak a nőtlenek és az egycsaládosok maradtak. Még a zsidókat is leszerelték közülünk. Mi meg, akik ottmaradtunk, vártuk a parancsot, mikor lesz az indulás az orosz frontra. Ez idő alatt, míg Kőrösmezőn voltunk, rengeteg zsidót elhordtak a németek, vitték át az orosz oldalra, ahol aztán kivégezték őket. Mi, akik ottmaradtunk, új beosztást kaptunk. Engem akkor a szakácsokhoz tettek, és nemsokára kineveztek főszakácsnak. Elég jó helyem volt. Akkor már gépkocsival mentem, de örültem is, mert már a lábaim sokszor fájtak. Nem csoda, hisz akkorra már pár ezer kilométert lekarikáztam. Mikor odaértünk a Dnyeszter-folyóhoz – ez nagyon nagy folyó, nagyobb, mint a Duna, és gyors folyása van – a hidakat felrobbantották, és a németek csináltak egy pontonhidat, és azon közlekedtünk. De előbb a németek vagy harmincezer zsidót hajtottak át rajta négyes sorban. Abban volt gyerek, pólyás is, öreg is. Alig bírtak menni, de a németek könyörtelenül hajtották, és kutyákkal csipkedtették őket, úgy, hogy arról a pontonhídról úgy potyogtak a folyóba, mintha lökdösték volna őket. Olyan is volt, hogy mire áthajtották őket, legalább egyharmaduk a vízbe fulladt. Lebegtek a víz tetején, és vitte őket a víz. Ők jártak jobban, mert megmenekültek a kínzástól. Mikor átmentek a zsidók, utána mi is folytattuk az utunkat. Hogy milyen és mennyi falun, városon mentünk keresztül, hány helyen szállásoltak el bennünket, azt sok volna leírni.

Oroszországban

Az egyik faluban, ahol elszállásoltak bennünket, a németek a parasztokkal összehordatták a búzát, amit learattak a parasztok, fel akarták gyújtani, de nem sikerült, mert sürgősen el kellett nekik menni.

Mi meg ottmaradtunk abban a faluban egy pár napig. Minket, magyarokat nagyon szerettek ott. Ahol mi el voltunk szállásolva, annak a családnak volt négy lánya. Kettő már férjnél volt, de a férjük odavolt a fronton. Nem volt se kenyerük, se cukruk. Úgy szedték a búzakalászt, és kidörzsölték a szemet belőle. Este meg ledarálták, abból sütöttek kenyeret. Nekem a konyhán mindig volt tartalék kenyerem, adtam nekik, míg ott laktunk minden nap egyet. Esténként táncoltunk. Az egyik fiatalasszony szépen tudott balalajkázni és hermonikálni. Akkor pillanatnyilag elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Sok kacsa volt a faluban. Egy nap azt mondja a századparancsnok, vegyünk kacsákat, és főzzünk a legénységnek kacsapörköltöt. Így is lett. Kihirdették a faluban, hogy egy kiló cukrot adunk egy pár kacsáért. Hozták ám a sok kacsát, mert nekik meg nem volt cukruk. Nekünk meg volt egy autóval, szajréztuk. Csináltuk a jó vásárt. Kihirdettük a faluban, hogy az asszonyok és a lányok jöhetnek kacsát pucolni a tolláért. Rengetegen jöttek, és egykettőre meg lett pucolva. Lett is jó kacsapörkölt. Főztem hozzá pirított tarhonyát. Nagyon kapós volt. Még a házigazda is kapott ebédet, nagyon tetszett neki a tarhonya. Kérdezte, hol terem. Mondtam neki, hogy fán, Magyarországon. Akkor adjak neki vetni belőle. Adtam neki egy marékkal, és mondtam neki, hetven centi mélyen ássa fel a helyét, abban ültesse el jó mélyen, hogy jobban gyökeresedjen, és a vihar ki ne törje. Amikor már terem, terítsen alá egy ponyvát, s ha megrázza a fát, a tarhonya lehullik. Megszárítja, utána már lehet főzni. Nagyon örült az öreg a vetőmagnak, mi meg továbbmentünk.

Az egyik faluban parancskihirdetéshez sorakoztunk, és felolvasták többek között, hogy: Gallai Ferenc főszakácsot a századtól tiszti étkezdére vezénylem.Megörültem, mert ott még jobb helyem lett. Állandóan volt a raktáron pálinka, finom borok. Én mertem a tiszturaknak főzni, ugyan nem nagyon kellett külön, csak ha hosszabb ideig voltunk egy helyen. Hanem egyszer csak mondja a zászlóaljparancsnok, hogy te, Gallai, mától kezdve az én legényem leszel! Mostantól neked rajtam kívül senki nem parancsol. Merthogy gyomorbeteg volt, nagyon diétázni kellett neki. Attól kezdve nekem is jól ment. Az ő kocsiján utaztam, volt neki sofőrje. Sokszor egész nap nem volt semmi dolgom, nagyon keveset evett, de tejnek és csirkének állandóan lenni kellett. Meg is voltunk így hármasban egész idő alatt, míg csak haza nem értünk Magyarországra. Mikor megkaptuk a parancsot, hogy jöhetünk haza, már előzőleg említettem, a mi zászlóaljunk nem vált be, mivelhogy kerékpárral közlekedtünk, így hazakerültünk. December 10-én elindultunk haza. Mi a parancsnoki kocsival jöttünk Kőrösmezőig. Ott bevagoníroztunk, és Rétságig jöttünk. Ott szereltünk le december 20-án. Már Kőrösmezőn adtunk fel táviratot haza, hogy küldjék a civil ruhánkat Rétságra. Mire odaértünk a civil ruha is ott volt. Megfürödtünk, átöltöztünk, és kimentünk a faluba. Ott töltöttünk egy nap, egy éjszakát, mert az a ruha, amiben hazajöttünk, tele volt tetűvel. Akkor az orosz fronton még a fűszálon is tetű volt. December 20-án, mikor megkaptuk a katonakönyvet, szaladtunk az állomásra, ami meg a laktanya háta mögött volt"