A 36M légvédelmi gépágyú 2. rész

 

 Időnként úgy hozza a sors, hogy olyan vizekre is kalandozom, ami nem igazán kerékpáros téma... Így adódott, hogy a légvédelmi tüzérség egyik alapeszközéről is cikket írtam.

A teljes cikk  a 2012. júniusi Katonaújságban található.

A cikke első része itt olvasható.

"A gépágyú harcászati egysége 1944-ig az egy lövegből álló félszakasz volt, majd – a helyzettől függően – kettesével-hármasával közös tüzelőállásban helyezték el őket. Lekapcsoláskor kb. 2 perc alatt volt tüzelésre alkalmas, de szükség esetén szállítási helyzetből is képes volt tüzelni. A löveg kezelését egy lövegvezető tisztes, egy elemállító tisztes, két irányzó, egy töltő és két lőszeres végezte, a híradást egy R/3 rádiócsoport biztosította. A félszakasz anyagát részben a lövegvontatóra, részben a háromtonnás műszergépkocsira málházták.

A 36/40M változat

A használat közben nyilvánosságra került hiányosságok kiküszöbölésére a löveget módosították. A Haditechnikai Intézetben sárhányókat, valamint a kezelők védelmére lövegpajzsot terveztek. A páncél 6 mm vastag, csökkentett nikkeltartalmú acélból készült. A kiegészítők összesen 300 kg-mal növelték az össztömeget.

Alkalmazott lőszerek:

36M fényjelzős páncélgránát

36M fényjelzős repeszgránát. Sorozatos csőrobbanások miatt átszerelték és kiképzésre használták.

38M fényjelzős repeszgránát. Magyarországon csak csekély mennyiségben használták, angol exportra készült.

39M fényjelzős repeszgránát.

42/a M PR (páncélrobbantó) gránát. Nem vált be, mert akadályt okozott a gépágyú automata szerkezetében, ezért 1943 végén kivonták a hadrendből.

43M fényjelzős magvas páncélgránát, ballisztikailag azonos viselkedésű a 39M repeszgránáttal vegyesen tárazva tüzelhető, 36M páncélgránát átütési képességét felülmúlja.

Külön Köszönet Dávid Zsoltnak a cikk összeállításához nyújtott segítségért.

 

Technikai adatok:

Csőhossz 2250 mm

Csőfar 150 mm

Cső súlya 103 kg

Barázda 16 db

A löveg tüzelőállásban 2190 kg

Menetben 2100 kg

Tűzgyorsasága 120 lövés/perc, 60 lövés után csőcsere

Lövedék kezdősebessége 850 m/s

Töltény súlya 2,15 kg

Töltény hossza 44,6 mm

Lövedék súlya 0,955 kg

4 töltényes léc súlya 9,5 kg

Csapatlőszer javadalmazás 240 lövés/löveg (10% páncélgránát)

Páncélátütő képessége 60 fokos találati szög mellett a 40 mm-es páncélt 500 m-ről, a 25 mm-es páncélt 1600 m-ről. Közepes és nehéz harckocsiknál csak a gyengén páncélozott részek és a járószerkezet (lánctalp) ellen volt hatásos.

Elméleti lőtávolság 8700 m

Gyakorlati lőtávolság 4500 m"

Budapest ostromának befejezése

1945.02.11-én a magyar fővárosban bekerített erők egy része megindult, hogy visszaküzdje magát a saját erőkhöz. A kitörés általában véve kudarcnak tekinthető, a német-magyar erők legnagyobb része felmorzsolódott, hősi halált haltak vagy fogságba estek, csupán tört részük jutott el a saját erőkhöz, sok-sok szenvedés árán. 

 A 68 éve történt eseményekről – az egyéb szakirodalom mellett – csendőrtanulmányom már képet adott. Most álljon itt egy részlet a 2005-ben megjelent anyagomból, amely az 1. huszárhadosztály Budapesten rekedt részeinek sorsát mutatta be.

"A 2. lovas-tüzérosztály

Adalékok az osztály történetéhez

Az eredetileg a huszárezredek mellé rendelt ütegeket 1944. áprilisában Nagyvárad mellett összevonták, hogy megalakítsák belőlük a 2. lovas-tüzérosztályt, amelynek parancsnoka Darnay Arzén őrnagy lett (július 11-én történt sebesülése után Ivády Béla századost nevezték ki posztjára).  Az így felállított 2. lovastüzér-osztály későbbi, budapesti harcairól, különösen az 1. és 2. üteg történetéről alig tudunk valamit. Hasonlóan az 1. lovas-tüzérosztály történetéhez bővebb adalékokat csak a 3. üteggel kapcsolatosan tudtam összeszedni, amelyet szintén – az osztály történetének rövid áttekintése után – külön ismertetnék. A budapesti harcokra vonatkozóan az osztály egészét tekintve tehát alig rendelkezünk adatokkal, de valószínű, hogy ütegei – a 3. üteghez hasonlóan – egészen a kitörésig harcoltak, végül a Déli pályaudvar környékén estek fogságba   

A csepel-szigeti harcok idején az osztály alárendeltségébe helyezték a pótüteget is, amely 1944. szeptemberében Schweickhardt Béla hadnagy parancsnoksága alatt a póthuszárezred észak-erdélyi és dél-alföldi harcaiban vett részt, majd azzal együtt vonult vissza egészen a Csepel-szigetig, ahol végül is a 2. lovas-tüzérosztály alárendeltségébe helyezték. Ezáltal a hadrendszerű előírások ellenére az osztálynak nem három, hanem négy ütege lett. Ráadásul a pótüteg eredetileg nem négy, hanem hat löveggel rendelkezett, mert amikor a szovjet és román csapatok a magyar 3. hadsereg üldözése közben magyar területre léptek a pótosztály egy további, két lövegből álló szakaszt állított fel (pk.: Sennyey István hadnagy). Ez harcolt a szentesi hídfő védelmében és attól kezdve osztozott a huszárhadosztály sorsában, majd Budapest előterében a „Schweickhardt-üteg” alárendeltségébe helyezték.   

A nyíregyházi 3. tüzérüteg útja a budapesti bekerítettségig

Amikor a huszárezredek tüzérütegeiből felállították a 2. lovas-tüzérosztályt a nyíregyházi 4. huszárütegből az újonnan megalakult osztály 3. ütege lett (pk.: Rábay Pál százados). Az osztály ütegei eredetileg 7,5 cm-es 15/35 M huszárágyúkkal voltak felszerelve, amelyeket később 5/8 M. 8 cm-es lövegekkel váltottak fel.

A hadrendben meghatározott létszámra feltöltött 3. üteg Kőröstarjánban rakodott ki és egy hónapot töltöttek ott gyakorlatozással, amire szükség is volt az üteg „összekovácsolása” miatt. A gyakorlat során szenvedték el első veszteségüket is Hegyi János tüzér személyében, aki baleset következtében vesztette életét egy folyóátkelés közben.

Június 11-én az osztály, és vele együtt az üteg útnak indult a frontra. A lovas tüzérek mindenütt megállták a helyüket, részt vettek a hadosztály veszteségteljes harcaiban. Állománytestükkel együtt értek Magyarországra október elején. A kecskeméti kirakodást követően a Tisza jobb partjára vonultak, ahonnan a tiszaugi hídfő védelmét támogatták tüzükkel, majd-Bugacnál, Lakiteleknél, Kunszentmiklósnál harcolva vonultak vissza Bugyi községig. Itt végrehajtott fegyvertényükre Monspart Gábor huszár százados, a 3/I. huszárosztály parancsnoka így emlékezett vissza:

„Két harckocsit lőttek ki, de túl korán, amikor egy lovas-tüzérüteg nyílt tűzelőállást foglalva hősiesen elkezdett tüzelni. […] Mindenesetre eredményes volt a tüzérek hősi helytállása, mert a déli irányú támadás megtorpant. Csodálatos látvány marad számomra ez a nyílt tüzelőállás-foglalás, mert kegyetlen erős tűzben azt úgy hajtották végre, hogy nincsen olyan békegyakorlat, ahol a legszigorúbb szemlélő meg ne dicsérte volna őket. Még az ügetés irama – mert menetütemben vonultak fel – is menetütem volt”

Ennél az akciónál sebesült meg az üteg első tisztje, Paravicini Isván főhadnagy is, akit felépülése után 1944 december 5-én a 3. üteg parancsnokságával bíztak meg. A bugyi templom előtt védelembe vonult félszakasz megállította a szovjet harckocsi-támadást, amivel nagyban hozzájárultak a hadosztály ott védekező részeinek visszavonásához.

Ezt a harci cselekményt így látta belülről Hegedűs Ferenc tizedes, lövegvezető:

„Én a löveggel közvetlenül a fő út mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely. […] A parancsnokom [Paravicini István főhadnagy - S. Z.] a ház tornácán állt, onnan adta a parancsot, hogy tüzeljek. Tüzeltünk, de csak a torkolattüzet láttam, a harckocsit nem. […] Abban a pillanatban belőtt bennünket, de szerencsére a lövedék az említett trágyacsomóba csapódott, és besült, vagyis nem robbant.”

Említésre méltó Kovács András tizedes és Gondos Sándor tüzér helytállása is. Kitartásuknak köszönhetően sikerült megmenteni a szakasz két lövegét. Kovács tizedes három helyen sebesült meg, míg végül sikerült visszavonulniuk. Ezért Nagy Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel.

Az üteg eztán Soroksárra, majd Pestszenterzsébetre vonult, majd kétnapi ott-tartózkodás után a Gubacsi-hídon át a Csepel-szigetre vonultak. Itt nagyjából november 25-ig harcoltak, amely idő alatt az egész szigetet bejárták, tüzükkel támogatták a Kis-Duna túlsó partján harcoló magyar és német alakulatokat. Az üteg tüzelőállásban volt Szigetújfalun, Ráckevén és Szigetcsépen. Később a hadosztály alakulataival együtt keltek át a Dunán Ercsinél, ahol azonnal visszafordították lövegeik csövét és fedezték a hadosztály később átkelő részeit.

Ercsiből az üteget az osztály többi részével együtt a főváros védelmére vezényelték. A 2. lovas tüzérosztály végig harcolva vonult észak felé a Százhalombatta – Érd – Érdliget – Tárnok –Budaörs útvonalon. A nyíregyházi huszárüteg katonái a budai hegyekben egy ízben még egy tizenöt sőre marhából álló csordát is befogtak. A két arcvonal között felbukkanó állatokat három katona a magyar vonalak mögé hajtotta. Ennek köszönhetően az üteg élelmezésének pótlása még hetek múlva is biztosítva volt.

Budapest bekerítése az üteget már a város szívében érte, karácsony előtt a Ferenc József- (ma Szabadság-) hídon átkelve a pesti rakparton foglaltak tüzelőállást. Az üteg az Erzsébet-híd és a Ferenc József híd között, a hajóállomás mellett állította fel lövegeit, a célterület Budaörs és a budai hegyek voltak. Ebben a tüzelőállásban tartózkodtak egészen 1945. január 15-ig. A helyzet egyre rosszabbodott. Az ellátmány mennyisége csökkent, de ez a zsákmányolt marháknak köszönhetően még nem okozott különösebb gondot. Húsukból még a környékbeli polgári lakosságnak is osztottak. A nagyobb problémát az ellenséges légi tevékenység és a víz fogyása jelentette, sőt időközben megjelent az állásharcok kísérője, a tetű is.

A pesti hídfő január közepére egyre szűkebbre szorult. Január 15-én a szovjet csapatok már a Kálvin téren jártak. Ekkor az üteg parancsot kapott, hogy vonuljon át a budai oldalra. Erre Pest eleste előtt két nappal (1945. január 16-án) került sor, majd a Lánchídon átkelve a Vérmező Bors (ma: Hajnóczy) utca felőli végén foglaltak állást. A legénység a Bors utca elejének lakóházaiban került elszállásolásra. Innen déli irányban tüzeltek, Csepel és Budaörs területére. A városi harc sajátosságai miatt a tüzéreknek számos alkalommal kellett részt venniük gyalogos küzdelemben is.

Január végén az üteg áttelepült a Vérmező túlsó szélére, mert a szovjet csapatok veszélyesen megközelítették állásaikat. Erre az áttelepülésre Hegedűs Ferenc így emlékezett vissza:

„Ezt már gyalog hajtottuk végre, ami egy napba került, hiszen lovakkal nem lehetett közlekedni. Ez a nap legalább száz feküdjből állt, az állandó becsapódások és a repülők miatt. Az én lövegem új tüzelőállása a Póler [sic!] utca végében volt. Innen már csak vagy hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi voltunk, a másikon az oroszok. Jól láttuk egymást.”

Ebben az időben a védelem már utolsó napjait élte. Az üteg katonáit és tisztjeit leginkább a túlélés foglalkoztatta. Utolsó tüzelőállásukat a Krisztina körút és a Pauler utca sarkán foglalták el, de innen már nem lőttek. A német parancsnokság utasítást adott a kitörésre, amit az üteg tisztikara nem hajtott végre. Így 1945. február 11-én este a kezelők lövegeiket harcképtelenné tették, másnap reggel pedig a nyíregyházi huszárüteg a Pauler utca pincéiben fogságba esett. Még aznap megkezdték útjukat a hadifogságba, ahol hosszú éveket töltöttek el."

"Szent hazám, te érted él a légvédelem"

Az ismertetett napló szerzője Kiss Ferenc Nagykörűről származó honvéd, aki 1941. október 13-án kezdte meg katonai szolgálatát a szolnoki VI. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály 2. gépágyús szakaszánál. Bevonulását követően megkapta alapkiképzését, majd gépkocsivezetőnek sorolták be. Az ehhez szükséges ismeretek elsajátítása után részt vett alakulatának mindennapi életében. 1943-ban évfolyamának szolgálati idejét a hadi helyzetre való tekintettel meghosszabbították, így a magyar 1. hadsereg mozgósítása sorkatonaként érte. Frontszolgálata alatt mindvégig naplót vezetett, amelyben igyekezett rögzíteni a körülötte történt eseményeket, érzéseit, emlékeit. Kiss Ferenc rövid időt fogságban töltött, majd társaival együtt vonattal Focsaniba szállították, ahonnan 1945. szeptember 3-án tért haza otthonába.
A naplót a háborút követően feljegyzései alapján rekonstruálta. Első része a Lymbus Magyarságtudományi Forrásközleményekben jelent meg.
 
Naplórészlet: 

(a kép illusztráció)

"1944. április 12-én megkaptuk a frontra indulási parancsot. Vonatszerelvényre rakodtunk és elindultunk a Vereckei-hágón átvezető vasútvonalon. A szerelvényünk elé két mozdonyt kapcsoltak az emelkedőkön, mégis csak lassan tudtunk áthaladni a Kárpátokon. Az út menti vidék gyönyörű volt, mi mégis szorongó gondolatokkal voltunk elfoglalva.

Április 13-án késő délután érkeztünk az ukrán területen lévő Sztrijbe. Itt 15 óra hosszat vesztegeltünk, mivel a németek feltartóztatták a szerelvényünket. Április 14-én hajnalban indulhattunk tovább Sztaniszlóba. Ide dél körül meg is érkeztünk, lerakodtunk és a kijelölt helyen, a vasútállomás mellett elfoglaltuk a helyünket.

A gépágyúkat és a gépkocsikat az állomás körül széttelepítettük. A kezelő személyzetet a közeli lakásokban elszállásoltuk. A háborús körülményekhez képest igyekeztünk otthonosan berendezkedni. Úgy mondták, messze van ide a front, úgy 45 km-re. Az első éjszaka eseménytelenül telt el, csupán a távoli front villanásai és morajlása hallatszott. Április 15-én a szovjet bombázórepülők támadták a vasútállomást. Először világítóbombákkal, úgynevezett Sztálin-gyertyákkal megvilágították a terepet, utána dobták le célzottan a bombákat. Néhány bomba így is célt tévesztett. Nem az állomás területére esett, hanem a környékére. A mi körletünkbe is becsapódott három darab kétmázsás bomba. Az egyik közülük egy lakóházat talált el, egy másik az egyik gépágyú közelébe esett le. Ez három emberünk halálát és egy sebesülését okozta. A gépágyú is megrongálódott. Ezt azonban a műhelyben ki lehetett javítani.

A hősi halált halt bajtársainkat katonai tiszteletadással – díszszakasz, sortűz – búcsúztattuk és temettük el a helyi temetőben az erre a célra kijelölt parcellába.

Ebből az esetből a parancsnokság levonta a megfelelő tanulságot. Biztonságos távolságra kell az állomástól telepíteni a lövegeket. Ez a feladat két napon belül végre lett hajtva. Az új állások az állomástól kb. 500 méternyi távolságra voltak. A bombázások tovább folytatódtak, általában éjszaka. Ennek oka az volt, hogy az oroszok ezen a területen régi típusú bombázóikat vetették be, így ezeknek a nappali bevetésben nem lett volna esélyük a korszerű német vadászgépekkel szemben.

Az éjszakai légitámadások gyakorlatilag úgy történtek, hogy az oroszok először világító bombákkal megvilágították a kijelölt célpontot, és utána dobták le a bombáikat. Ezzel szemben a légvédelmet a fényszórók segítették, az ellenséges gépek megkeresésében. Ez nem mindig sikerült, de ha mégis, manőverezéssel a megvilágított gép pilótája igyekezett kikerülni a fénycsóvából. Mégis a fényszórók segítsége nélkül a légvédelem csak vaktában lövöldözött volna. Az éjszakai légvédelem ilyen körülmények között, bár nem lehetett eléggé hatásos, mégis érzékelhetően korlátozta az éjszakai bombázók tevékenységét. Nappal tehát nem jöttek felénk a bombázók, így viszonylag nyugodtan voltunk tőlük.

A városnak ezen a részén vegyes nemzetiségű lakosság élt, túlsúlyban lengyelek, vasutas foglalkozásúak. Rokonszenves emberek voltak, szerették a magyarokat, de haragudtak a németekre. Mi is egy ilyen lengyel vasutas család házánál voltunk elszállásolva.

Nekem a gépkocsivezetői beosztásomnál fogva több volt a szabad időm, ezért május végén és június elején gyakran lementünk fürödni a közeli Bisztrica folyóra. Érkezett a hír, hogy súlyos harcok árán, május végén sikerült az orosz csapatokat 10 km-rel hátrább szorítani Kolomia város környékén.

Ezekben a harcokban elesett a magyar Hunyadi Páncélos Hadtest parancsnoka, akit itt, a városi temetőben nagy díszpompával temettek el. Nekem is részt kellett vennem a szertartáson.

1944. június 21-én a szovjet hadsereg nagy erőkkel áttörte a frontot Kolomiánál. Sok veszteséget okoztak az ott lévő német és magyar alakulatoknak. Gyorsan törtek előre, minket is a bekerítés veszélye fenyegetett. Ezért június 22-én azonnali menetkészültséget rendeltek el. Sietősen búcsút vettünk a lengyelektől és már délután elindultunk a Kárpátok irányába. A visszavonulási útvonalon nagy volt a szervezetlenség. Gyalogság, lovas és gépesített ágyús ütegek lepték el az utat. Mindenki igyekezett kikerülni a bekerítésből, ami az előnytelen harcot vagy a fogságba esést jelentette volna.

Igen nehéz volt az előrejutás, az előzés. Hiába volt a mi alakulatunk gyorsabban mozgó, nem volt szabad az út előttünk. Már sötétedett, amikor áthaladtunk a Bisztrica folyó hídján. Közben eleredt az eső, az útpadka felázott, sáros lett, még nehezebb volt az előrehaladás.

Késő este, 9 óra után értünk be Nadvornajára. Itt valamiért várakozni kellett. Közben valahonnan német tankoszlop bukkant elő, amik miatt le kellett húzódni az út szélére, az árok partjára. Ez sem volt elég, az egyik tank belelökte a kocsimat az árokba. Szerencsére az árok csekély és keskeny volt, így nem borult fel a gépkocsi. Mégsem tudtam saját erőmből kijönni belőle, mert elázott az árok oldala. Vontatókötéllel egy másik tehergépkocsi segített kimászni az árokból. Komoly baj nem történt, de a félredőlés miatt több mint tíz liter benzin kifolyt az üzemanyag tartályomból. Ez is elég kár volt, mert szűken adagolták az üzemanyagot.

Hajnalig ott várakoztunk a város főutcáján. Ekkor tovább indulhattunk, a következő településig, Delatinig.

Itt már közel voltak a hegyek, az út is erősen emelkedett. A felhő eloszlott, ezért tartani lehetett az ellenséges repülők támadásától. Az út mentén az ágyúkat tüzelőállásba helyeztük. Két óra múlva tovább kellett menni, 10 km-re egy kicsiny település mellett foglaltunk el tüzelőállást. 25–30 ház lehetett, a lakosság nem mutatkozott. Később mégis odaballagott hozzánk egy fehér hajú ukrán öregember. Beszélgetni kezdtünk vele, már ahogy tudtunk. Sztaniszlóban tíz hétig tartózkodtunk, ahol a lakosságtól elsajátítottunk néhány szót keverék lengyel, ukrán nyelven. Azt megértettük, hogy mondta az öregember: „háború nem jó, béke jó, hazamenni jó. Magyar katona jó, német katona nem jó.” Egyikünk megkínálta cigarettával, elfogadta, rágyújtott, úgy beszélgettünk tovább. A cigaretta elégése után elköszönt, kapott még két szálat, eltette és hazament.

Volt köztünk, aki mondta, minek állunk vele szóba, lehet, hogy kém volt és a hangulatot jött kipuhatolni. Mi mondtuk neki, szerintünk ez egy őszinte ember volt, aki nem szereti a háborúzást.

Közben az úton folyamatosan jöttek a visszavonuló csapatok, különféle fegyvernemek vegyesen. Ellenséges bombázó repülők szerencsére nem jöttek, így viszonylag nyugodtan voltunk. Felderítő gépek azonban elég gyakran, nagy magasságban köröztek felettünk. A napfény megvilágította a gépeket, de nem lőtte őket a légvédelem, mivel nem voltak veszélyesek, a lőszerrel viszont takarékoskodni kellett.

Két napig voltunk ezen a helyen, biztosítva a zavartalan visszavonulást. Utána továbbmentünk a Tatár-hágó közelébe.

Tatavov helység mellett foglaltunk újabb állást. Innen már csak 10 km-nyire volt a hágó. Gyönyörű, sűrű fenyves erdők voltak mindenfelé. Itt is csak egy napig maradhattunk. Másnap tovább kellett menni a Tatár-hágóra. Délelőtt 10 óra körül ért fel tüzérosztályunk a hágó tetejére. Itt van az ezeréves határ. Itt minden üteget elhelyeztek arányosan a hágó védelmére. A mi ütegünk közvetlenül a hágó tetején, az út mentén helyezkedett el. A táj gyönyörű volt, a kilátás is szép. Minden irányban sűrű fenyveserdők terültek el. Csupán egy helyen, az ukrán oldalon volt egy kis tisztás, néhány faház volt rajta, melléképületekkel. Ezt a területet füves legelő borította.

Június 26-a volt ekkor, felhőtlen idő, ragyogóan sütött a nap. Kellemes volt a hegyi levegő. A délutáni órákban kaptuk a hírt, bemondták a rádióba[n], hogy sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen. Életben maradt, csupán könnyebben sebesült meg. A merénylőket letartóztatták. Mindenütt élénken tárgyalták az eseményt. A legtöbb ember úgy vélekedett, bárcsak sikerült volna a merénylet, akkor talán hamarabb vége lenne ennek a háborúnak.

Közben a visszavonuló alakulatok egyre jöttek egymás után. Kapaszkodtak felfelé a hágó tetejére. A magyarországi oldalon pedig óvatosan ereszkedtek lefelé a szerpentinen. A hazai oldal sokkal meredekebb, ezért ezen az oldalon közlekedni nagyon veszélyes. Volt kilenc élesen kanyargó, meredek szerpentin egymás után. Még letekinteni róla a mélybe is hátborzongató látvány volt. Különösen a gépvontatású, tarackos nehéztüzérek féltek ettől az útszakasztól.

Mi, gépkocsivezetők, szabadidőnkben órák hosszáig figyeltük ezt a leereszkedést, ezt elunva a kilátás szépségében gyönyörködtünk. A hágó tetejéről messzire el lehetett látni. A távolban három hófödte hegycsúcs is látszott. Köztük is az egyik a legnagyobb, a legszebb. A napfény ezüstösen csillogott a hófödte csúcsokon. Azt kérdezi Dobos Antal besenyszögi gyerek: – „Mi a neve annak a hegycsúcsnak ott?” „Az a Hoverla” – mondtam én, mivelhogy tanultuk az iskolában a földrajzórákon. Meghallotta ezt egy tüzér főhadnagy, aki a nehéztüzérség áthaladását irányította, és azt mondta: – „Ez nem Hoverla, hanem az a Hóvár.” Én ezt nem cáfoltam meg, mert hosszú tapasztalatból tudtam már, hogy a feljebbvalóval nem illik vitatkozni. Különben is tudtam róla, hogy Észak-Erdély 1940. évi visszacsatolása után magyarosították a földrajzi elnevezéseket. Tehát ebben megegyeztünk.

Sajnos estefelé hirtelen sűrű felhők lepték el a hegyeket. Sürgősen sátrakat kellett építeni, a sátorba száraz avart felhalmozni fekhelynek. Alighogy elkészültünk vele, eleredt az eső és bőségesen esett egész éjjel. Sőt még másnap és a harmadik napon is folyamatosan. Vége lett a gyönyörű kilátásnak. Ráadásul az élelmünk is elfogyott. Kiosztották az utolsó tartalékot, de már csak kenyér volt. 28-án már meleg ebéd sem jutott. Mondták, hogy a kenyérrel mindenki úgy gazdálkodjon, hogy nem tudjuk, mikor kapunk újra élelmet. Az élelmezési osztag az élelmiszertartalékokkal együtt odaveszett a fronton, fogságba esett.

Az esős idő kedvezett a hágón való átvonulásnak, mert így nem kellett tartani az ellenséges bombatámadástól, ami bizony nagy kárt tudott volna okozni a hágó ukrajnai oldalán összetorlódott csapatok között.

Június 30-án parancsot kaptunk a továbbvonulásra. Az eső elállt, ismét kisütött a nap. Én lövegvontató gépkocsivezető voltam, ezért a meredek szerpentineken való leereszkedés minden figyelmet, lélekjelenlétet igénybe vett. Bizony boldogan felsóhajtottunk, amikor szerencsésen túljutottunk rajta. Most nem volt időnk, sem kedvünk a változatos táj szépségeiben gyönyörködni. A szerpentinek elhagyása után enyhébb lett a lejtő, így kissé fellélegezhettünk.

Egy kis helyi falu mellett jöttünk el, a nevére már nem emlékszem. Késő délután megérkeztünk Rahóra. Ez a város lent van a völgyben a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásánál. Egész tüzérosztályunk itt a város környékén letáborozott. Több más visszavonuló alakulat is itt helyezkedett el. Épületekben való elszállásolásról szó sem lehetett, ezért itt is sátrakat építettünk.

Már nagyon éhesek voltunk, mert a kenyerünk is elfogyott, hiába takarékoskodtunk vele. Másnap, korgó gyomorral ébredtünk, és a parancsnokokat zaklattuk az élelemért. Az ütegparancsnok szerzett a szomszédunkban lévő tarackos tüzérektől marhahúskonzerveket. Két embernek jutott egy 75 dg-os konzerv. Kenyerük nekik sem volt, így anélkül fogyasztottuk el a konzervet. Ezzel nem laktunk jól, ezért szétnéztünk a környéken, hátha találunk valami élelmet. Felfedeztünk egy almáskeretet. Volt rajta termés is bőségesen. Teli raktuk vele minden zsebünket és hozzáfogtunk falatozni. Sajnos még nem volt elég érett a gyümölcs, ezért megfájdult tőle a gyomrunk, és még éhesebbek lettünk.

Szerencsére az egyik kertben találtunk később burgonyát. Ebből kiszedtünk egy 11 literes vödörrel, megfőztük és megettük. Néhány darab cseresznyefát is találtunk a hegyoldalon, de ennek a termése olyan apró volt, mint itthon a cigánymeggy, és az íze is keserű volt. Ezt nem tudtuk megenni. Így koplaltunk még három napig, ami után végre az élelmezésünk megoldódott.

Rahói tartózkodásunk negyedik napján gyülekezőt hirdettek, parancs kihirdetésre. Felsorakozott egy tisztáson az egész üteg állománya. A hadseregparancsnok parancsát az ütegparancsnok olvasta fel. Nem volt benne köszönet. Annál több a szemrehányás, a bírálat, a letolás. A teljes szövegére már nem emlékszem, de a lényege az volt: „A magyar hadsereg szégyent hozott a magyar nemzetre, nehéz helyzetbe hozta a szövetséges német csapatokat is. Fegyverzetét hátrahagyva gyáván elfutott a számbelileg kisebb létszámú ellenséges támadó csapatok elől. Ezt a szégyenfoltot csak úgy lehet jóvátenni részben, ha most megvetjük a lábunkat a Kárpátok koszorúján és egyetlen ellenséges katonát sem engedünk be szent Hazánk földjére. Mert csakis így leszünk méltók a magyar név viselésére. Megparancsolom tehát, hogy a Kárpátok vonalától egy lépést sem szabad hátrálni. A gyáván megfutamodókat fel fogom koncoltatni!”

Mi ott állva, megdöbbenve, meredten hallgattuk ezt a szöveget, mindenki kiértékelte magában a hallottakat. Az „oszolj” vezényszó után mindenki lesújtva távozott.

Ez után viszonylag nyugodtabb napok következtek. Élelmezésünk is megjavult, rendszeresebbé vált. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy súlyos harcok árán a szovjet hadsereg előretörését a Tatár-hágó előtti Tatarovnál sikerült megállítani. Így a hágót egyelőre nem sikerült elfoglalniuk."

Az 1936M légvédelmi gépágyú

 Időnként úgy hozza a sors, hogy olyan vizekre is kalandozom, ami nem igazán kerékpáros téma... Így adódott, hogy a légvédelmi tüzérség egyik alapeszközéről is cikket írtam.

A teljes cikk  a 2012. júniusi Katonaújságban található.

A cikk második része itt olvasható

"A harmincas évek derekán már világos volt, hogy a magyar honvédségnek a már rendszeresített légvédelmi ágyúk mellett nem nélkülözhető egy kis (2-3000 méter) magasságban (nagy szögsebességgel) repülő járművekkel szemben is hatékony fegyver. A Honvédség Vezérkari Főnöksége több típust is megvizsgált, ezek után megfelelőnek találták a 37 mm-es Browning, továbbá a 40 mm-es Bofors és Vickers gépágyúkat. A választás végül a Bofors Művek L/60 csőhosszúságú gépágyújára esett. Az eredetileg a svéd haditengerészet céljaira tervezett löveg átszerkesztését a gyártó Bofors cég ingyen vállalta. 

Kép forrása: fortepan.hu

Az elkészült löveget Magyarországon 36M légvédelmi gépágyú néven rendszeresítették. A gyártás a MÁVAG üzemeiben folyt. A honvédség felső vezetése még 1936-ban megrendelt 112 db. gépágyút – 224 cserecsővel –, tartalék alkatrészkészletet, 65.000 db. 36M repeszgránátot, összesen 9.498.496 pengő értékben. 1938-ban további 186 db-ot, majd a Huba II. hadrend igényeinek megfelelően 1940-ben 64 db löveget kellett a MÁVAG-nak legyártania. Az 1941-es Huba III. hadrendben további 215 db., végül 1942. végén további 450 db. 36M gépágyút rendeltek. Ekkorra a rendelésállomány már 1084 db-ra rúgott. 

A 36M légvédelmi gépágyú tüzeléshez szükséges műszerrészlegének elemei: 36M röpirány- és sebességmérő, 36M sztereó távmérő, 39M fix mérőjeles figyelő távmérő, 40M távolságmérő másodpercóra. Vontatója a legtöbbször a 37M Hansa-Lloyd féllánctalpas volt, amelyből 52 darab állt rendelkezésre, a többi, vontató nélkül maradt gépágyút a szintén Németországból vásárolt, Ford gyártmányú háromtonnás teherautókkal vontatták. Mivel a Hansákat hamarosan át kellett adni a tábori tüzérség részére, így a Weiss Manfréd művekben végzett további Ford-átalakításokkal oldották meg a vontató-kérdést."

Napjaink hagyományőrzői egy 37 mm-es szovjet gépágyúval (forrás: honvedelem.hu)

Frissítés: a Fortepan.hu weboldalon találtam a fenti kiváló képet (pontos link: http://www.fortepan.hu/_photo/download/fortepan_19259.jpg

Tüzértisztként a kerékpárosok között – Kende Péter százados pályafutása

 Kölcsei Kende Péter tüzér százados családjának sorsa hű lenyomata a huszadik századi magyar valóságnak.  Sokféle társadalmi réteg, sokféle nemzetiség, sokféle sors, mindez a történelem által könyörtelenül befolyásolva.  Figyelmesen olvasva és lehántva róla azokat a rétegeket, amit a kényszerűség rakott rá, talán rájövünk, milyen nehéz is lehetett lavírozni abban a korban. Kende Péter százados pályája  szorosan összefonódik a kiskunhalasi kerékpárosok történetével.  

37M Hansa Lloyd tüzérségi vontató, a kerékpáros ütegek járműve (a kép illusztráció)

Életleírásából egy rövid részlet:

"....Valami egészen különös levegő fogadott bennünket a visszacsatolt területeken. Más emberek, egészen más gondolkodású magyarokat találtunk. A polgári demokrácia szelleme volt ez a nekünk különös valami. És nagyon jól éreztem magam ebben a friss levegőben. A mai napig legszebb emlékeim közé tartozik a megismerkedés ezzel az új szellemmel. Komáromban a III. sz. erődben helyeztek el bennünket. Mellettünk volt a lengyel hadifogolytábor, ahol azokat a lengyel tiszteket gyűjtötték össze, akik a német megszállás elől Magyarországra menekültek. Igen értékes emberekkel ismerkedtünk itt meg. Láthattuk az izzó gyűlöletet, mely a betolakodó németek ellen izzott a lengyelek szívében, s rám ez különösen nagy hatással volt. A felvidéki bevonulás emlékére alapított Felvidéki Emlékérmet itt kaptam meg.

1939. október 1-ig voltam Komáromban. Innen áthelyeztek Kiskunhalasra, a 15. kp. zlj. üteghez gk. tisztnek. Perczel János őrgy. üpk. és Dudás Vilmos hdp. őrmesterrel kezdtünk az üteg megszervezéséhez és felállításához. A tartalékos legénység és a tisztek is egy darabig bent voltak. Itt is, mint Székesfehérváron, egy nagy parasztházba zsúfolták be a legénységet, míg pár hónap múlva a laktanyában a mi épületünk el nem készült.

A kerékpárosoknál igen jó bajtársi szellem uralkodott, ami kedvező hatással volt a mi életünkre is. Csak a zlj. pk-kal: Oszlányi Kornél alez-sel nem voltunk kibékülve. Cezaromániás hajlamaival sok keserves percet nekünk. Őbenne láttuk a prototypusát a kitüntetéshajhászónak. Csak együttlétünk alatt három Signum Laudist ismertetett el, s később mindenki által ismerten még a Mária Terézia-rendet is kiharcolta magának. Talán legjobban Mindszentivel tudnám összehasonlítani a két jellemet. Mindszentit is ismertem Zalaegerszegről és képzettársítás útján a két ember egyforma módra jelenik meg előttem, ha a múltba visszagondolok. 

Oszlányi alez. helyére Istvánffy alez. került, aki egészen más ember volt, ellenkezője Oszlányinak. Még Oszlányi alez. parancsnoksága alatt jelent meg a zsidótörvény, amelynek kapcsán okmányokkal kellett származásunkat igazolni. Igen nehéz helyzetben voltam. Anyai nagyszüleim, anyám kikeresztelkedet zsidók voltak, a származási igazolásomban is szerepelt ez a tény. A törvény alapján nem voltam zsidónak tekintendő, de anyakönyvi lapomon és egyéb okmányaimon piros tintával jelölték meg a tényt, hogy zsidószármazék vagyok. Vártam az elbocsátásomat vagy nyugdíjazásomat, de ez Istvánffy alez. liberális felfogása folytán mégsem következett be. Édesanyám kétségbe volt esve, de én vigasztaltam, hogy nem lesz semmi baj sem, ő nem tehet semmiről sem...."

A teljes életrajz olvasható az Archivneten.