2014/12/09

"Katonák kerékpáron"




Örömmel adom tudtul mindenkinek, hogy megjelent és kapható a "Katonák kerékpáron – a magyar királyi honvédség kerékpáros tisztjeinek adatbázisa 1920-1945" című kiadvány. A kötetben kb. 800 hivatásos tiszt pályafutásával kapcsolatban találhatóak adatok. Remélem, minden érdeklődő haszonnal forgatja majd a könyvet. Megrendelhető az Underground Kiadó webshopjában.

Az adattárban szerepelnek azok a hivatásos tisztek, akik a kutatás jelenlegi állása szerint 1921-1945. között a Magyar Királyi Honvédség kerékpáros alakulatainál csapatszolgálatot teljesítettek. A kiegészítő részekkel együtt összesen közel 800 katonatiszt pályafutásáról olvasható többé-kevésbé részletes leírás. A könyvben a szigorúan vett adattári rész mellett a bevezető tanulmány áttekintést ad a kerékpáros csapatnem történetéről. Külön figyelmet érdemel a kerékpáros zászlóaljak 1920-1945. közötti parancsnokait ismertető rész, amihez hasonló még soha nem jelent meg.

A kötet kiindulási alap és támogató szakirodalom lehet további had- és családtörténeti kutatások számára egyaránt, haszonnal forgathatják a téma iránt érdeklődő kutatók, éppúgy, mint a leszármazottak.

A könyv Facebook-oldala, időről időre változó szemelévényekkel:

Kerékpáros tisztek






2014/11/07

Az I. világháború alatt Szarvason elhunyt és eltemetett katonák listája




A lista a "Szarvasiak a Nagy Háborúban" (Szarvasi Krónika Kiskönyvtára. Szarvas 2014.) című kötetben megjelent, „Hadikórházak Szarvason” címet viselő tanulmányom függeléke, saját adatgyűjtésem alapján. 

A felsorolt katonák részben (elsősorban a 23. honvéd gyalogezredbeliek) a szarvasi Ótemető hősi parcellájában nyugszanak), más részük pedig ismeretlen helyen (de vélhetően szintén az Ótemetőben).




Ábel György

Sebesülésébe belehalt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1915. április 4-én, 26 éves korában


Albeszk János

Hősi halált halt a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként Szarvason 1916. január 5-én, 23 éves korában


Albrecht János őrmester

Hősi halált halt Szarvason 35 éves korában 1916. november 11-én, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája


Albu Péter

Hősi halált halt a császári és királyi 23. gyalogezred katonájaként Szarvason 1916-ban, 28 éves korában.


Bacza Vazul

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 1-jén, 17 éves korában.


Baronin Zakariás

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1916. november 6-án, 19 éves korában


Basarába János

Hősi halált halt Szarvason, 1917. március 7-én, 18 évesen, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája.


Báthory Gábor szabó

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. gyalogezred katonájaként 1917. február 14-én, 48 éves korában.


Bogdán Imre teknővájó

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1917. október 9-én, 19 éves korában, katonai szolgálattal összefüggő betegség következtében


Borgulya György
Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason, 30 éves korában 1916. június 16-án tüdővészben.


Botor Szerafin (sz. 1887)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Czinkóczy János
Meghalt a hadjárat alatt szerzett betegségben 1915. február 23-án, 29 éves korában Szarvason, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája


Csabota György (sz. 1865).

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Demeter (Dimitriu) György postaszolga

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. április 20-án, 19 éves korában.


Dilsa József (sz. 1896)
Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Dóczi Antal

Hősi halált halt Szarvason 1917. május 8-án, 48 éves korában, mint a 7. vonatosztály katonája.


Drája Sebő

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 28-án, 20 éves korában.


Egri János
Hősi halált halt Szarvason 1917. augusztus 6-án, 28 éves korában, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája.


Gaál Imre kovács

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 1915. április 7-én, 30 éves korában.


Havran Mihály

Hősi halált halt háborús szolgálata alatt szerzett sérülés következtében Szarvason 1917. szeptember 10-én, mint a császári és királyi 6. árkász zászlóalj katonája.


Herczogán Vazul (1882)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.




Jakab Ferenc (1898).

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Janurik György földműves

Hősi halált halt harctéri betegségben (tífusz) Szarvason a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1915. április 24-én, 25 éves korában.


Kalekán János (1896)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben.


Kis Mihály

Hősi halált halt a császári és királyi 31. gyalogezred katonájaként Szarvason 1914. november 11-én.


Kiss János földműves.

Harctéri sebesülésben meghalt Szarvason 1915. augusztus 6-án, 30 éves korában, mint a császári és királyi 101. gyalogezred katonája.


Liska Pál

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként. Ezüstszőlői lakos, sebesülése után a szarvasi hadikórházban ápolták. Tífuszfertőzésben hunyt el 1914. december 20-án, 33 éves korában.


Medvegy János.

Hősi halált halt Szarvason 50 évesen, mint a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonája.


Megyik János.

Hősi halált halt Szarvason 1917. január 17-én, 48 éves korában, mint a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonája.


Micha (máshol Mucha) Mihály tizedes.

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként harctéren szerzett betegségében Szarvason 1917. augusztus 11-én, 24 éves korában.


Mircsa Pogány József

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március 1-jén, 21 éves korában




Molnár János

Hősi halált halt Szarvason 1916ban.


Nyág János

Hősi halált halt a császári és királyi 23. gyalogezred katonájaként Szarvason 1917. május 4-én, 34 éves korában.


Osgyán András őrmester

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred kötelékében Szarvason 1916. január 28-án, 31 éves korában.


Petroeszk János.

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március1-jén, 18 éves korában


Pletenik József

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként Szarvason 39 éves korában.


Sajka Miksa

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. május 8-án, 18 éves korában


Schwarcz Márton

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. február 21-én, 20 éves korában


Skorka Mihály

Hősi halált halt a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1916. május 7-én, 34 éves korában Szarvason


Stancs Vazul

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. május 27-én, 39 éves korában


Steffán János

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1917. március 26-án, 44 éves korában


Sugár János

Hősi halált halt Szarvason, 1917. február 23-án, 38 éves korában, mint a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonája


Takács János

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonájaként 1918. március 29-én, 47 éves korában Szarvason, harctéren szerzett betegség következtében


Thelmajer Sándor

Hősi halált halt Szarvason a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 1916. november 25-én, 35 éves korában


Tomaj Lajos

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben


Varga Lajos

Hősi halált halt a magyar királyi 4. honvéd gyalogezred katonájaként 41 éves korában, 1918. március 21-én (?), valószínűleg Szarvason, merevgörcs következtében


Waunczer Ferenc tizedes

Hősi halált halt a magyar királyi 23. honvéd gyalogezred katonájaként 44 éves korában, 1917-ben Szarvason


Zvada Márton szakaszvezető

Hősi halált halt harctéren szerzett betegségben a császári és királyi 101. gyalogezred katonájaként 1915. március 6-án, 34 éves korában Szarvason


Zsurkin Lajos (1897)

Hősi halált halt Szarvason 1917-ben

2014/08/13

Kerékpáros zászlóaljak versenyei 1923-1938 között

A kerékpár nem csak közlekedésre szolgált, hanem jó sporteszköz is volt. A honvédség vezetői - nagy súlyt fektetve a legénység erőállapotának fenntartására, valamint a küzdőszellem fokozására - a két háború közötti időszakban számos alkalommal rendeztek versenyeket a kerékpáros zászlóaljak részvételével. Ezekről olvasható egy kis összefoglaló az alábbiakban.





A magyar királyi honvédség kerékpáros zászlóaljainak első járőrversenyét első ízben 1923-ban rendezték meg, a rendezvény augusztus 12-én folyt le Hajmáskéren vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornoknak a magyar királyi honvédség főparancsnokának, bulcsi Janky Kocsárd altábornagynak és számos katonai és polgári előkelőségnek jelenlétében. A versenynek ragyogó nap kedvezett, de a kerékpárosoknak nemcsak a nehéz terep különböző útnemeinek számos akadályával, hanem igen erős ellenszéllel is kellett megbirkózniuk. A versenyzők két részben tették meg az utat amelynek hossza 100 kilométer volt. Hajmáskérről indulva Veszprém-Tótvázsony-Aszófő-Balatonfüred-Csopak-Veszprém vonalon át vissza Hajmáskérre. 70 kilométert kellett befutni az első szakaszon. Hajmáskéren egyórai pihenőt tartottak, majd következett a második túra; 30 kilométeres vonala Hajmáskér-Öskü-Pétfürdő-Peremarton-Vilonya-Királyszentistván-Bánompuszta-Hajmáskér.


(a képek illusztrációk)

A versenyen hét, 10-10 főből álló teljes tábori felszerelésű járőr indult el egy-egy tiszt vezetése alatt. Végeredmény:

1. 2. kerékpáros zászlóalj, összidő 5 óra 35 perc, parancsnok Edvi Illés István főhadnagy,


2. 3. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 36 perc, Novák Károly hadnagy,

3. 4. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 56 perc, Baló Zoltán főhadnagy,

4. 5. kerékpáros zászlóalj, 7 óra 46 perces idő,  Pados Lajos hadnagy.



A korabeli sajtó szerint: "A terep és az ellenszél igen nehéz feladat elé állította a versenyzőket, éppen ezért az eredmények annál inkább figyelemre méltóak. A bajtársi összetartás és együttműködés gyönyörű példáját adta Pados Lajos hadnagy, aki járőrének egyik emberét, akinek gépe hasznavehetetlenné vált, saját gépének poggyásztartójára ültetve 65 kilométeren át vitte magával, míg saját gépét a járőrnek egy másik gépe vontatta. A verseny útvonalába eső faluk, városok, fürdők és nyaralóhelyek népe élvezettel szemlélte a győzelem pálmájáért küzdő kerékpárosokat. A díjakat vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka, személyesen osztotta ki. meleg szavakkal méltányolva a versenyzők fáradtságát. A versenyzők négy első csapatának mindegyik tagja éremdíjazásban részesült. A verseny szakszerű, kifogástalan előkészítéséért, megrendezéséért és lebonyolításáért az érdem Schönner Odillo ezredest és Theodorovits János századost illeti."


Az 1923-as verseny útvonala:






1924-ben a honvédség sportnaptárában szerepelt egy kerékpáros verseny 08.16-ára ütemezve a 2. kerékpáros zászlóalj rendezésében, Hajmáskér és Balatonfüred között, de a megrendezéséről nem állnak rendelkezésre információk.


1925-ben nem önálló járőrversenyt rendeztek a kerékpáros alakulatoknak, hanem a Budai Kerékpáros Egylet által megrendezett dunántúli körverseny részeként, katonai kategóriában indultak. Láthatóan más jellegű volt, mint a két évvel korábbi: a katonai jelleg kissé visszaszorult, a megtett táv került előtérbe.

Június 26-án négy óra tizenöt perckor jelentek meg a Gellért-téren azok a járőrcsapatok, amelyek a dunántúli körversenyben részt vettek.

A járőrök a következő összeállításban startoltak:

1. kerékpáros zászlóalj Nyékhegyi Géza zászlós vezetésével Sinkó Mátyás, Klechner Péter, Zagdány János őrvezetők és Tomis Pál honvéd,
2.  kerékpáros zászlóalj Bartalos Károly főhadnagy vezetésével Kovács Ferenc tiszthelyettes, Müller György szakaszvezető, Thiert István és Szalay Sándor honvéd,
3. kerékpáros zászlóalj Genersich Béla főhadnagy vezetésével Buzsár Ödön, Beöthy József, Kalmár Alajos őrvezetők és Senkovits Vince honvéd,
4. kerékpáros zászlóalj nagybaconi Baló Zoltán vezetésével Frecska Mátyás törzsőrmester, Szabó József szakaszvezető, Sebek Pál tizedes és Császár Gyula őrvezető,
5. kerékpáros zászlóalj Pados Lajos főhadnagy vezetésével Nagy János, Benyovszky Mihály őrvezetők, Vásári József és Kohn Sándor honvédek,
6. kerékpáros zászlóalj Heinrich István hadnagy vezetésével Nagy János, Bóra János szakaszvezetők, Viliti Pál tizedes és Farszky László honvéd,
7. kerékpáros zászlóalj Menyhárt Ferenc főhadnagy vezetésével Magyar Gyula tiszthelyettes, Pásztor Árpád, Csirke Ferenc és Stern József honvédek.


Valamennyi járőr új gépekkel és tömlőkkel felszerelve, a tisztek és műszerészek pisztollyal, a legénység karabéllyal és negyven tölténnyel ellátva. A kerékpárműszerész a legénység felszerelése helyett kis szerszámládát és tartalék villát vitt magával. A csapatok egy időben érkeztek meg a starthelyre, ahol a Budai KE részéről Szabó Sándor verseny fő intéző vezetésével az intézőbizottság öt tagja, a Magyar Kerékpáros Szövetség képviseletében pedig Virgala Lipót főtitkár üdvözölte a katonákat. Rövid várakozás után megérkezett Debreczeny Gyula ezredes, Bogen Albert őrnagy és Vöczköndy László százados, a katonák versenyének főintézője. 5 óra 30-kor Vöczköndy százados elindította az első csapatot, amelyet másodpercnyi időközökben követtek a többiek.


1. nap
A katonai járőrcsapatok a nagy esőben megtett Budapest—Veszprém távolság után meglepő jó kondícióban folytatták útjukat Szombathelyre, ahova a polgári versenyzőkkel egy időben érkeztek meg. Fogadásukra vitéz Kovács Károly altábornagy, a 3. vegyesdandár parancsnoka is megjelent.

A katonai verseny állása az első nap befejezése után a következő volt:

1. 2. kerékpáros zászlóalj 15 óra 5 p.,
2. 5. kerékpáros zászlóalj 15 óra 22 p.
3. 6. kerékpáros zászlóalj 15 óra 48 p.
4. 1. kerékpáros zászlóalj 16 óra 11 p.
5, 4. kerékpáros zászlóalj 16 óra 18 p.
6. 3. kerékpáros zászlóalj 16 óra 42 p.
7. 7. kerékpáros zászlóalj 16 óra 50 p.


A második napon a katonák - a polgári versenyzők által tekert Szombathely—Sopron— Győr szakasz helyett - a Pápa—Győr útvonalon versenyeztek, mivel nem akartak osztrák területre átmenni. Mint külön érdekességet meg kell említeni, hogy a 3. kerékpáros zászlóalj járőrének egy tagja gépét törvén, a járőr tagjai a gépet szétszedték és a gép nélkül maradt bajtársukat a poggyásztartóra ültetve Győrbe vitték.

2. nap

A zászlóaljak versenyének eredménye a következő:

1. 5. kerékpáros zászlóalj 28 ó. 58 p.,
2.  6. kerékpáros zászlóalj 29 ó. 18 p.,
3.  1. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 11 p.,
4.  7. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 14 p.

A győztes jászberényi járőr parancsnoka Pados Lajos főhadnagy, "természetesen szintén nagyon boldog. Nem győzi dicsérni a nagyszerű rendezést, fogadtatást.

— Ez utóbbi — mondja — mindenütt oly kedves és meleg volt, hogy szinte új erőre kaptak mindig katonáim. Ezek a fiuk példás és követendő tanújelét adták a bajtársi szeretetnek és győzni akarásnak. Elmondok ennek jellemzésére egy kis epizódot. Egy bajtársuk Sümegen rosszul lett. Nem adták fel a versenyt, hanem egészen Szombathelyig úgy vontatták be, de együtt érkeztek meg. Gépeink egyébként 18—20 kg. súlyúak és minden katona 40 éles töltényt és egy karabélyt is vitt magával, a műszerész pedig ezenkívül még egy műszerládát is. Ezt figyelembe véve, csapatom eredményével nagyon meg vagyok elégedve."


Útvonal 1925-ben:




1926-ban ugyancsak részt vettek a katonák a magyar kerékpáros körversenyen, azonban a Sporthírlap  1926.06.26-i számában megjelent kurta bejegyzésen kívül erről nem áll rendelkezésre információ. A cikk szerint  "Az illetékes katonai parancsnokság az idén is elrendelte a kerékpáros járőrök résztvételét a körversenyben, azonban mint a múlt évben, most is négy szakaszra osztva teszik meg az utat a katonák. Az ország különböző részeiben állomásozó kerékpáros zászlóaljak összesen hét járőrt indítanak a versenyben. Egy-egy járőr egy tisztből és négy legénységi állományú katonából áll, akik teljes felszereléssel küzdenek az elsőségért és az ezzel járó tiszteletdíjakért, amelyek között talán a legkedvesebb a jól megérdemelt szabadság. A katonai járőrök már ma, szombaton reggel elindultak és Kisújszállásig mennek. Vasárnap Kisújszállás—Nyíregyháza, hétfőn Nyíregyháza—Füzesabony között folytatják a versenyt amelyet kedden ugyancsak Budapesten fejeznek be."

Míg a polgári kerékpárosok ugyanezen útvonalon teljesített versenyéről a korabeli lapok részletekbe menően beszámoltak, a katonák teljesítményéről, végeredményéről nem áll rendelkezésre információ.


A következő kerékpáros katonák részvételével rendezett megmérettetés teljesen más jellegű lett. A versenyt - amelynek pontos útvonala nem ismert - 1933. júniusában rendezték meg Hajmáskéren és környékén. Mind a hét kerékpáros zászlóalj indította csapatát, amely egy tiszt parancsnoksága alatt harminckét főből állott. A csapatok teljes felszereléssel versenyeztek. A verseny útvonala körülbelül 60 kilométer volt. A verseny igen nehéz volt és nagy feladatot rótt a versenyző csapatokra, amelyek valamennyien elsőrangú teljesítményt nyújtott, annak ellenére, hogy az esőzés az utakat helyenként majdnem járhatatlanná tette. 

A dobogós csapatok:

1. 3. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Incze Balázs hadnagy), 199 pont (tiszta idő 3 óra 18 perc).
2. 7. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Szűcs András hadnagy) 201 pont (tiszta idő 3 óra 22 perc).
3. 5. kerékpáros zászlóalja (parancsnok Durkó András hadnagy) 206 pont (tiszta idő 3 óra 14 perc). Ez volt a legjobb idő.

Figyelembe véve a pontozás tényét, biztosra vehető, hogy a csapatoknak a táv megtétele mellett egyéb, valószínűleg lövészeti jellegű feladatokat is végre kellett hajtaniuk. 


A következő évben új helyszínen, a piliscsabai tábor környékén rendezték a kerékpáros csapatversenyt. Az 1934.06.30-án lezajlott eseményt 66 kilométeres távolságon rendezték a piliscsabai tábor északi részétől, ahonnan húszpercenként indultak a 48—48 főből álló, teljes fölszereléssel (géppuskával is) ellátott csapatok. A verseny első útvonala Pilisvörösváron, Csobánkán, Pilisszentkereszten, Szántón át vezetett Pilisvörösvárra, ahol a csapatok harcszerű lőtéren lőgyakorlatokat végeztek, amelyeknek eredményei szintén beleszámítottak a végső eredménybe. Ezután egyórás pihenés következett étkezéssel, majd folytatták a versenyt Pilisvörösvár, Margitliget, Pomáz, Budakalász és az ürömi vasúti állomásnál levő célig. Végeredmény:

1. 1. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka vitéz Kalándy Imre főhadnagy) 200 ponttal, 4 óra 12 p.,
2. 4. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Haisch Tibor főhadnagy) 229 pont, 4 óra 19 p.,
3. 6. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Páll Dezső főhadnagy) 244 pont, 4 óra 35 p.,
4. 5. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Durkó András főhadnagy) 245 pont, 4 óra 39 p.

A résztvevő kerékpáros alakulatok példás fegyelmezettségről és katonás magatartásról tanúskodtak. A verseny egyes szakaszait megnézte vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök, vitéz Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok, a Honvédség Főparancsnoka, vitéz Schönner Odilo altábornagy, gyalogsági szemlélő, Böckl József tábornok és Pisztelka Rudolf tábornok, a gépkocsi-csapat szemlélője.




Az 1934-es járőrverseny jászberényi résztvevői az 5. kerékpáros zlj. 2. századából


Az 1934-es járőrverseny útvonala:



1935.06.25-én Esztergom-tábor környékén rendezték a soron következő katonai kerékpáros csapatversenyt. A rendkívül nehéz versenyen hét, tiszt által vezetett szakasz indult, minden szakasz 47 teljesen harcszerűen felszerelt kerékpárosból állott. A szakaszok golyószórókon kívül még nehéz géppuskákat is vittek magukkal. A verseny útvonala 80 kilométer volt, amelynek végén harcszerű lőfeladatot kellett a csapatoknak megoldaniuk.

A verseny végeredménye:

1. Kapisztrán János 4. honvéd kerékpáros zászlóalj (Esztergom-tábor) 200 ponttal, 4 óra 22 perc idővel, a csapat parancsnoka Bruder Béla hadnagy,
2. Leiningen Károly 6. honvéd kerékpáros zászlóalj (Budapest) 273 pont, 4 óra 22 pere, szakaszparancsnok Mikó Zoltán hadnagy,
3. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj (Jászberény) 304 pont, óra 03 perc, szakaszparancsnok Szüts András főhadnagy.


Az 5. kp. zlj. versenycsapata 1935-ben



Az utolsó teljes békeévnek tekinthető 1938-ban rendezték meg korábbi formájában utoljára a honvédség kerékpáros alakulatainak megmérettetését. Ezen a hét kerékpáros zászlóalj egy-egy versenyszakasza indult, kétnapos verseny keretében 06.30-07.01-jén folyt le Jászberény és Eger környékén. A szokatlan meleg ellenére a kerékpárosok válogatott csapatai kiváló teljesítményt nyújtottak. A versenyszakaszok egy tiszt-parancsnokból, egy géppuskás, egy golyószórós és egy karabélyos rajból, összesen 47 főből állottak. A versenyszakaszok kerékpáron érkeztek állomáshelyükről: Budapestről, Esztergomból, Karcagról és Kiskunhalasról Jászberénybe. Az indítás 30-án reggel 3 órakor volt Jászberényben. A versenyszakaszok félórás időközökben indultak. Az első nap 80 km-es útvonala Jákóhalma, Jászapáti, Andrásmajor, Kál, Kerecsenden át vezetett Egerbe. Útközben két kerékpáros műszaki munkát kellett végrehajtani és Kerecsendnél a parancsnokok között harcászati feladat megoldásában verseny volt.

Az első napon a legjobb időt a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj szakasza érte el 2 óra 40 perces teljesítménnyel, amely 30 km-es óra- átlagnak felel meg. Második helyen a 4. kerékpáros zászlóalj végzett 2 óra 53 p. 15 mp-es, harmadik helyen az 1. kerékpáros zászlóalj 2 óra 55 p. 30 mp-es idővel.
A második versenynapon rendkívül nehéz terep és útviszonyok mellett 90 km-es útvonalon már lényegesen alacsonyabb óraátlaggal tértek vissza a versenyzők Egerből Jászberénybe, ahol a verseny célja volt. A második napon is a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj versenyszakasza nyerte meg Éltető 5 óra 34 perces idejével a 3. kerékpáros zászlóalj (5 óra 50 p.) és a 4. kerékpáros zászlóalj előtt (6 óra 08 p. 30 mp.).

1. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj versenyszakasza, parancsnok Éltető Gábor hadnagy 518 pont, összidő 8 óra 14 p. 
2. Balogh Ádám 4. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Sepsi Dezső főhadnagy 541.7 p., összidő 9 óra 01 p. 45 mp.,
3.  Vak Bottyán 3. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Vidék Attila 552.5 pont, összidő: 9 óra 12 p. 30 mp.,
4. Báthory István 7. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Székely János hadnagy 574 p., összidő: 9 óra 34 p.,
5. Damjanich János 1. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Marényi Ernő hadnagy 750 pont, összidő: 10 óra 20 p.,
6. Kapisztrán János 6. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Mikus István hadnagy 765.25 pont, összidő: 9 óra 31 p. 15 mp.,
7. Leiningen Károly 2. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Bedő Zsolt hadnagy 820.88 pont, összidő: 10 óra 20 perc.

A díjkiosztás Jászberényben folyt le a polgári előkelőségek és a közönség élénk érdeklődése közepette. A díjakat a honvédség főparancsnokának megbízásából Gorondy-Novák Elemér altábornagy, a gyorscsapatok szemlélője osztotta ki, méltatva a versenyző csapatok pompás teljesítményét. A verseny rendezésében nagy része volt Lóskay Ferenc alezredesnek, a jászberényi 5. kp. zászlóalj parancsnokának, aki tisztikarával eredményes munkát végzett.





2014/08/07

Egy orvosszázados küzdelme rendfokozatának megtartásáért

A Magyar Nemzeti Levéltár online folyóiratában (www.archivnet.hu ) megjelent az alábbi forrásközlemény, amely egy orvostiszt kitartó küzdelmét mutatja be, amelyet az 1956. utáni években vívott rendfokozatának megtartásáért. A teljes cikk itt olvasható

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

Orvos századosi hajtóka (fekete bársony alapon).
A kép illusztráció, forrása www.erdemrendek-kituntetesek.hu


Dr. Széll Endre (Szár, 1905. december 27. - Esztergom, 1977. július 9.) kötelező katonai szolgálatát a 2. gyalogezrednél teljesítette, 1929-ben orvosi diplomát szerzett Pécsett, majd 1931-ben sebész szakképesítést kapott. 1933. október 1-jétől került hivatásos honvéd orvosi állományba a 4. kerékpáros zászlóaljnál. 1935. augusztus 1. és 1936. augusztus 1. között a 6/I. határőr osztálynál szolgált, majd a 2/III. zászlóalj kötelékébe helyezték. Következő szolgálati helye a szombathelyi 3/I. tüzérosztály volt 1939. január 23-ig, ahonnan a nagykanizsai honvéd kórház állományába került. 1939. augusztus 1-jétől rövid ideig a kassai, majd november 15-étől a kolozsvári helyőrségi kórházban szolgált. 1944. október 15. és 1945. április 30. között az 5. tartalék hadosztály egészségügyi oszlopával hadműveleti területen tartózkodott, majd amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1945. november 12-én tért haza. 1947-ben betegség miatt hivatásos szolgálatra alkalmatlanná vált, ezt követően az ózdi kórház fül-orr-gége szakorvosaként dolgozott. 1957-ben megfosztották rendfokozatától.

A forráscsoport olvasásakor sokáig úgy érezzük, hogy az ügy végkimenetele független a vizsgálattól és a tényektől, a résztvevők és a körülmények előre meghatározzák, mi fog történni. Dr. Széll Endre orvos esetében a hatóságok képviselői a „vizsgálat" során azokat a tényeket, amelyek nem illettek előzetes koncepciójukba, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, illetve nem ellenőrizték információikat. A vizsgálat során újabb és újabb „terhelő adatokat" találtak, végül - három évig tartó hivatalos eljárás után Széll Endrét megfosztották rendfokozatától. Mindezek mellett az is érzékelhető a forrásokból, hogy a forradalom után néhány évvel már bizonyos fokig enyhült a politikai légkör. A Belügyminisztérium véleményét megfogalmazó ózdi illetőségű politikai tiszt korábbi felfogását megtartva ugyanis dr. Széll Kálmán rendfokozatának visszaadását javasolta „azzal a megjegyzéssel, hogy nevezett személyt a megbízhatatlanok csoportjába sorolják be." Ózd járási kiegészítő parancsnokság felülvizsgáló bizottsága - úgyszintén fenntartva korábbi véleményét Széll Endre „ellenforradalmi" magatartásáról -, ekkor már az orvos szakmai munkájára helyezte a hangsúlyt. Ennek „alapján, mivel nevezett Ózd város és járásának egyetlen orr, fül, gége szakfőorvosa, és munkáját kifogástalanul látja el, a Kiegészítő Parancsnokság részére a sorkötelesek szakorvosi vizsgálatát is rendszeresen ő hajtja végre, ezért javasoljuk századosi rendfokozatának visszaadását." A döntést viszont a megyei hadkiegészítő parancsnok hozta meg, aki 1960-ban is ugyanaz az ezredes volt, mint 1957-ben, s a korábbi vádak, illetve vélhetően a „volt horthysta tisztek" iránti ellenszenve okán utasíthatta el dr. Széll Endre századosi rendfokozatának visszaállítását.

2014/07/30

Képek a 16. kerékpáros zászlóaljról 1941-ből


Az alábbi visszaemlékezést a www.gallai.net weboldalon találtam. Az emlékeit papírra vető Gallai Ferenc (Kiskundorozsma, 1912.), aki a 16. kerékpáros zászlóalj rövid létezésének (1939.01.23-1941.10.01.) és alkalmazásának "legsűrűbb" időszakaiban volt résztvevője a műveleteknek.

Kiegészítésül talán annyit, hogy a zászlóalj katonái azért szereltek le Rétságon, mert szegedi alakulatukat 1941.10.01-jei hatállyal oda helyezték, ugyanakkor átszervezték 2/I. harckocsizászlóajjá, majd 1942.10.01-jével 1/III.  harckocsizászlóajjá.

A szövegben említett zászlóaljparancsnok vitéz Petrovay Károly ezredes volt, aki 1940.10.01-1941.10.01. között töltötte be a beosztást. A délvidéki események leírásánál szereplő századparancsnok valószínűleg Pálos Géza százados volt.

Íme a forrás:

Gallai Ferenc (forrás:gallai.net)


"1937 tavaszán soroztak be katonának, és 1938. október 5-én kellett bevonulni. Közben a bátyám leszerelt, és udvarolt egy pusztamérgesi lánynak. De ez nem tartott sokáig, mert a bátyám elment és jelentkezett rendőrnek. 

Fel is vették, és 1939 tavaszán bevonult ő is rendőrnek Gyulára. Én meg Szegeden szolgáltam a 16. kerékpáros zászlóaljnál, az utász laktanyában. Ekkor aztán a fateréknak oda lett a jó munkaerőjük, és kezdtek tönkremenni. Úgyhogy mire a háború után leszereltem, már elég rossz sorban voltak. A házuk összedőlt, az egyik öcsém, János meghalt. A Mihály odamaradt a háborúban, csak a Mária maradt meg. Persze ezek mostohatestvérek voltak. Közben, mielőtt bevonultam katonának, anyám meg akart nősíteni. A bátyámat otthagyta, amikor rendőrnek állt, azt akarta az anyám elvetetni velem. El is jegyeztük egymást, de nekem nem nagyon smakkolt, csak a harangozó Bözsi járt az eszemben. De ahogy már az előbb említettem, annak meg már volt vőlegénye, a Marci. Mindegy, bevonultam, és töltöttem az időmet. Nagyon jó helyem volt. Közben írtam a menyasszonyomnak, a Jolikának, de ő nem írt vissza. Háromszor írtam, de sose válaszolt, így hát én sem írtam többé neki. Elkezdtem a Bözsinek irkálni, ő meg minden levelemre válaszolt. Más senki nem írt, még anyám sem. Mikor a fronton kint voltam, akkor is csak a Bözsi gondolt rám, és elhatároztam: még egyszer a jó isten hazasegít, és még nem ment férjhez, és hozzám akar jönni, akkor elveszem feleségül. Három és fél évig voltam katona. Az idő legtöbb részét fronton töltöttem. Az anyámtól csak egyszer kaptam egy félkilós csomagot, a Bözsitől meg 1-2 levél jött, tehát ő gondolt rám legtöbbet. A katonaságnál az első másfél év alatt kerékpáron jártunk. Összejártuk a Felvidéket, Erdélyt és a Szovjetuniót, vagyis egy részét, a Donig. De ott a kerékpáros részleg nem vált be, így onnan visszavezéreltek minket. Ez lett a szerencsénk, mert másképp ott maradunk. Bekerítettek volna bennünket, de így, hogy visszavezéreltek hátvédnek, végül haza is hoztak, szétraktak bennünket más alakulatokhoz, és visszavitték őket a frontra, ám mind odamaradt. Én azzal voltam szerencsés, hogy a hadtáphoz osztottak be, s énrám nem lett szükség, így aztán itthon maradtam. Közben, amikor Erdélyt visszakaptuk, a bátyámat elhelyezték Gyuláról Gyergyószentmiklósra. Ott volt egy helyőrség, és ott udvarolgatott egy kislánynak. El is akarta venni, de közben 1940. október 16-án kaptunk egy táviratot, hogy ha még életben akarjuk látni, azonnal menjünk. Mire a táviratot elolvastuk, jött a másik, hogy meghalt. Az anyámmal rögtön vonatra ültünk, és mentünk. Ez hétfőn este volt, szerdán hajnal négykor értünk oda. Nagyon rossz volt a közlekedés, mert a sínek egy része fel volt szaggatva, sok helyen át kellett szállni. Mentünk vonaton, buszon, gyalog, ahogy bírtunk, de mire odaértünk, akkorra eltemették. Kint volt járőr-szolgálatban, a román csetnikek végeztek vele, így aztán én akkor láttam utoljára, mikor bevonult katonának, többé soha.


A katonai szolgálati időm alatt, már ahogy jeleztem, a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj 2. századában töltöttem a szolgálatot. Először hathetes kiképzés, és utána felvidéki bevonulás. Szegedről vonattal Sátoraljaújhelyig, onnan kerékpárral az egész ruszinokat összejártuk, le a hegyről, fel a hegyre, faluról falura. Onnan hazaértünk, utána mentünk Erdélyt visszafoglalni. Onnan szintén kerékpárral hazajöttünk. 1941 áprilisában indultunk a Délvidékre. Azt volt a legnehezebb elfoglalni. Ott még az iskolás gyerekek is fegyverrel jártak. Nagyon kellett vigyázni, nehogy lepuffantson valamelyik. Ekkor már géppuskás voltam, Simon Gabival együtt. Gabi volt a lőszeres, ő adta nekem a lőszert, én meg csak lűttem. Nekünk nem volt szuronyunk, csak pisztoly. Szuronya csak annak volt, akinek karabélya volt. Mikor lementünk Szenttamásra, az egész lakosság fogadott bennünket, hogy jöttek a magyarok. Sok zenész sorba az út szélén. A nép, a diákok énekeltek szép magyar nótákat, osztogatták a cigit, pogácsát, cukrot, virágot. Amikor beértünk a központba, leálltunk ebédkiosztásra. Engem meg Simon Gabit egy idős magyar házaspár hívott a házukba ebédre. Azt mondták, jó húslevest és paprikást főztek, fogadjuk el a meghívásukat. Mi elfogadtuk, gondoltuk, csak jobb lesz, mint a babgulyás, pedig az is finom volt. Még hozzá se fogtunk az evéshez, egyszer csak halljuk, hogy lövöldöznek és fújják a riadót. Kiszaladtunk, és látjuk ám, hogy a konyhakocsit lövik, nagyon is, utóbb minden háztetőről. Mink is azt a parancsot kaptuk, hogy tüzeljünk menten, géppuskák a kerékpáron. Tüzelőállásba foglaljuk magunkat, de Gabinak nem volt pisztolya. De volt nála egy nagy görbe bicska, s azt mondta nekem, ne törődj vele, komám, itt a nagy bicska. Te eriggy előre a pisztollyal, én meg itt hátul vigyázok a bicskával. És rögtön odaértünk a géppuskához. Egy-kettőre le is szereltük a kerékpárról és már tüzeltünk is. Nyírtuk a cseréptetőket, mert ott voltak a csetnikek. Amikor vége lett a harcnak, kivonultunk a községből és ott egy szalmás kert szélében táboroztunk. Egy hétig ott laktunk, míg a falut át nem fésültük. Utána elmentünk Temerinbe, és ott maradtunk három hónapig csendfenntartóknak. 1941. május 25-én bevonultunk Újvidékre, a Miletics laktanyába. Onnan kaptam két nap szabadságot, hazajöttem, de olyan hamar eltelt az a két nap, és már menni is kellett vissza. Akkor már tudtam, egyhamar nem jövök haza, de az én anyám még az autóig se kísért ki. A buszállomásnál volt a legjobb komám apjának a hentesüzlete. Ott behívtak, mert vártam a buszt, amivel megyek a rókusi állomásra. Ott meg kellett ebédelni. Persze a sofőrök is meg lettek hívva, mert akkor még nem úgy volt, mint most, akkor még ittak a sofőrök is, és a járat se volt időhöz kötve. Megebédeltünk, sült hal volt, túrós csusza meg sör. Jól berúgtam, úgyhogy Rókuson úgy tettek fel a vonatra. Az egyik bajtársam vigyázott rám. Mikor Szabadkára értünk, megállt a vonat. Én is felébredtem, de rettentően felforgott a gyomrom, a sok ital kikívánkozott. A vonat ablakánál pedig egy nő árult cukorkát és cseresznyét, én meg pont akkor hajoltam ki, és kibuggyant belőlem a sok sör a cukorkára. De a vonat akkor már indult is, így nem lett semmi zűr, csak nagy nevetés a kupéban. Éjfélre odaértünk Újvidékre. Persze a komámnak az anyukája, amíg mi ebédeltünk, tett a táskámba két szál kolbászt és egy fél disznósajtot. Ezt Újvidéken jóízűen megettük a bajtársakkal. Másnap már kezdtünk pakolászni, mert az a hír járta, nemsokára megyünk az orosz frontra. Páran felmentünk a gh. padlására, találtunk rengeteg csizmát, vadonatújakat, ezek még a szerbekéé voltak, csak nem tudták elvinni és megsemmisíteni. Én is lehoztam két párat, de mi nem viselhettük, mert a magyaroknál csak az utászok hordtak csizmát, a többi alakulat mind bakancsot viselt, így a szárát kénytelen voltam levágni. A fejét eldobtam, a szárát pedig elcsomagoltam, és magamnál hordtam, amíg haza nem értem. Hogy mi lett a csizmaszár sorsa, azt majd később elmondom. Elég az hozzá, elütöttük az időt Újvidéken.

Indulás a frontra...

Június elsején kaptuk a parancsot, hogy megyünk az orosz frontra. Este titkos sorakozó és irány a vasútállomás. Ott bevagoníroztunk, és 9 órakor Kőrösmezőre lettünk irányítva, de Rahón megállt a vonat, és onnan kerékpárral mentünk másnap Kőrösmezőre. Ott hat hétre elszállásoltak bennünket. Közben a sokcsaládosokat leszerelték, csak a nőtlenek és az egycsaládosok maradtak. Még a zsidókat is leszerelték közülünk. Mi meg, akik ottmaradtunk, vártuk a parancsot, mikor lesz az indulás az orosz frontra. Ez idő alatt, míg Kőrösmezőn voltunk, rengeteg zsidót elhordtak a németek, vitték át az orosz oldalra, ahol aztán kivégezték őket. Mi, akik ottmaradtunk, új beosztást kaptunk. Engem akkor a szakácsokhoz tettek, és nemsokára kineveztek főszakácsnak. Elég jó helyem volt. Akkor már gépkocsival mentem, de örültem is, mert már a lábaim sokszor fájtak. Nem csoda, hisz akkorra már pár ezer kilométert lekarikáztam. Mikor odaértünk a Dnyeszter-folyóhoz – ez nagyon nagy folyó, nagyobb, mint a Duna, és gyors folyása van – a hidakat felrobbantották, és a németek csináltak egy pontonhidat, és azon közlekedtünk. De előbb a németek vagy harmincezer zsidót hajtottak át rajta négyes sorban. Abban volt gyerek, pólyás is, öreg is. Alig bírtak menni, de a németek könyörtelenül hajtották, és kutyákkal csipkedtették őket, úgy, hogy arról a pontonhídról úgy potyogtak a folyóba, mintha lökdösték volna őket. Olyan is volt, hogy mire áthajtották őket, legalább egyharmaduk a vízbe fulladt. Lebegtek a víz tetején, és vitte őket a víz. Ők jártak jobban, mert megmenekültek a kínzástól. Mikor átmentek a zsidók, utána mi is folytattuk az utunkat. Hogy milyen és mennyi falun, városon mentünk keresztül, hány helyen szállásoltak el bennünket, azt sok volna leírni.

Oroszországban

Az egyik faluban, ahol elszállásoltak bennünket, a németek a parasztokkal összehordatták a búzát, amit learattak a parasztok, fel akarták gyújtani, de nem sikerült, mert sürgősen el kellett nekik menni.

Mi meg ottmaradtunk abban a faluban egy pár napig. Minket, magyarokat nagyon szerettek ott. Ahol mi el voltunk szállásolva, annak a családnak volt négy lánya. Kettő már férjnél volt, de a férjük odavolt a fronton. Nem volt se kenyerük, se cukruk. Úgy szedték a búzakalászt, és kidörzsölték a szemet belőle. Este meg ledarálták, abból sütöttek kenyeret. Nekem a konyhán mindig volt tartalék kenyerem, adtam nekik, míg ott laktunk minden nap egyet. Esténként táncoltunk. Az egyik fiatalasszony szépen tudott balalajkázni és hermonikálni. Akkor pillanatnyilag elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Sok kacsa volt a faluban. Egy nap azt mondja a századparancsnok, vegyünk kacsákat, és főzzünk a legénységnek kacsapörköltöt. Így is lett. Kihirdették a faluban, hogy egy kiló cukrot adunk egy pár kacsáért. Hozták ám a sok kacsát, mert nekik meg nem volt cukruk. Nekünk meg volt egy autóval, szajréztuk. Csináltuk a jó vásárt. Kihirdettük a faluban, hogy az asszonyok és a lányok jöhetnek kacsát pucolni a tolláért. Rengetegen jöttek, és egykettőre meg lett pucolva. Lett is jó kacsapörkölt. Főztem hozzá pirított tarhonyát. Nagyon kapós volt. Még a házigazda is kapott ebédet, nagyon tetszett neki a tarhonya. Kérdezte, hol terem. Mondtam neki, hogy fán, Magyarországon. Akkor adjak neki vetni belőle. Adtam neki egy marékkal, és mondtam neki, hetven centi mélyen ássa fel a helyét, abban ültesse el jó mélyen, hogy jobban gyökeresedjen, és a vihar ki ne törje. Amikor már terem, terítsen alá egy ponyvát, s ha megrázza a fát, a tarhonya lehullik. Megszárítja, utána már lehet főzni. Nagyon örült az öreg a vetőmagnak, mi meg továbbmentünk.


Az egyik faluban parancskihirdetéshez sorakoztunk, és felolvasták többek között, hogy: Gallai Ferenc főszakácsot a századtól tiszti étkezdére vezénylem.Megörültem, mert ott még jobb helyem lett. Állandóan volt a raktáron pálinka, finom borok. Én mertem a tiszturaknak főzni, ugyan nem nagyon kellett külön, csak ha hosszabb ideig voltunk egy helyen. Hanem egyszer csak mondja a zászlóaljparancsnok, hogy te, Gallai, mától kezdve az én legényem leszel! Mostantól neked rajtam kívül senki nem parancsol. Merthogy gyomorbeteg volt, nagyon diétázni kellett neki. Attól kezdve nekem is jól ment. Az ő kocsiján utaztam, volt neki sofőrje. Sokszor egész nap nem volt semmi dolgom, nagyon keveset evett, de tejnek és csirkének állandóan lenni kellett. Meg is voltunk így hármasban egész idő alatt, míg csak haza nem értünk Magyarországra. Mikor megkaptuk a parancsot, hogy jöhetünk haza, már előzőleg említettem, a mi zászlóaljunk nem vált be, mivelhogy kerékpárral közlekedtünk, így hazakerültünk. December 10-én elindultunk haza. Mi a parancsnoki kocsival jöttünk Kőrösmezőig. Ott bevagoníroztunk, és Rétságig jöttünk. Ott szereltünk le december 20-án. Már Kőrösmezőn adtunk fel táviratot haza, hogy küldjék a civil ruhánkat Rétságra. Mire odaértünk a civil ruha is ott volt. Megfürödtünk, átöltöztünk, és kimentünk a faluba. Ott töltöttünk egy nap, egy éjszakát, mert az a ruha, amiben hazajöttünk, tele volt tetűvel. Akkor az orosz fronton még a fűszálon is tetű volt. December 20-án, mikor megkaptuk a katonakönyvet, szaladtunk az állomásra, ami meg a laktanya háta mögött volt"




2014/05/12

Kerékpárral a frontra 1944-ben

kiskunhalasi kerékpárosok történetét feldolgozó könyv anyaggyűjtése során találkoztam az alakulat egykori tisztjével, Néray Vilmos magyar királyi főhadnaggyal. Az akkori riport csupán a "halasi időkre" vonatkozott, így nagy örömmel fedeztem fel az interneten a vele készített életútinterjút.

Katonai pályafutásáról tömören:

1941.08.20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. A kiskunhalasi 15. kerékpáros zászlóalj 2. századának szakaszparancsnoka lett, majd 1943.01.01-jétől a zászlóalj páncéltörő ágyús szakaszának parancsnoki teendőit látta elt. E beosztásában vonult el a keleti frontra 1944. 06.12-én. 07. 11-én Kossow-nál megsebesült, felépülése után másodsegédtisztté nevezték ki. 1945. december 17-én a Velencei-tó közelében harcoló alakulatától rendeleti úton Németországba vezényelték.1945. 05.07-én esett hadifogságba. 

És íme az életútinterjú katonaéletre vonatkozó része:

"Kétszer pályáztam, a katonaiskolába, harmadikra fel is vettek, és így kerültem a kőszegi cőgerájba. Akkor alakult át cőgerájjá egytől nyolc osztályig, szóval már érettségizhetett, aki odajárt. Egy év múlva azután Kőszegről áthelyeztek Sopronba. Sopronban voltam hét évig a Rákóczi Ferenc Katonai Reáliskolában, ez is teljes egészében bentlakásos iskola volt. Már Kőszegen is beöltöztettek cőger egyenruhába, tehát onnantól kezdve katonák voltunk.

Érettségi után aztán aki akart, az elment, de a többiek, azok mentek a Ludovika Akadémiára. Kitüntetéssel érettségiztem és osztályelső voltam végig, nyolcadikos koromig. Tanulásra nem volt sok időm, mert az osztálytársaimmal mindig foglalkoznom kellett, vagy valamire meg kellett tanítani őket, mivel énbennem a tanárok is és az osztálytársaim is megbíztak. Most is teljes egészében hozzám fordulnak, ha valamelyiküknek baja van, de már sajnos csak hárman élnek.

Cőgeráj



A kőszegi cőgeráj...

A kőszegi cögerájban a felvételi lényegében akkor volt, amikor valaki tízéves korában már befejezte a négy elemit, vagy utána még egy vagy két évet tanult gimnáziumban. Ötvenen voltunk az utolsó fölvételi vizsgán, és én voltam az ötvenedik, akit felvettek. Akkor én már két osztályt elvégeztem a gimnáziumban, így én tudtam a legtöbbet közülük. Kiestem volna, ha nem tudtam volna többet, mint a többiek, mert az apám csak százados volt akkor még, és az ötven jelentkezőből, akik utoljára maradtak összesen még hét embert vettek föl. Na, most ebből a hét jelentkezőből, ötnek a helye kötelező volt, mert például az apjuk mária teréziás volt, stb. Szóval összesen még egy embert vettek fel rajtam kívül, aki nem protekciós volt, még az akkori honvédelmi miniszternek az unokáját se vették föl. Első félévtől kezdve osztályelső lettem, akkor már mindenkit leértékeltek. Vizsgázni kellett, és én értem el a legjobb eredményt, maradtam is végig osztályelső.

Amikor megérkeztünk Kőszegre, már mindenki ott volt. Fölkerültünk ide az első osztályba, az épület felső emeletére, ahol csak az első osztályosok voltak. Mindenkinek megvolt a kis szekrénykéje, azon volt összerakva a ruhája, amit hordott, benn a szekrénykében az összes többi holmi: a fiókban a tisztálkodó eszközök, a legalsó részben a cipők, a középsőben pedig a fehérnemű. Az első este, amikor felpakoltam a ruháimat, bejött egy kiabálós, Kakasi nevezetű felsős cőger; a többiek még nem voltak ott, ő jött rendet csinálni. Végigment és megnézte a zubbonyt, nadrágot, fehérneműt, sapkát, amit szépen elrendeztem. Megfogta az egészet és kidobta az ablakon, le a földszintre, azt se tudtam még, hogy hol kell lemenni értük. Ledobta, mert nem tetszett neki a hajtogatás, meg hát azokkal először ki kellett tolni, akik újak voltak, hát így is volt. Én azért egyszer jól megpofoztam ezt a jóembert, istenesen megpofoztam, mert el kezdett lökdösni a futballpályán, amikor játszottunk, és én akkor szembefordultam vele és kétszer jól pofonütöttem. Az kellett volna, hogy az altiszt ezt szóvá tegye vagy megbüntessen engem, de hát nem tette meg. Megkérdezte ugyanis ott a többieket is, és mondták, hogy belerúgott a lábamba, stb. Ez volt Kőszeg. 

Innen a soproni cőgerájba kerültem. Sopronban apám egyszer látogatott meg, amikor az evangélikus egyház szerint konfirmáltam, egyébként nem voltak ott soha, még az érettségi búcsúztatásomon sem. 

A napunk reggeli csuklóval kezdődött, mi így hívtuk a tornát. Amikor felkeltünk, pillanatok alatt be kellett vetni az ágyat, felöltözni és iszkiri kifelé, sorakozó. Akkor volt egy félóra torna, utána volt a reggeli, egy jó csésze tej vagy kávé és hozzá egy buci. Aztán tíz óra körül volt három elméleti óránk, az után egy harmincperces szünet, ez alatt megkaptuk a tízórait. Ez után voltak a kihallgatások, a szolgálat. Volt, aki a tanterembe, volt, aki a hálóterembe volt beosztva különböző szolgálatokra, ellenőrzésekre, és mindig volt egy rajparancsnoka is mindenkinek, illetve szakaszparancsnoka. Ebbe tömörítették a társaságot, így osztottak be minket. A reggeli tornára például külön volt egy raj, egy osztályban három rajszakasz volt.
Általában ugyanaz volt az iskolában a rendszer, mint a katonaságnál, szigorúan ezen az alapon dolgoztak, és így voltunk mi is beosztva. Első négy osztályban puska nélkül, az ötödik, hatodik, hetedik osztályban puskával gyakoroltunk. A nyolcadikosok voltak a parancsnokok, és mindenütt be voltak osztva az osztályok egy-egy szakaszba. Az ötödik, hatodik, hetedik osztály három szakaszból, kilenc rajból állt egészen katonásan.

Csütörtökön volt még egy sportnap, akkor senki semmi mást nem csinálhatott ebéd után, mint hogy különböző szakosztályokba járt sportolni: volt atlétika, szertorna, mindenfajta vívás, lövészet. Egész délután mindenkinek sportolni kellett. Csapatokra voltunk beosztva: voltak, akik versenyeztek meg mindenféle jobb eredményeket értek el, a lustábbak meg a kevésbé alkalmasak, azok meg össze voltak szedve egy-egy csoportba, és azok külön sportoltak – hát nevettünk rajtuk jókat.

Télen a délelőtti meg ebéd utáni fél-fél óra szünetben mindig óriási hócsaták voltak, és voltak évek, amikor megcsinálták a teniszpályán a korcsolyapályát, akkor mindig ott korcsolyáztunk. Még tízperces szünetekben is elmentünk korcsolyázni, mert az pont ott volt szemben a járóúttal, az épület bejáratánál. Ezt a délelőtti szünetet szigorúan korcsolyázással töltöttük, ha lehetett, végig. Aki viszont büntetés alatt állt, az nem mehetett sehova, se a városba, se korcsolyázni, az csak legföljebb a sportpályán körözhetett, ott kellett sétálni.

Együtt mentünk ki színházba, persze csak az mehetett, aki nem volt büntetésben. Ha volt színielőadás, mindig meg voltunk hívva, hiszen az jó volt a színészeknek is – hát hiába, ha kimentünk, akkor vagy kétszáz-háromszáz gyerek ment és megtöltötte a színházat. Nekünk is kellett valami szórakozás, ráadásul ezt nem mi, hanem az iskola fizette.

Karácsonykor, illetve húsvétkor ment haza az egész társaság; vonatra raktak minket és hoztak be Budapestre. Útközben aki akart, leszállt, a másik Budapestre ment, és ha onnan tovább kellett utazzon, akkor át kellett vegyék addig, amíg ötödikesek nem lettünk. Ötödik évfolyamtól fölfelé már mindenki teljes szabadsággal utazott. Ötödikes korunktól kezdve már az iskolából is kijárhattunk szabadságra, de csak bizonyos mértékig. Aki csak egysávos volt – mondjuk úgy, hogy hármas osztályzatú –, az csak egy hónapban egyszer, a másik, aki már egy szálsáv gombos volt, az kétszer, és akik kitűnők voltak, azok mindig. Negyedikes koromban már minden szombaton, vasárnap és szerdán kimehettem volna a városba, de hát én nem mentem ki. Egyedül amikor a jégpályára mentünk korcsolyázni, akkor szabadon kimentünk mindjárt, amikor lehetett, szerdán, szombaton, vasárnap, a három szabad kimenős napon.

Jó családba kerültem, hát ugye, mit lehet csinálni, jóban voltam az osztályommal is, osztályelsőként nekem volt a legjobb eredményem és nagyon jó tekintélyem volt előttük, nem kellett sokat kiabálni velük vagy veszekedni, vagy pofozkodni, vagy valami ilyesmi. A tanár engem szidott meg, ha néha-néha volt valami ricsaj, és akkor aztán én is próbáltam ebből visszaadni, de hát mindegyikkel jóban voltam, nagyon jó osztályunk volt. Ez általában is egy jó középiskola volt, keményen tartottak bennünket, de sok mindent lehetett csinálni. A tánciskolától kezdve minden volt: lehetett táncolni, hegedülni, klarinétozni, tárogatózni, mindent lehetett. Színház is volt havonként általában egyszer; amikor a színház Sopronba lejött, akkor mindig volt nekünk is előadás, úgyhogy jól éreztük magunkat. 

Tudni tudtuk, hogy háború lesz. Hitlert nem dicsőítették, Mussolinit meg... hát, ha nem is sokra, de mondjuk, tartottuk valamire, mert hát Olaszországban a vendégei voltunk. Háromszor voltam Olaszországban, másodjára kaptam azt a szép arany töltőtollat, akkor harmincan voltunk lent, a trónörökös hívott meg minket. Tízen voltak Nápolyban, tízen Rómában és tízen Milánóban; ekkor ötödévesek voltunk a soproni cőgerájban. Két hétig voltunk az egyik helyen, és akkor az egészet megcserélték, szóval mindhárom csoport volt végül mindenhol. 
Rómában voltunk legelőször. Olaszóráink voltak délelőtt, két óra hosszat ismertette az olasz nyelvet egy tanár, úgyhogy valamennyit tanulni is kellett, azután egy olasz főhadnagy, aki mindig velünk volt, mindenhova elvitt bennünket. Minden napra megvolt a pontos program, hogy hova kell vigyen bennünket, úgyhogy az nagyon rendes dolog volt. Voltunk Milánóban és Nápolyban, fenn a Vezúvnál, anélkül nem tudtunk eljönni. Milánóban pedig kivittek bennünket Svájc-Olaszország határára, amikor épp Mussolini tárgyalni ment a németekkel Svájcba. Tulajdonképpen mi jutalomból voltunk kint, mindhárom katonaiskolából tíz embert jelöltek ki, aki lemehetett akkor az olaszokhoz. A következő évben, amikor az olaszoktól jöttek katonák, már sok ismerős is volt közöttük.
Nem sajnálom, hogy bentlakásos iskolába jártam. Igazság szerint meg kellett becsülni azt a helyet, ahol voltam, hiszen ötvenen voltunk, és felvettek ötöt közülünk. Ugye, hát már ez nagy szó volt, még amikor kicsi voltam akkor is eleve úgy éltem benne, hogy hát ez nem mindegy. Én mindig katona akartam lenni, soha semmi más. Aztán mégis az életem felét, a másik felét nem a hadseregnél töltöttem, de hát az se volt baj, sosem volt bajom senkivel. Én végig kitűnő voltam. A reálgimnáziumok tanterve alapján érettségiztünk, és a püspök jött ki hozzánk érettségi biztosnak.

Ludovika Akadémia


...és a Ludovika

A soproni cőgerájból fölkerültünk azután a Ludovika Akadémiára, ott voltunk három évig. Az Akadémián is kilenc elméleti óránk volt: délelőtt három-három, délután megint három. Itt is volt sport délután, voltak különböző csapatok, akik kijárhattak a magyar vonalra, a felnőtt sportra, és voltak olyanok, akik csak az ifjúsági sportra járhattak ki. Én is kijártam például vívásra, akár azokkal a nagy emberekkel is, akik a magyar bajnokcsapatot képezték – persze minket jól elvertek, de hát nem ez volt a lényeg.

Apám a Jászberényi Kerékpáros Zászlóaljnak volt a parancsnoka (idősebb Néray Vilmos alezredesi rendfokozatban 1939.10.01-jétől 1941.09.01-jéig látta el a jászberényi 9. kerékpáros zászlóalj parancsnoki feladatait – a szerk.) , így én is mindenáron kerékpáros akartam lenni. Az Akadémián aztán nagy nehezen ki is harcoltam, és föl is vettek oda. Ott is végeztünk összesen tizenegyen. Ezen kívül az osztályunkban voltak még gyorsan mozgók, huszárok, ők tizennégyen voltak, a gépkocsizó lövészek pedig hatan. Az osztályunkban, amikor mindannyian ugyanazt tanultuk, összesen ötvenegyen voltunk. Sokszor külön-külön tanultunk, például amikor a kerékpárosokkal kapcsolatos harcászati dolgokat vettük, akkor a kerékpárosok és a gépkocsizó lövészek külön voltak. Ugyanígy sokszor külön tanultak a huszárok és külön a tüzérek, mármint a gyalogos kis tüzérek: nem a rendes tüzérek, páncéltörők és ilyenek, hanem a kis kaliberrel a csapattal együtt dolgozó tüzérek. 

Az Akadémiáról jártunk ki bálokra, és jártunk ki úszni is a Margitszigetre. Volt időszak, amikor én például éjszaka fél tizenkettőkor mentem ki a Margitszigetre, úsztam egy jó félórát, fölöltöztem és visszakutyagoltam gyalog az Akadémiára, az Üllői útra. Nagyon szép épület volt, azt hiszem Zsófia főhercegnő palotája volt a főépület, és utána építettek még tanépületeket hozzá, ezekben voltunk mi hátul a huszárokkal együtt. Az Akadémia ideje alatt öttusáztam. A futást meg a lövészetet tudtam magam gyakorolni; apám adott nekem lőszert, rengeteget, elpuffogtattam, de hát hiába, ezt gyakorolni kellett. Az úszás miatt pedig mi, a három öttusázó minden reggel hat óra helyett ötkor keltünk és gyilkoltuk magunkat egészen hat óráig. Utána fölöltöztünk, fölmentünk az osztályunkba, mentünk a többiekkel gyakorlatokra. Az osztályokban nyolc órakor kezdődött a tanítás, addig mindenütt csukló volt – mondjuk mi, sportolók nem csuklóztunk, mert mi kisportoltuk addigra magunkat. A vívásra voltak még különóráink, úgyhogy nekem nem volt időm arra, hogy fussak a lányok után, hiába, nem volt, nem ment, mindent nem lehet csinálni. 

Az Akadémiáról nem kellett, hogy hazajárjak, mert apámék az első esztendőben itt laktak fönt Pesten. Aztán apám elkerült a frontra és egyéb mindenféle beosztásba. Ekkor anyám feljött ide, így apámat is meg tudta mindig látogatni, mert ő akkor leginkább az esztergomi katonai kiképzőtáborban volt. Eltelt ez a három év is, 1942. június 18-án hadnaggyá avattak engem a Ludovika Akadémián.

Világháború

Vártuk, hogy minél korábban vége legyen az iskolának és mehessünk ki az alakulatainkhoz. Közben tört ki a háború. Az alakulatot kivezényelték a frontra, ki kellett velük együtt mennünk. A fronttól én igazság szerint nem voltam megijedve, és különösebb terveim se voltak még ezzel kapcsolatban, mert éppen hogy csak kikerültem az Akadémiáról, amikor odakerültem.

Az Akadémiáról Kiskunhalasra kerültem az egyik évfolyamtársammal együtt. Ő átkerült az egyik századhoz, én a másikhoz. Itt volt még egy másik, egy évvel fiatalabb iskolatársam is, a Szigetvári Jóska, ő hozott ki engem később a népbírósági tárgyalásról. A zászlóalj akkor jött haza Kiskunhalasra a frontról, amikor mi bevonultunk a zászlóaljhoz. Ők másnap mentek szabadságra és minket, kettőnket otthagytak, hogy hozzuk rendbe a laktanyát. Amikor hazajöttek a szabadságról, akkor elkezdődött az újonc kiképzés. Mielőtt az újoncozásra került volna sor, kaptam egy másik feladatot is, az öreg póttartalékosokkal kellett foglalkoznom, meg kellett tanítanom őket az új fegyverek használatára. Volt köztük negyven éves is, volt belőlük egy század, nagyrészt nyomorékok voltak; velük kellett foglalkoznom igazság szerint egészen addig, amíg vissza nem jöttek a többiek a szabadságukról. Ekkor lejárt ezeknek az öreg póttartalékosoknak is az idejük, és akkor mindjárt elkezdődött az újonc kiképzés. Az újonc kiképzés egy jó félévig tartott, és mivel az enyémek lettek a legkitűnőbbek, így én lettem a megüresedett páncéltörő ágyú szakasz parancsnoka, vagyis a tacskók, tisztek, önálló szakaszparancsnoka. Teljesen az én kezem alá került ez a szakasz. Ez volt 1942-ben, azt hiszem 22 éves voltam ekkor. 

Kiskunhalason sokáig voltam, mivel először ugye, az öreg pótkatonákkal foglalkoztam, aztán egy újonc szakaszom volt, és végül páncéltörőágyús szakaszparancsnok lettem, úgy is mentem ki a frontra. Közte a két év alatt, ami még volt, addig én voltam a tisztes iskola oktatója. Azt mondták, hogy azt taníthatok, amit akarok. A németek leírták, hogy mit kellene csinálniuk a katonáknak, hogy kibírják a Szovjetuniónak a hadseregét, ennek alapján, adtak nekem egy könyvet, hogy így képezzem ki a katonákat, szegényeket. Agyonsportoltuk magunkat. Nagyon kevés idő volt arra, hogy felkészüljünk, hogy hogyan is legyen minden. Azt hittük, megnyerjük a háborút, persze nem így lett.

Apám csináltatott két ládát – még Székelyudvarhelyen, mielőtt az első világháborúba elindultak –, és ebből volt egy nálam Kiskunhalason. Azt megraktam ruhákkal, csizmákkal meg mindennel, ami katonai felszerelésem volt, és megkértem a szomszédasszonyt, hogy rakassák föl a padlásra, merthogy jöttek a szovjetek. De hát azok megszagoltak mindent, az utolsó darabig mindent végigjártak, úgyhogy amikor lementem a holmimért, akkor láttam, hogy mindent elvittek. Volt egy pár fehér íróasztali készletem fehér márványból, azt elástuk, de hát még annak a felét is kiásták, úgyhogy csak egy-két darab maradt meg belőle. A legényemet – aki vigyázott az alatt az idő alatt a dolgaimra, amíg én nem voltam ott –, őt is elvitték később katonának, úgyhogy minden őrizetlenül maradt. Az is lehet, hogy ő, ez a szlovák gyerek is sok mindent elvitt, de legalább használta egy ideig. Úgy tudom, hogy aztán meghalt, elesett valahol. 

Luniniecben szálltunk le a vonatról, ez volt az első állomás, ahova vezényeltek minket, ott voltunk körülbelül egy hétig. Onnan vezényeltek ki bennünket az oroszok ellen, először a motorkerékpáros századot, aztán a másik két századot egy német ezred kötelékében. A németek voltak a főparancsnokok egészen addig, amíg eljutottunk a Pripjaty mocsárig, ott aztán megállt az egész társaság.Ott hívták meg a németek az ezredparancsnokunkat és két századparancsnokunkat; én kísértem még el őket a németekhez. Emlékszem, ott egy nagyot ittak a németekkel és jöttek haza. Az öreg Bresztovszki volt a parancsnok, a két század parancsnoka pedig Páldi Géza és Solymosi. Nem sokkal később bevetettek minket egy társaság ellen, ott elesett Páldi Géza, és alig maradt valaki.


Mi nem mentünk be egészen a Priprjaty mocsárba, mert fölgyújtották mögöttünk a falut az oroszok, és az úgy égett, mint a zsír. Visszafele jövet, ahogy jöttünk az országúton, egy páncéltörő ágyúval megállítottak minket; egy fiatalember meghalt mögöttem, én is kaptam egy szilánkot. Mi visszahúzódtunk Luniniecbe – három géppuskánk meg egy ütegünk volt, a zászlóaljparancsnok parancsnoksága alatt haladtunk –, ők szép lassan, lépésről lépésre jöttek utánunk, mert az erdő, ahol keresztül kellett volna mennünk, az egy partizán tábor volt. Mi a tűz elől bejöttünk az erdőbe, és ott is maradt vagy százötven gépkocsi. Sebesülten, hátrahúzódva felépítettük a többieknek az utat, hogy egyáltalán a patakon át tudjon jönni, aki még megmaradt. Így is a zászlóaljnak a fele ottmaradt az erdőben, hogy aztán őbelőlük ki maradt meg, ki nem, azt nem tudom. De hogyha nem lettem volna sebesült, akkor egész biztosan ott maradok én is. Szerencsém volt, hogy valaki megsebesített, így felkerültem egy sebesültszállító teherautóra. Ilyen is volt. Ott maradtam a zászlóaljnál körülbelül ötven napig, akkor járt le a kötésem. Egészen addig ott voltam, amíg haza nem vezényeltek. 

A németek Varsó közelébe vezényeltek és ott helyeztek el minket hadállásokba. Varsó körül volt szintén két hadállás – Varsó innenső és túlsó szélén –, és egy harmadik a határban. Ott voltunk mi másfél hónapig. Óriási dolog volt, amikor a németek elkezdték a lövöldözést éjszaka kilenc órakor – egy tűzáradat volt az egész. Óriási nagy tűz volt akkor Varsóban minden este. Körülzártuk az egész várost, a lengyelek bent voltak a tűz közepében, de hát elég nagy ez a Varsó.Én voltam az összekötő és felderítő a zászlóaljnál, mert hát embereim nem voltak, úgyhogy sántikálva elmentem felderíteni. Három ember volt, aki közvetlenül alám került: a motorvezető, egy ember a gépkocsin, egy hátul a hátsó ülésen, én pedig a csónakban utaztam. A motorvezető kivételével – mert az nem hagyhatta el a posztját – ezek a legények gondoskodtak arról, hogy legyen szállásunk, legyen ennivalónk, úgyhogy ez a kettő mindig váltogatta egymást, néha nélkülük indultunk el. Állandóan felderítésre jártam éjszaka, illetve amikor szükség volt rá, emellett összeköttetést kellett tartanom a németekkel, mert ők voltak a dirigens parancsnokok a területen, ahova ki voltunk vezényelve. 

Széles út vezet keresztül Varsón, meg mellette is több ilyen összefutó betonút. Egyébként Lengyelországban nyakig lehetett süllyedni a sárban, úgyhogy nagyon meg kellett nézni, hogy az ember merre indul, merre fut. Hát ott eleget mentünk, főleg motoron, oldalkocsis motorkerékpárral. Azután egyszer voltam még bent Varsóban, amikor már az oroszok kiszorították félig-meddig a németeket, mert ki kellett hozzak egy magyar nőt – nem tudom, hogy maradt ott.

Amikor engem a frontról hazaindítottak, nem találták a régi gazdámat, Bresztovszki ezredest, mert egyszerűen eltűnt valamerre, volt ilyen a háborúban – fent voltak valahol a Felvidéken. A minisztériumban azt mondták, hogy Bécsben vannak, aztán Bécsből elmentem Breslauba, onnan pedig egy kiképzőtáborba, ami egészen addig tartott, amíg az oroszok be nem jöttek Magyarországra. Akkor visszahoztak minket ide, Kecskemétre. Kecskemétről jöttünk aztán le délre, Kiskunhalasra, ott voltunk körülbelül nyolc óra hosszat, és akkor máris ott voltak az oroszok rajtunk. A szomszéd faluban, ahogy ment haza az egyik század, a század parancsnoka, Soproni Karcsi kapott egy lövést, súlyos koponyasérülése lett, de még Pesten találkoztunk vele – még rokkant volt. 

Kecskemétről indultunk mindenfelé, a Duna-Tisza közé az oroszok ellen, mert amikor mentünk le, akkor már beléjük ütköztünk. Ott lent voltunk egy jó darabig, aztán az oroszok szorítottak bennünket állandóan visszafelé. Már Gyula felől mi oroszokba ütköztünk, és ahogy mentünk tovább, az Alföld másik városában, Kecskeméten túl is beleütköztünk az oroszokba. Orosz repülők is próbáltak leszállni, akkor azokkal kerültünk harcba. Felderítést csináltunk egészen végig, amíg Magyarországon voltunk, azután az Alföldről egy új alakulattal Németországba mentünk ki, úgyhogy nem volt megállás." 

2014/03/31

Erdős Lajos címzetes karpaszományos őrmester levelei a Don-kanyarból

A levelezés a Donnál harcoló magyar 2. hadsereg egy tartalékos tisztjelöltjének és családjának az üzenetváltása. Tipikus háborús levelezés: a család által küldött levelek sorsa ismeretlen, a levelezés nagy részét az Erdős Lajos címzetes karpaszományos őrmester által hazaküldött és itthon összegyűlt levelek teszik ki. A dátumokból és sorszámokból következtetve a hazaküldött levelek is hiányosak, nem került elő az összes. A feleség többnyire rávezette a hazaérkezés dátumát, így megállapíthatjuk, mennyi ideig bolyongtak a levelek, mielőtt megérkeztek a címzetthez.

Erdős Lajos ételt oszt  a polgári lakosságnak


A levelezés darabjainak közlésével megpróbáljuk „életszagúan" bemutatni a 2. hadsereg mögöttes területein és frontvonalában zajló mindennapokat. A szubjektív válogatás során a kívülálló szemében érdektelennek tűnő, a családra, az otthoni mindennapi életre vonatkozó részleteket nagyrészt mellőztük, inkább a katonák mindennapi életére, a harci eseményekre, harctéri helyzetre vonatkozó részeket közöljük. Az egyes levelek előtt megadjuk azok főbb azonosító adatait. A tartalmat nem teljes egészében adjuk közre, a kimaradt részeket - terjedelemtől függetlenül - [...] jelölés mutatja. A földrajzi neveket Erdős Lajos fonetikusan, vagy a német írásmódot használta, ezeket betűhív átírásban közöljük. Ahol a küldeményen fel volt tüntetve, ott szerepeltetjük a feladás helyét, dátumát, a levél címzettjét. A „magánúton hazajuttatva" megjelölésnél a cenzúra bélyegzője hiányzik. Csak egyes esetekben tudjuk, hogy ezeket a leveleket esetlegesen csomagba téve vagy hazatérő bajtárssal küldték haza. Részben erre - részben pedig nyilván arra, hogy az adott napon megkezdett levelet gyakran csak később fejezhette be és adhatta postára - vezethető vissza, hogy több alkalommal ugyanazon a napon keltezett levelek szerepelnek az anyagban. 

Érdeklődők a levelezést az Archivneten olvashatják, ugyanitt nagy menniységű további kép is látható.


Izelítő a levelezésből:

"Borítékos levél, tábori postával hazajuttatva

1942. IX. 10. Valahol a Don mellett



Édes Egyetlenem! Jól vagyok! Az Úr Isten 9-én és 10-én a legnagyobb veszély közepette ismét megóvott. Legyen áldott az Ő szent neve. Orosz Andrást Golyó Rozi ura és Kosik András cserépi fiút Rózsa Jóskát én szedtem autómra. 09.09-én a vonal mögött. Orosz A. jobb felkar lövése elég súlyos és még valahol érte, Kosik bal comb nagyhúsába - könnyű - Rózsa seb nélkül idegösszeroppanással ment hátra kórházba. Orosz A. állapota sem életveszélyes, ő a legsúlyosabb. Nincs időm írni, rengeteg a dolgom. A régi helyen vagyunk. Imádkozzatok minden magyar testvérért. Élőkért és holtakért. Szept. 8-20-ig minden napilapot tegyen el Batta, a Pesti Hírlapot és a képeslapokat is vedd meg mind és őrizd meg a részemre. [...]

Borítékos levél, tábori postával hazajuttatva

1942. IX. 13. Valahol a Don mellett



[...] Ma állomásügyeletes tiszt vagyok, itt kell ülnöm a pságon, van egy kis időm, írok, bár nagy a zsinat, zűrzavar. [...] Csomagban csak 6x9-es faorsós filmet küldj, ér és fülmelegítőt. Utóbbit boltban adják, de már most vedd meg, mert később nem kapsz, és egy mosószappant. Későbbi csomagokban snapszot, szalonnát. [...] Szegény Végh Jóskát és árváit igen sajnálom, valamint Dósa L.-t is. Itt nagyon könnyen kijut a hozzájuk hasonló sors. [....] Én is sokszor vagyok otthon álmomban. Ilyenkor igen boldog vagyok. Sajnos, hogy az esperes úr és H. Karcsi nem sokkal biztatnak. De nem baj, édesem. Én megértem, mert látom, mi a helyzet. De ne nyugtalankodj emiatt, Édesem! Bízzunk a jó Istenben. Megnyugvással leszek, illetve vagyok még egy évig is - ha kell - idekint, csak az a jóságos Isten óvjon meg ezután is, mint eddig és épségben, egészségben kerüljek még egyszer közétek. [...] Abban ne remélj, hogy a közeljövőben hazakerülök, 5%-ban van reményem, hogy karácsonyra otthon leszek. [...]. N. Laci fungálását ne forszírozd. Se iskolásaimmal, se leventékkel ne törődj! Hadd látsszon minél jobban a hiányom, a jövőben ne legyen kedvük kiengedni a faluból. [...] A csipke se izgasson. Azt a pár száz pengő tiszta hasznot én játszva megkeresem itt a magammal hozott cigarettán. Még van kb. 7000 db., mert csak 12-15 márkát kínálnak 100 db. Leventéért. Az úton 30-40-et is kínáltak és nem adtam. [...] magamról mit írjak!? Semmit, mert amit írhatnék, arra nincs időm, mert arról könyvet kellene írni, hogy el tudjátok gondolni a helyzetemet. [...] Kimondhatatlan örömünkre tegnap este kaptuk meg Borbély M. Emil főispán úr ajándékát, egy 4 csöves Orion rádiót. Mától kezdve már fogjuk tudni, hogy hányadika van, milyen nap és hány óra van, sőt, azt is tudjuk, hogy mi van a nagyvilágban. Hogy mit csinálnak „Otthon" az orosz repülők. De azt is megtudtuk, hogy a mi Don melletti működésünket mily korán - de igen röviden - Ti is tudjátok. Különös érzés ez!! Magunkról közölteket rádión hallani. Legérdekesebb az egészben a rövidség. [...] Minden 3. napon írj. A levelet leragasztva küldd! Majd felbontja az, akinek kötelessége a felbontás. Legutolsó esetben itt nekem. [...]"


Fotók: