Huszárvágta kerékpáron – a 14. kerékpáros zászlóalj alkalmazása a kárpátaljai hadműveletben 1. rész

Az 1939-es kárpátaljai hadműveletekben a kerékpáros csapatok fontos, meghatározó szerepet játszottak és kiváló teljesítményt nyújtottak. A harcok egyik mozzanatáról írt cikk részlete:

"A magyar csapatok március 14-én éjjel megindult támadását három irányban szervezték meg: Munkácsról kiindulva Ilosva–Bilke– Dolha–Alsóverecke–Szolyva, s onnan a lengyel határ volt. A második irány Ungvárról az Ung völgyén Perecseny–Nagyberezna–Uzsok–Turjaremete felé, míg a harmadik csoport iránya a Tisza völgyében Királyháza–Huszt–Rahó–Kőrösmező vonalon letörni a Szics-gárda ellenállását, megakadályozni a román katonaság közbeavatkozását bármi áron.

Ez utóbbi csoport támadása március 15-én 01.00-kor kezdődött, amikor a 24. határvadász zászlóalj (zászlóaljparancsnok vitéz Loósy Alajos alezredes) Beregszászról Tiszaújlakon át megindította támadását Nagyszőllős felé. Elsőként a 24/6. határvadász örs lépett harcba (örsparancsnok Nagy Pál törzsőrmester), amelyet a zászlóalj beérkező kerékpáros századának felderítő járőre és századéle támogatott. A harccsoport 4 óra tájban lépte át a határt, de kezdeti térnyerése elakadt, amikor 6 óra tájban Nagyszőllős irányából cseh harckocsitámadást kaptak. Az ellenséges harcjárművek a rájuk irányított géppuska- és golyószórótűzben visszafordultak, közben a kerékpáros század fennmaradt része és a Beregszászról bérgépkocsikon (!) szállított zászlóaljtartalék is beérkezett. 6.45 tájban a csehek másodszor is harckocsitámadást hajtottak végre, ez elérte a határvadászok rajvonalát, de némi veszteség okozása után a három harckocsi Szőllősvégardó irányába visszavonult.

Az elakadt támadás kimozdítására Beregszászra irányították a 2. gépkocsizó dandár ( alárendeltségébe beosztott 14. kerékpáros zászlóaljat (zászlóaljparancsnok vitéz báró Ungár Károly alezredes). Ungár alezredes egységének útba indítását követően gépkocsin Beregszászra ment, ahol vette a VIII. hadtest azon utasítását, amely szerint zászlóaljából és 24. határvadász zászlóaljból alakított harccsoporttal még aznap vegye birtokba Nagyszőllőst. Ezt követően beérkezett részeit (a zászlóalj a 3. század kivételével Beregszászra érkezett) Tiszaújlakra irányította. Rövid helyzetértékelés után harccsoportját támadáshoz rendezte, majd a Mátyfalvánál tüzelőállást foglalt 24. határvadász üteg (ütegpk. hetei Bakó Barnabás főhadnagy) tűztámogatása mellett megindította 12 órakor az akciót, míg a határvadász zászlóalj portyázó századának (századparancsnok Molnár Andor főhadnagy) őrsei oldalbiztosítást adtak.

A 24. határvadász zászlóalj Szőlősvégardón keresztül támadva – a teljesen demoralizálódott ellenséges csapatok nyomában – előretört. 12.30-kor a Tisza bal partján, Szászfalun keresztül két cseh harckocsi tört előre Feketeardóig, oldalazó tüzükkel rövid időre megzavarták a támadást, majd amikor a határvadász zászlóalj elérte Szőllősvégardó szélét, erős ellenséges tüzet kapott, de az rövidesen abbamaradt, a zászlóalj tovább folytatta előrenyomulását és 14.30-kor birtokba vette Nagyszőllőst. Eközben a 14. kerékpáros zászlóalj a fenti támadás irányával déli irányban párhuzamosan Fancsikán és Tiszaszirmán keresztül birtokba vette a Nagyszőllős-Királyháza műút és a vasút kereszteződését. A csehek visszavonulását két harckocsi fedezte, a cseh csapatok Felsőveresmarton éjjeleztek, majd másnap a técsői hídon keresztül román területre távoztak.

A csapatok a városban és környékén megfelelő biztosítás mellett elszállásoltak, a bevezetett felderítés során megállapították, hogy Nagyszőllőstől keletre Felsőveresmart-Királyháza vonala meg van szállva. Közben megérkezett a VIII. hadtest parancsa, amelynek értelmében 16-án Husztot birtokba kellett venniük.

Másnap reggel a harccsoport két oszlopban folytatta az előrenyomulást. A jobb oszlop első lépcsőjét –amely Nagyszőllős DK-ről átkelve a Tiszán Királyházán és Verécén át tört előre a folyó bal partján – a 14. kerékpáros zászlóalj zöme alkotta, második lépcsőként a határvadászok kerékpáros századát osztották be."

A 14. kerékpáros zászlóalj pihenője Técsőn

A teljes cikk olvasható a Seregszemle folyóirat 2014/3. számában

A Kárpátaján hősi halált katonákkal kapcsolatos összesítés pedig itt olvasható.

Kerékpáros zászlóaljak versenyei 1923-1938 között

A kerékpár nem csak közlekedésre szolgált, hanem jó sporteszköz is volt. A honvédség vezetői - nagy súlyt fektetve a legénység erőállapotának fenntartására, valamint a küzdőszellem fokozására - a két háború közötti időszakban számos alkalommal rendeztek versenyeket a kerékpáros zászlóaljak részvételével. Ezekről olvasható egy kis összefoglaló az alábbiakban.

A magyar királyi honvédség kerékpáros zászlóaljainak első járőrversenyét első ízben 1923-ban rendezték meg, a rendezvény augusztus 12-én folyt le Hajmáskéren vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornoknak a magyar királyi honvédség főparancsnokának, bulcsi Janky Kocsárd altábornagynak és számos katonai és polgári előkelőségnek jelenlétében. A versenynek ragyogó nap kedvezett, de a kerékpárosoknak nemcsak a nehéz terep különböző útnemeinek számos akadályával, hanem igen erős ellenszéllel is kellett megbirkózniuk. A versenyzők két részben tették meg az utat amelynek hossza 100 kilométer volt. Hajmáskérről indulva Veszprém-Tótvázsony-Aszófő-Balatonfüred-Csopak-Veszprém vonalon át vissza Hajmáskérre. 70 kilométert kellett befutni az első szakaszon. Hajmáskéren egyórai pihenőt tartottak, majd következett a második túra; 30 kilométeres vonala Hajmáskér-Öskü-Pétfürdő-Peremarton-Vilonya-Királyszentistván-Bánompuszta-Hajmáskér.

(a képek illusztrációk)

A versenyen hét, 10-10 főből álló teljes tábori felszerelésű járőr indult el egy-egy tiszt vezetése alatt. Végeredmény:

1. 2. kerékpáros zászlóalj, összidő 5 óra 35 perc, parancsnok Edvi Illés István főhadnagy,

2. 3. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 36 perc, Novák Károly hadnagy,

3. 4. kerékpáros zászlóalj, 6 óra 56 perc, Baló Zoltán főhadnagy,

4. 5. kerékpáros zászlóalj, 7 óra 46 perces idő,  Pados Lajos hadnagy.



A korabeli sajtó szerint: "A terep és az ellenszél igen nehéz feladat elé állította a versenyzőket, éppen ezért az eredmények annál inkább figyelemre méltóak. A bajtársi összetartás és együttműködés gyönyörű példáját adta Pados Lajos hadnagy, aki járőrének egyik emberét, akinek gépe hasznavehetetlenné vált, saját gépének poggyásztartójára ültetve 65 kilométeren át vitte magával, míg saját gépét a járőrnek egy másik gépe vontatta. A verseny útvonalába eső faluk, városok, fürdők és nyaralóhelyek népe élvezettel szemlélte a győzelem pálmájáért küzdő kerékpárosokat. A díjakat vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka, személyesen osztotta ki. meleg szavakkal méltányolva a versenyzők fáradtságát. A versenyzők négy első csapatának mindegyik tagja éremdíjazásban részesült. A verseny szakszerű, kifogástalan előkészítéséért, megrendezéséért és lebonyolításáért az érdem Schönner Odillo ezredest és Theodorovits János századost illeti."

Az 1923-as verseny útvonala:






1924-ben a honvédség sportnaptárában szerepelt egy kerékpáros verseny 08.16-ára ütemezve a 2. kerékpáros zászlóalj rendezésében, Hajmáskér és Balatonfüred között, de a megrendezéséről nem állnak rendelkezésre információk.


1925-ben nem önálló járőrversenyt rendeztek a kerékpáros alakulatoknak, hanem a Budai Kerékpáros Egylet által megrendezett dunántúli körverseny részeként, katonai kategóriában indultak. Láthatóan más jellegű volt, mint a két évvel korábbi: a katonai jelleg kissé visszaszorult, a megtett táv került előtérbe.

Június 26-án négy óra tizenöt perckor jelentek meg a Gellért-téren azok a járőrcsapatok, amelyek a dunántúli körversenyben részt vettek.

A járőrök a következő összeállításban startoltak:

1. kerékpáros zászlóalj Nyékhegyi Géza zászlós vezetésével Sinkó Mátyás, Klechner Péter, Zagdány János őrvezetők és Tomis Pál honvéd,
2.  kerékpáros zászlóalj Bartalos Károly főhadnagy vezetésével Kovács Ferenc tiszthelyettes, Müller György szakaszvezető, Thiert István és Szalay Sándor honvéd,
3. kerékpáros zászlóalj Genersich Béla főhadnagy vezetésével Buzsár Ödön, Beöthy József, Kalmár Alajos őrvezetők és Senkovits Vince honvéd,
4. kerékpáros zászlóalj nagybaconi Baló Zoltán vezetésével Frecska Mátyás törzsőrmester, Szabó József szakaszvezető, Sebek Pál tizedes és Császár Gyula őrvezető,
5. kerékpáros zászlóalj Pados Lajos főhadnagy vezetésével Nagy János, Benyovszky Mihály őrvezetők, Vásári József és Kohn Sándor honvédek,
6. kerékpáros zászlóalj Heinrich István hadnagy vezetésével Nagy János, Bóra János szakaszvezetők, Viliti Pál tizedes és Farszky László honvéd,
7. kerékpáros zászlóalj Menyhárt Ferenc főhadnagy vezetésével Magyar Gyula tiszthelyettes, Pásztor Árpád, Csirke Ferenc és Stern József honvédek.


Valamennyi járőr új gépekkel és tömlőkkel felszerelve, a tisztek és műszerészek pisztollyal, a legénység karabéllyal és negyven tölténnyel ellátva. A kerékpárműszerész a legénység felszerelése helyett kis szerszámládát és tartalék villát vitt magával. A csapatok egy időben érkeztek meg a starthelyre, ahol a Budai KE részéről Szabó Sándor verseny fő intéző vezetésével az intézőbizottság öt tagja, a Magyar Kerékpáros Szövetség képviseletében pedig Virgala Lipót főtitkár üdvözölte a katonákat. Rövid várakozás után megérkezett Debreczeny Gyula ezredes, Bogen Albert őrnagy és Vöczköndy László százados, a katonák versenyének főintézője. 5 óra 30-kor Vöczköndy százados elindította az első csapatot, amelyet másodpercnyi időközökben követtek a többiek.


1. nap
A katonai járőrcsapatok a nagy esőben megtett Budapest—Veszprém távolság után meglepő jó kondícióban folytatták útjukat Szombathelyre, ahova a polgári versenyzőkkel egy időben érkeztek meg. Fogadásukra vitéz Kovács Károly altábornagy, a 3. vegyesdandár parancsnoka is megjelent.

A katonai verseny állása az első nap befejezése után a következő volt:

1. 2. kerékpáros zászlóalj 15 óra 5 p.,
2. 5. kerékpáros zászlóalj 15 óra 22 p.
3. 6. kerékpáros zászlóalj 15 óra 48 p.
4. 1. kerékpáros zászlóalj 16 óra 11 p.
5, 4. kerékpáros zászlóalj 16 óra 18 p.
6. 3. kerékpáros zászlóalj 16 óra 42 p.
7. 7. kerékpáros zászlóalj 16 óra 50 p.


A második napon a katonák - a polgári versenyzők által tekert Szombathely—Sopron— Győr szakasz helyett - a Pápa—Győr útvonalon versenyeztek, mivel nem akartak osztrák területre átmenni. Mint külön érdekességet meg kell említeni, hogy a 3. kerékpáros zászlóalj járőrének egy tagja gépét törvén, a járőr tagjai a gépet szétszedték és a gép nélkül maradt bajtársukat a poggyásztartóra ültetve Győrbe vitték.

2. nap

A zászlóaljak versenyének eredménye a következő:

1. 5. kerékpáros zászlóalj 28 ó. 58 p.,
2.  6. kerékpáros zászlóalj 29 ó. 18 p.,
3.  1. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 11 p.,
4.  7. kerékpáros zászlóalj 31 ó. 14 p.

A győztes jászberényi járőr parancsnoka Pados Lajos főhadnagy, "természetesen szintén nagyon boldog. Nem győzi dicsérni a nagyszerű rendezést, fogadtatást.

— Ez utóbbi — mondja — mindenütt oly kedves és meleg volt, hogy szinte új erőre kaptak mindig katonáim. Ezek a fiuk példás és követendő tanújelét adták a bajtársi szeretetnek és győzni akarásnak. Elmondok ennek jellemzésére egy kis epizódot. Egy bajtársuk Sümegen rosszul lett. Nem adták fel a versenyt, hanem egészen Szombathelyig úgy vontatták be, de együtt érkeztek meg. Gépeink egyébként 18—20 kg. súlyúak és minden katona 40 éles töltényt és egy karabélyt is vitt magával, a műszerész pedig ezenkívül még egy műszerládát is. Ezt figyelembe véve, csapatom eredményével nagyon meg vagyok elégedve."

Útvonal 1925-ben:




1926-ban ugyancsak részt vettek a katonák a magyar kerékpáros körversenyen, azonban a Sporthírlap  1926.06.26-i számában megjelent kurta bejegyzésen kívül erről nem áll rendelkezésre információ. A cikk szerint  "Az illetékes katonai parancsnokság az idén is elrendelte a kerékpáros járőrök résztvételét a körversenyben, azonban mint a múlt évben, most is négy szakaszra osztva teszik meg az utat a katonák. Az ország különböző részeiben állomásozó kerékpáros zászlóaljak összesen hét járőrt indítanak a versenyben. Egy-egy járőr egy tisztből és négy legénységi állományú katonából áll, akik teljes felszereléssel küzdenek az elsőségért és az ezzel járó tiszteletdíjakért, amelyek között talán a legkedvesebb a jól megérdemelt szabadság. A katonai járőrök már ma, szombaton reggel elindultak és Kisújszállásig mennek. Vasárnap Kisújszállás—Nyíregyháza, hétfőn Nyíregyháza—Füzesabony között folytatják a versenyt amelyet kedden ugyancsak Budapesten fejeznek be."

Míg a polgári kerékpárosok ugyanezen útvonalon teljesített versenyéről a korabeli lapok részletekbe menően beszámoltak, a katonák teljesítményéről, végeredményéről nem áll rendelkezésre információ.


A következő kerékpáros katonák részvételével rendezett megmérettetés teljesen más jellegű lett. A versenyt - amelynek pontos útvonala nem ismert - 1933. júniusában rendezték meg Hajmáskéren és környékén. Mind a hét kerékpáros zászlóalj indította csapatát, amely egy tiszt parancsnoksága alatt harminckét főből állott. A csapatok teljes felszereléssel versenyeztek. A verseny útvonala körülbelül 60 kilométer volt. A verseny igen nehéz volt és nagy feladatot rótt a versenyző csapatokra, amelyek valamennyien elsőrangú teljesítményt nyújtott, annak ellenére, hogy az esőzés az utakat helyenként majdnem járhatatlanná tette. 

A dobogós csapatok:

1. 3. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Incze Balázs hadnagy), 199 pont (tiszta idő 3 óra 18 perc).
2. 7. kerékpáros zászlóalj (parancsnok Szűcs András hadnagy) 201 pont (tiszta idő 3 óra 22 perc).
3. 5. kerékpáros zászlóalja (parancsnok Durkó András hadnagy) 206 pont (tiszta idő 3 óra 14 perc). Ez volt a legjobb idő.

Figyelembe véve a pontozás tényét, biztosra vehető, hogy a csapatoknak a táv megtétele mellett egyéb, valószínűleg lövészeti jellegű feladatokat is végre kellett hajtaniuk. 


A következő évben új helyszínen, a piliscsabai tábor környékén rendezték a kerékpáros csapatversenyt. Az 1934.06.30-án lezajlott eseményt 66 kilométeres távolságon rendezték a piliscsabai tábor északi részétől, ahonnan húszpercenként indultak a 48—48 főből álló, teljes fölszereléssel (géppuskával is) ellátott csapatok. A verseny első útvonala Pilisvörösváron, Csobánkán, Pilisszentkereszten, Szántón át vezetett Pilisvörösvárra, ahol a csapatok harcszerű lőtéren lőgyakorlatokat végeztek, amelyeknek eredményei szintén beleszámítottak a végső eredménybe. Ezután egyórás pihenés következett étkezéssel, majd folytatták a versenyt Pilisvörösvár, Margitliget, Pomáz, Budakalász és az ürömi vasúti állomásnál levő célig. Végeredmény:

1. 1. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka vitéz Kalándy Imre főhadnagy) 200 ponttal, 4 óra 12 p.,
2. 4. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Haisch Tibor főhadnagy) 229 pont, 4 óra 19 p.,
3. 6. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Páll Dezső főhadnagy) 244 pont, 4 óra 35 p.,
4. 5. kerékpáros zászlóalj (parancsnoka Durkó András főhadnagy) 245 pont, 4 óra 39 p.

A résztvevő kerékpáros alakulatok példás fegyelmezettségről és katonás magatartásról tanúskodtak. A verseny egyes szakaszait megnézte vitéz Gömbös Gyula miniszterelnök, vitéz Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok, a Honvédség Főparancsnoka, vitéz Schönner Odilo altábornagy, gyalogsági szemlélő, Böckl József tábornok és Pisztelka Rudolf tábornok, a gépkocsi-csapat szemlélője.

Az 1934-es járőrverseny jászberényi résztvevői az 5. kerékpáros zlj. 2. századából

Az 1934-es járőrverseny útvonala:

1935.06.25-én Esztergom-tábor környékén rendezték a soron következő katonai kerékpáros csapatversenyt. A rendkívül nehéz versenyen hét, tiszt által vezetett szakasz indult, minden szakasz 47 teljesen harcszerűen felszerelt kerékpárosból állott. A szakaszok golyószórókon kívül még nehéz géppuskákat is vittek magukkal. A verseny útvonala 80 kilométer volt, amelynek végén harcszerű lőfeladatot kellett a csapatoknak megoldaniuk.

A verseny végeredménye:

1. Kapisztrán János 4. honvéd kerékpáros zászlóalj (Esztergom-tábor) 200 ponttal, 4 óra 22 perc idővel, a csapat parancsnoka Bruder Béla hadnagy,
2. Leiningen Károly 6. honvéd kerékpáros zászlóalj (Budapest) 273 pont, 4 óra 22 pere, szakaszparancsnok Mikó Zoltán hadnagy,
3. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj (Jászberény) 304 pont, óra 03 perc, szakaszparancsnok Szüts András főhadnagy.

Az 5. kp. zlj. versenycsapata 1935-ben

Az utolsó teljes békeévnek tekinthető 1938-ban rendezték meg korábbi formájában utoljára a honvédség kerékpáros alakulatainak megmérettetését. Ezen a hét kerékpáros zászlóalj egy-egy versenyszakasza indult, kétnapos verseny keretében 06.30-07.01-jén folyt le Jászberény és Eger környékén. A szokatlan meleg ellenére a kerékpárosok válogatott csapatai kiváló teljesítményt nyújtottak. A versenyszakaszok egy tiszt-parancsnokból, egy géppuskás, egy golyószórós és egy karabélyos rajból, összesen 47 főből állottak. A versenyszakaszok kerékpáron érkeztek állomáshelyükről: Budapestről, Esztergomból, Karcagról és Kiskunhalasról Jászberénybe. Az indítás 30-án reggel 3 órakor volt Jászberényben. A versenyszakaszok félórás időközökben indultak. Az első nap 80 km-es útvonala Jákóhalma, Jászapáti, Andrásmajor, Kál, Kerecsenden át vezetett Egerbe. Útközben két kerékpáros műszaki munkát kellett végrehajtani és Kerecsendnél a parancsnokok között harcászati feladat megoldásában verseny volt.

Az első napon a legjobb időt a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj szakasza érte el 2 óra 40 perces teljesítménnyel, amely 30 km-es óra- átlagnak felel meg. Második helyen a 4. kerékpáros zászlóalj végzett 2 óra 53 p. 15 mp-es, harmadik helyen az 1. kerékpáros zászlóalj 2 óra 55 p. 30 mp-es idővel.
A második versenynapon rendkívül nehéz terep és útviszonyok mellett 90 km-es útvonalon már lényegesen alacsonyabb óraátlaggal tértek vissza a versenyzők Egerből Jászberénybe, ahol a verseny célja volt. A második napon is a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj versenyszakasza nyerte meg Éltető 5 óra 34 perces idejével a 3. kerékpáros zászlóalj (5 óra 50 p.) és a 4. kerékpáros zászlóalj előtt (6 óra 08 p. 30 mp.).

1. Kiss Ernő 5. honvéd kerékpáros zászlóalj versenyszakasza, parancsnok Éltető Gábor hadnagy 518 pont, összidő 8 óra 14 p. 
2. Balogh Ádám 4. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Sepsi Dezső főhadnagy 541.7 p., összidő 9 óra 01 p. 45 mp.,
3.  Vak Bottyán 3. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Vidék Attila 552.5 pont, összidő: 9 óra 12 p. 30 mp.,
4. Báthory István 7. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Székely János hadnagy 574 p., összidő: 9 óra 34 p.,
5. Damjanich János 1. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Marényi Ernő hadnagy 750 pont, összidő: 10 óra 20 p.,
6. Kapisztrán János 6. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Mikus István hadnagy 765.25 pont, összidő: 9 óra 31 p. 15 mp.,
7. Leiningen Károly 2. kp. zlj. szakasza, parancsnok: Bedő Zsolt hadnagy 820.88 pont, összidő: 10 óra 20 perc.

A díjkiosztás Jászberényben folyt le a polgári előkelőségek és a közönség élénk érdeklődése közepette. A díjakat a honvédség főparancsnokának megbízásából Gorondy-Novák Elemér altábornagy, a gyorscsapatok szemlélője osztotta ki, méltatva a versenyző csapatok pompás teljesítményét. A verseny rendezésében nagy része volt Lóskay Ferenc alezredesnek, a jászberényi 5. kp. zászlóalj parancsnokának, aki tisztikarával eredményes munkát végzett.

Egy orvosszázados küzdelme rendfokozatának megtartásáért

A Magyar Nemzeti Levéltár online folyóiratában (www.archivnet.hu ) megjelent az alábbi forrásközlemény, amely egy orvostiszt kitartó küzdelmét mutatja be, amelyet az 1956. utáni években vívott rendfokozatának megtartásáért. A teljes cikk itt olvasható

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

Orvos századosi hajtóka (fekete bársony alapon).
A kép illusztráció, forrása www.erdemrendek-kituntetesek.hu

Dr. Széll Endre (Szár, 1905. december 27. - Esztergom, 1977. július 9.) kötelező katonai szolgálatát a 2. gyalogezrednél teljesítette, 1929-ben orvosi diplomát szerzett Pécsett, majd 1931-ben sebész szakképesítést kapott. 1933. október 1-jétől került hivatásos honvéd orvosi állományba a 4. kerékpáros zászlóaljnál. 1935. augusztus 1. és 1936. augusztus 1. között a 6/I. határőr osztálynál szolgált, majd a 2/III. zászlóalj kötelékébe helyezték. Következő szolgálati helye a szombathelyi 3/I. tüzérosztály volt 1939. január 23-ig, ahonnan a nagykanizsai honvéd kórház állományába került. 1939. augusztus 1-jétől rövid ideig a kassai, majd november 15-étől a kolozsvári helyőrségi kórházban szolgált. 1944. október 15. és 1945. április 30. között az 5. tartalék hadosztály egészségügyi oszlopával hadműveleti területen tartózkodott, majd amerikai hadifogságba esett, ahonnan 1945. november 12-én tért haza. 1947-ben betegség miatt hivatásos szolgálatra alkalmatlanná vált, ezt követően az ózdi kórház fül-orr-gége szakorvosaként dolgozott. 1957-ben megfosztották rendfokozatától.

A forráscsoport olvasásakor sokáig úgy érezzük, hogy az ügy végkimenetele független a vizsgálattól és a tényektől, a résztvevők és a körülmények előre meghatározzák, mi fog történni. Dr. Széll Endre orvos esetében a hatóságok képviselői a „vizsgálat" során azokat a tényeket, amelyek nem illettek előzetes koncepciójukba, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, illetve nem ellenőrizték információikat. A vizsgálat során újabb és újabb „terhelő adatokat" találtak, végül - három évig tartó hivatalos eljárás után Széll Endrét megfosztották rendfokozatától. Mindezek mellett az is érzékelhető a forrásokból, hogy a forradalom után néhány évvel már bizonyos fokig enyhült a politikai légkör. A Belügyminisztérium véleményét megfogalmazó ózdi illetőségű politikai tiszt korábbi felfogását megtartva ugyanis dr. Széll Kálmán rendfokozatának visszaadását javasolta „azzal a megjegyzéssel, hogy nevezett személyt a megbízhatatlanok csoportjába sorolják be." Ózd járási kiegészítő parancsnokság felülvizsgáló bizottsága - úgyszintén fenntartva korábbi véleményét Széll Endre „ellenforradalmi" magatartásáról -, ekkor már az orvos szakmai munkájára helyezte a hangsúlyt. Ennek „alapján, mivel nevezett Ózd város és járásának egyetlen orr, fül, gége szakfőorvosa, és munkáját kifogástalanul látja el, a Kiegészítő Parancsnokság részére a sorkötelesek szakorvosi vizsgálatát is rendszeresen ő hajtja végre, ezért javasoljuk századosi rendfokozatának visszaadását." A döntést viszont a megyei hadkiegészítő parancsnok hozta meg, aki 1960-ban is ugyanaz az ezredes volt, mint 1957-ben, s a korábbi vádak, illetve vélhetően a „volt horthysta tisztek" iránti ellenszenve okán utasíthatta el dr. Széll Endre századosi rendfokozatának visszaállítását.

Erdős Lajos címzetes karpaszományos őrmester levelei a Don-kanyarból

A levelezés a Donnál harcoló magyar 2. hadsereg egy tartalékos tisztjelöltjének és családjának az üzenetváltása. Tipikus háborús levelezés: a család által küldött levelek sorsa ismeretlen, a levelezés nagy részét az Erdős Lajos címzetes karpaszományos őrmester által hazaküldött és itthon összegyűlt levelek teszik ki. A dátumokból és sorszámokból következtetve a hazaküldött levelek is hiányosak, nem került elő az összes. A feleség többnyire rávezette a hazaérkezés dátumát, így megállapíthatjuk, mennyi ideig bolyongtak a levelek, mielőtt megérkeztek a címzetthez.

Erdős Lajos ételt oszt  a polgári lakosságnak

A levelezés darabjainak közlésével megpróbáljuk „életszagúan" bemutatni a 2. hadsereg mögöttes területein és frontvonalában zajló mindennapokat. A szubjektív válogatás során a kívülálló szemében érdektelennek tűnő, a családra, az otthoni mindennapi életre vonatkozó részleteket nagyrészt mellőztük, inkább a katonák mindennapi életére, a harci eseményekre, harctéri helyzetre vonatkozó részeket közöljük. Az egyes levelek előtt megadjuk azok főbb azonosító adatait. A tartalmat nem teljes egészében adjuk közre, a kimaradt részeket - terjedelemtől függetlenül - [...] jelölés mutatja. A földrajzi neveket Erdős Lajos fonetikusan, vagy a német írásmódot használta, ezeket betűhív átírásban közöljük. Ahol a küldeményen fel volt tüntetve, ott szerepeltetjük a feladás helyét, dátumát, a levél címzettjét. A „magánúton hazajuttatva" megjelölésnél a cenzúra bélyegzője hiányzik. Csak egyes esetekben tudjuk, hogy ezeket a leveleket esetlegesen csomagba téve vagy hazatérő bajtárssal küldték haza. Részben erre - részben pedig nyilván arra, hogy az adott napon megkezdett levelet gyakran csak később fejezhette be és adhatta postára - vezethető vissza, hogy több alkalommal ugyanazon a napon keltezett levelek szerepelnek az anyagban. 

Érdeklődők a levelezést az Archivneten olvashatják, ugyanitt nagy menniységű további kép is látható.

Izelítő a levelezésből:

"Borítékos levél, tábori postával hazajuttatva

1942. IX. 10. Valahol a Don mellett



Édes Egyetlenem! Jól vagyok! Az Úr Isten 9-én és 10-én a legnagyobb veszély közepette ismét megóvott. Legyen áldott az Ő szent neve. Orosz Andrást Golyó Rozi ura és Kosik András cserépi fiút Rózsa Jóskát én szedtem autómra. 09.09-én a vonal mögött. Orosz A. jobb felkar lövése elég súlyos és még valahol érte, Kosik bal comb nagyhúsába - könnyű - Rózsa seb nélkül idegösszeroppanással ment hátra kórházba. Orosz A. állapota sem életveszélyes, ő a legsúlyosabb. Nincs időm írni, rengeteg a dolgom. A régi helyen vagyunk. Imádkozzatok minden magyar testvérért. Élőkért és holtakért. Szept. 8-20-ig minden napilapot tegyen el Batta, a Pesti Hírlapot és a képeslapokat is vedd meg mind és őrizd meg a részemre. [...]

Borítékos levél, tábori postával hazajuttatva

1942. IX. 13. Valahol a Don mellett



[...] Ma állomásügyeletes tiszt vagyok, itt kell ülnöm a pságon, van egy kis időm, írok, bár nagy a zsinat, zűrzavar. [...] Csomagban csak 6x9-es faorsós filmet küldj, ér és fülmelegítőt. Utóbbit boltban adják, de már most vedd meg, mert később nem kapsz, és egy mosószappant. Későbbi csomagokban snapszot, szalonnát. [...] Szegény Végh Jóskát és árváit igen sajnálom, valamint Dósa L.-t is. Itt nagyon könnyen kijut a hozzájuk hasonló sors. [....] Én is sokszor vagyok otthon álmomban. Ilyenkor igen boldog vagyok. Sajnos, hogy az esperes úr és H. Karcsi nem sokkal biztatnak. De nem baj, édesem. Én megértem, mert látom, mi a helyzet. De ne nyugtalankodj emiatt, Édesem! Bízzunk a jó Istenben. Megnyugvással leszek, illetve vagyok még egy évig is - ha kell - idekint, csak az a jóságos Isten óvjon meg ezután is, mint eddig és épségben, egészségben kerüljek még egyszer közétek. [...] Abban ne remélj, hogy a közeljövőben hazakerülök, 5%-ban van reményem, hogy karácsonyra otthon leszek. [...]. N. Laci fungálását ne forszírozd. Se iskolásaimmal, se leventékkel ne törődj! Hadd látsszon minél jobban a hiányom, a jövőben ne legyen kedvük kiengedni a faluból. [...] A csipke se izgasson. Azt a pár száz pengő tiszta hasznot én játszva megkeresem itt a magammal hozott cigarettán. Még van kb. 7000 db., mert csak 12-15 márkát kínálnak 100 db. Leventéért. Az úton 30-40-et is kínáltak és nem adtam. [...] magamról mit írjak!? Semmit, mert amit írhatnék, arra nincs időm, mert arról könyvet kellene írni, hogy el tudjátok gondolni a helyzetemet. [...] Kimondhatatlan örömünkre tegnap este kaptuk meg Borbély M. Emil főispán úr ajándékát, egy 4 csöves Orion rádiót. Mától kezdve már fogjuk tudni, hogy hányadika van, milyen nap és hány óra van, sőt, azt is tudjuk, hogy mi van a nagyvilágban. Hogy mit csinálnak „Otthon" az orosz repülők. De azt is megtudtuk, hogy a mi Don melletti működésünket mily korán - de igen röviden - Ti is tudjátok. Különös érzés ez!! Magunkról közölteket rádión hallani. Legérdekesebb az egészben a rövidség. [...] Minden 3. napon írj. A levelet leragasztva küldd! Majd felbontja az, akinek kötelessége a felbontás. Legutolsó esetben itt nekem. [...]"

Fotók:

Ahol nem a kerékpár a lényeg – a kerékpáros utászok

A Magyar Királyi Honvédség kerékpáros utászai a drótszamarat kizárólag a gyorsabb mozgás érdekében vették igénybe, alkalmazásuk során elsősorban a klasszikus műszaki feladatokat kellett végezniük (és persze szükség esetén harcolniuk is). Egy szegedi kerékpáros utász visszaemlékezése olvasható az alábbiakban:

(a cikk eredeti megjelenési helye: Belvedere Meridionale, köszönöm Jancsák Gábornak és Kiss Gábor Ferencnek a közléshez való hozzájárulást)

"Az utászlaktanyától a Tisza forrásáig. 

Katona Béla visszaemlékezései.

(közzéteszi: Jancsák Csaba – Kiss Gábor Ferenc)

Rovatunk alapgondolatához híven ez alkalommal is olyan sokat látott és tapasztalt személyt kerestünk fel, akinek mély humánummal átszőtt gondolatai méltán lehetnek útjelző kövek a leendő tanárnemzedékek számára. Az itt következő beszélgetésben Katona Béla bácsi, az V. Zotmund utász zászlóalj[1] egykori katonája vall életéről, kötődéseiről. Az 1999. február 9-én, Szegeden történt portréinterjú szövegét rövidítve közöljük.

Katona Béla: – 1915-ben születtem. Fodor utca volt akkor, most azt hiszem más neve van neki, ott volt egy bizonyos kóroda, hát ott születtem én, de az édesapám a Pénzügyi Igazgatóságon volt szolga és benn a Pénzügyi Igazgatóságon volt lakásunk, szolgálati lakásunk. Hát sajnos, én amikor az édesapám meghalt, másfél éves voltam, úgyhogy az édesapámat én nem is ismertem. (…) A házban (a Zárda utca 21. szám alatt laktunk a felsővárosi templommal szemben) volt egy nyugalmazott iskolaigazgató (a kereskedelmi iskola igazgatója) olvasta az újságban, hogy egy jó rajzolót faszobrász-tanulónak fölvesznek. Aztán megmutatta az édesanyámnak, hogy nézze Katonáné – azt mondja – a maga fiát még az Isten is faszobrásznak teremtette, mert nagyon szépen rajzol. Hát azután az anyám az elvitt oda a mesterhez a Deák Ferenc utcába (ottan az iparkamara, ott volt ez a faszobrász mester). Vári Lajosnak hívták. Három és fél évig tanultam, de mikor felszabadultam, akkor meg a sima bútorok jöttek a divatba. Úgyhogy egy évvel a felszabadulás előtt tudtam azt, hogy most már munkanélküli leszek. És akkor hát mit csináljak, jelentkeztem pénzügyőrnek fent Pesten a Kőbányán (ott volt a Pénzügyőri Iskola) és hát fel is vettek, úgy hogy a bizonyos felvételi vizsgán túllettem. Mondták, hogy majd értesítenek, hogy mikor kell oda felmenni a tanfolyam kezdetére. De közben tudtam, hogy van Pesten három faszobrász kollégám. Elmentem, felkerestem őket, és ahogy oda megyek, na – azt mondja – Béla, mi újság? Mi van? Van munka? Hát, mondom nincs. Mondom: finánc akarok lenni, nem faszobrász ugye, mert az volt a mesterségem. Hát azután ők kinevettek, hogy hát csak nem bolondultam meg, hogy pénzügyőr leszek, itt egy héten többet keresek a faszobrász szakmával, mint a pénzügyőrségnél. Megvan a szerszám? – kérdi. Mondom: meg. Mert a mi szakmánkhoz hetven darab véső, meg egy bunkó kellett, amivel ütöttük a vésőt. Na hát – azt mondja – ha itt a szerszám, már holnap dolgozhatok. Felvittem a szerszámaimat mindet, és ott dolgozgattam. Ez volt 1939-től 41-ig.

BM: – Hol volt a katonai kiképzése?

K.B.: – '37-ben a Rába utcában az utász laktanyában.

BM: – Ez volt a Zotmund utász zászlóalj?

K.B.: – V. Zotmund utász zászlóalj, igen. Ott is szerencsétlen voltam, mert mikor sorozásra hívtak, akkor megkérdezték tőlem, hogy milyen katona akarok lenni. Hát ugye, ha már lehet választani, akkor repülős szeretnék lenni. Jól van – felnézett – elmehetek. Amikor hívtak, hogy a behívómat vegyem át, akkor már olyan katonásan (pedig civil volt az illető): Na itt írja alá! Hát azután hogy aláírom, kezembe nyom egy papírt. Megyek le a lépcsőn, és akkor látom, hogy az V. utász zászlóaljhoz vonuljon be.  De közben meg én az öreg barátaimmal, akik már leszereltek, beszélgettem, milyen katonának volna jó lenni? Azt mondják minden legyél, csak utász ne. Ennek dacára, hogy repülő akartam lenni, végül is utász lettem. De hát nem bántam meg, mert mondom azután századírnok voltam.

BM: – Milyen kiképzést kaptak, mint utászok?

K.B.: – Volt ladikjárás, hídverés, aknatelepítés. Nekünk ugye az volt a fő feladatunk, hogy erőszakos folyamátkelésnél voltak rohamcsónakok, és hidakat kellett építeni mindenütt.

BM: – Egy ilyen könnyűhídépítés mennyi ideig tartott?

K.B.: – Volt egyszer egy bizonyos verseny, hogy mennyi idő alatt tudtuk ott a Boszorkány-szigetnél átverni. Hát nem kellett még egy fél óra se és akkor átvertük a Tiszán a hidat.

BM: – Milyen volt a zászlóalj legénysége, a társaság milyen volt?

K.B.: – Nagyon jó társaság volt. Büszke voltam rá, hogy mert ott mind olyan derék fiúk voltak.

BM: – Alföldiek voltak?

K.B.: – Igen, alföldiek mind, a környékbeli falukból, tanyákból, városokból. Volt egy nagyon kemény katonatiszt, akkoriban jött ki a Ludovikáról. Czékus Endrének hívták. Dorozsmai születésű volt, és borzasztó kemény[2]. Úgyhogy megszorongatott bennünket nagyon. De közben elhelyezték ezt a Czékus hadnagyot valahova. Ott is utász zászlóalj volt, és mikor elköszönt tőlünk, akkor sírva köszönt el, pedig sokszor úgy megcincogtatott bennünket, hogy az tényleg. Nagyon katonásak voltak (abban az időben meg különösképpen) ezek a jutasi őrmesterek[3]. Büszkék voltunk arra, hogy katonák lehetünk. Abban az időben, míg valaki le nem szerelt, nem is foglalkoztak a lányok vele, mert amikor bevonul katonának (elviszik ide, elviszik oda), akkor úgyis talál magának valakit. Huszonhárom évesek voltunk mikor leszereltünk, aztán már könnyebben lehetett a kislányokat megtalálni.

BM: – Kialakult-e valamiféle csapatszellem? Büszkék voltak arra, hogy "mi utászok különbek vagyunk, mint a gyalogság"?

K.B.: – Igen, ez érdekes volt. A gyalogosok kisebbek is voltak. Amikor fenn voltunk a Kárpátokban, 1944-ben, ott két tiszt beszélgetett és kihallgattam őket, akkor azt mondja a másik tiszt (erdélyi székely fiúkból összeállított zászlóaljhoz tartozott): a ti fiaitok mind olyan derék fiúk, derék katonák, de nézd a mieink mind olyan kicsi pöttömök. Ugye büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk erre a névre: Zotmund utász zászlóalj. Mi műszakiak sok mindent csináltunk. Sok feladat várt ránk, nem úgy, mint a gyalogságra vagy mondjuk a híradósokra. Ha '42 például, amikor előre mentünk, az oroszok az előnyomulásnál gyors ütemben vonultak vissza, és ha mondjuk netán megtorpant a gyalogság, akkor megálltak és az utászoknak (nekünk) oda kellett menni és akkor fel kellett szedni az aknákat, amik le voltak telepítve. Ha visszafelé vonultunk, akkor meg leghátul kellett lenni, mert ugye a hidakat fel kellett nekünk robbantani. Komoly, nehéz munkák voltak ezek.

BM: – Az erdélyi bevonulással kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

K.B.: – Az erdélyi bevonulás nagyon megrázó volt. Az emberek sírtak. Mi kerékpárosok voltunk, hát virágokkal úgy feldíszítették a kerékpárunkat, hogy alig tudtunk menni. Azt elmesélni vagy elmondani lehetetlen, hogy mikor azok fölszabadultak milyen boldogok voltak. Mikor odaértünk Bihardiószegre (ez közvetlen a határon túl, 15 kilométerre volt) a román vezetők már  elmenekültek onnan. A magyar vezetők – akik a községben valamit jelentettek – mikor mi bementünk oda, megkérték a századparancsnokot, hogy engedje meg, hogy mindenkinek kimaradása legyen, mert minden háznál egy terített asztal várja a katonákat. Hát aztán persze a parancsnok megengedte. Reggel hatkor – azt mondja – fiúk itt sorakozzanak a téren. Mindenütt terített asztal volt, és ahol valamelyik házra nem jutott katona, akkor átjött a férj és a feleség, és azt mondják: mi hozzánk is jöjjenek katonák. Meg minálunk szóval még nem voltak. Reggel összegyülekeztünk, és akkor mentünk tovább Nagyváradra megy Kolozsvárra. Mondom, ez egy olyan élmény volt, hogy azt soha nem lehet elfelejteni.

BM: – Részt vettek a nagyváradi és a kolozsvári díszbevonuláson is?

K.B.: – Igen. Volt is egy ilyen képeslapom, de hát azt most nem találom meg. Ott a kerékpáros utászok le voltak fényképezve, ahogy a sok virágokkal fel voltunk díszítve – gyönyörű szép volt.

BM: – Nagyszalontán Arany János szavaival köszöntötték a bevonulókat…

K.B.: – Nagyon szép volt. Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint...  – hogy is volt az? …Várnak újra mind régi bérceink. Édes Erdély itt vagyunk. Érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Lépteink nyomán fönn a Hargitán... – szóval gyönyörű szép volt ez, gyönyörű szép volt az erdélyi bevonulás.

BM: – …és – feltételezhetően – az alakulat morálja is kiváló volt...

K.B.: – Kiváló volt, igen hát szóval mindenki boldog volt, aki abban részt vett. Hát mikor visszamentem Budapestre, ugye a kollégákhoz az ülőbútor üzembe, az volt a helyzet, hogy mikor így a moziban így nézték, hogy vonulnak a katonák – sírtak ottan, hogy miért nem lehetnek ők katonák. Volt, aki ment és jelentkezett volna önként, ő is akar katona lenni (hogy ő is valahova menjen), de hát nem adatott neki meg, hogy ő is ott legyen.

BM: – Az erdélyi bevonulás után Önt rögtön leszerelték?

K.B.: – Erdélyi bevonulás… Ott egy fél évig voltunk benn tulajdonképpen. Maradtak még aztán olyanok, akik megszálló katonák voltak, de minket hazahoztak ősszel.

BM: – Milyen körzetben tartózkodtak Erdélyben?

K.B.: – Erdélyben mondom Bihardiószegen voltunk egy jó darabig. Ott építettünk is egy országzászlót. Találtunk mindenfélét, terméskövek meg nem tudom mi volt. A piros-fehér-zöld zászló hatalmas árbocon ott ment és akkor a községnek átadtuk és akkor aztán mentünk tovább. Nagyvárad és Kolozsvár felé.

BM: – Kaptak valami különleges felkészítést a Károly-vonal[4] áttörésére? Gyakoroltatták Önökkel, hogy lehet egy erődöt áttörni?

K.B.: – Nem, tulajdonképpen ilyenről nem volt szó. A felvidéki bevonulás 1938-39-ben volt. Na ottan felrobbantottuk az erődöt. A románokét felrobbantani nagyon nehéz lett volna, mert nagyon nagyok voltak, úgyhogy azokat nem robbantottuk fel. A Felvidéken, mikor voltunk Losonc, Léva, Fülek azon a részen, hát azok nem voltak nagyok. Nem voltak nagyobbak azok az erődök, mint egy szoba, úgyhogy aláraktunk ilyen kilós ekrazit szelencéket, azokat felrobbantottuk. Volt, hogy amikor feldobta, megfordult a levegőben, aztán visszadobta. Persze nekünk el kellett menni messzire fedezékbe, mikor aláraktuk és akkor volt az a bizonyos angol gyújtózsinór, ami ugye egyszer robbantotta a többi zsinórt és akkor aztán mind, egyszerre a levegőbe dobta az egész erődöt.

BM: – A felvidéki bevonulás milyen útvonalon zajlott le?

K.B.: – Emlékszem, Szegedről indultunk el, mi előre a századparancsnokkal (én felderítő is voltam közben) és a századunk, az utánunk jött. Gyönyörű szép helyen voltam ott. Losonc, Léva meg Fülek, azon a részen voltunk ott a Felvidéken. Ott se sokáig voltunk tulajdonképpen. Aztán utána meg mentünk a Kárpátaljára. Egy gyönyörű szép bevonulás volt megint. Hát azok a Huszt, Técső, Máramarossziget, Aknaszlatina, Beregszász, meg azon a részen fel oda a havasokba, ahol a Tisza eredt.

Kerékpáros utászok (valószínűleg a 153. kerékpáros utász század egy szakasza) Bején a felvidéki bevonulás alkalmával 1938-ban

BM: – Kőrösmező, Rahó…

K.B.: – Kőrösmező, Rahó igen. Ott mindezt összejártuk. De gyönyörű szép volt az a vidék! Még emlékszem rá, hogy egy tíz méteres valami kis patakocska volt, és mondták, hogy ez a Tisza.

BM: – A polgári lakossággal milyen viszony alakult ki?

K.B.: – Azokkal nagyon jó. A Felvidéken magyarokkal találkoztunk. Kárpátalján ruszinokkal.

BM: – Partizánakciókkal nem találkoztak?

K.B.: – Nem. Nem, ott nem volt olyan.

BM: – Az utat végig kerékpáron tették meg?

K.B.: – Nem. Akkor még nem kerékpárosok voltunk, csak Erdélyben voltunk már kerékpárosok, meg Délvidéken. Mikor '42-ben kimentünk a Donhoz, ott is kerékpárosok voltunk és mikor '44-ben megint behívtak és akkor felmentünk a Máramarosi havasokba, akkor is kerékpárosok voltunk[5]. Emlékszem, hogy egy nap mentünk át a Radnai hágón... A kerékpárokat, emlékszem, fel kellett tolni a hágóra, a legtetejére és mikor felértünk (hát bizony megszenvedtünk érte), akkor utána lefelé mindig a pedálon kellett állni (a fékpedálon) és akkor mentünk lefelé, vagy két-három óra hosszát, négy óra hosszát csak lefelé. Amikor leértünk, akkor még ugyanaznap mentünk a Borsai hágóra megint fel. Nagyon megszenvedtük akkor.

BM: – Milyenek voltak azok a kerékpárok?

K.B.: – Magyar gyártmányúak. Csepel kerékpárok[6] voltak.

BM: – …maiakkal összehasonlítva?

K.B.: – Nagyon stabil kerékpárok voltak. Direkt a honvédségnek csinálták, nagyon erős, jó kerékpárok voltak. Az volt a helyzet, hogy persze kerékpárról lévén szó, defekt vagy valami mindig előfordult. Amikor mentünk, a legvégén a századnak mindig volt két vagy három ilyen szerelőkocsi, amin volt – nem tudom én – húsz, huszonöt vagy harminc kerékpár az egyik kocsin. Akkor, ha valakinek valami baja volt a kerékpárral, lemaradt, feladta a szerelőkocsira, leadtak neki egy másik kerékpárt és aztán ment tovább a század után.

BM: – Ezzel a kerékpárral egy óra alatt hány kilométert lehetett megtenni?

K.B.: – Hát olyan nagyon erőltetett menetben nem mentünk, de én gondolom, azért a 30-35 kilométert simán lekerékpároztuk, mert hát ugye fiatalok voltunk, jó volt a kerékpár, meg hajtotta az embert az a vágy is, hogy odaérjünk minél hamarabb, ahova akarunk menni[7]. És jobbról-balról az a tömeg – mondjuk nem Oroszországot értem, mert hát ugye ott nem volt – de Erdély vagy pedig a Délvidék, azért hát ezek a magyarok mind kinn voltak az út szélén és integettek. Ha mondjuk leszálltunk, megálltunk, hát puszilgattak bennünket, nyakunkba borultak. Különösen Erdély, hát az egy felejthetetlen valami volt. 

Utász katona hátibőröndje (forrás és sok egyéb érdekes kép: www.roncskutatas.hu

BM: – A kerékpáron kívül milyen jellemző felszerelési tárgyuk volt, ami megkülönböztette Önöket a többi katonától?

K.B.: – A pokróc a kormányra volt felcsatolva szíjjal, és a puskának is volt egy bizonyos hely. Keresztvágó fűrész, meg kisszekerce meg ácskapocs. Ez mind a hátunkon volt, kinek milyen jutott. Ki voltunk mi díszítve gyönyörű szépen. Mikor a Donhoz mentünk ki, magunkat is elnéztük, hogy úgy ki voltunk díszítve, mint egy karácsonyfa.

Hát az oroszokkal mikor hát ugye találkoztunk (meg hadifogságba is estek orosz katonák), akkor ezeket láttuk, hogy annak tulajdonképpen a hátán volt egy kis zsák, amiben volt a lőszer, meg 1-2 konzerv és akkor aztán volt neki a golyószóró vagy a gépfegyver a kezében. Annak nem volt pokróc, meg ilyen különböző felszerelés, úgyhogy az egész másképp nézett ki. De mikor mi mentünk ki (hát az már '44-ben volt), akkor hát minden felszerelést otthagytunk. Tulajdonképpen, ahol a szálláshelyünk volt, még a vacsorát sem engedték kiosztani, olyan gyorsan kellett mindjárt menni.

Akkor nem tudtuk még, hogy olyan borzalmas események elé nézünk. Odakért magához a Preplár százados[8]. Nagyon kemény ember volt. Szegedi. Katona volt az egész család. Az édesapja is tábornok volt ennek a századosnak[9]. Én csodálkoztam rajta, mert én szakaszvezető voltam, ő meg százados, hát abban az időben nem úgy volt, hogy lehetett haverkodni egy századossal (még egy hadnaggyal se). Akkor éjjel mentünk ki oda a Tisza-partra az állásokba és egyszer odajött mellém és mondta: Katona! Gyere ide mellém és legyünk együtt. Ne hagyjál el. Te is szegedi vagy meg én is. Valamelyikünket valami éri, a másik üzen róla a családnak. Na és akkor itt következett be a tragédia, hogy ott szétrendezte a századot, beásták magukat, nekünk volt a géppuskánk, más ilyen komoly felszerelés nem volt, csak a puska. Golyószóró talán ha kettő volt a századnál. Délelőtt körülkaptak bennünket az oroszok, és hát láttuk, hogy mindig többen vannak. Hát persze, nálunk ezzel a puskával (mindig ugye a závárzatot kinyitottuk, rálöktük a töltényt, megint lecsuktuk)… addigra az orosz a golyószóróból, meg a dobtárasból rengeteg töltényt kilőtt. A mieink amikor látták, hogy az oroszok sokan vannak, és mi nem tudunk ellenállni, akkor szaladtak. Mi is kiugrottunk a századossal a gödörből, amit ástunk magunknak, és hogy szaladtunk, én valahogy elkeveredtem a századostól. Elkapott egy orosz mindjárt, és akkor hát a karórámat, meg a zsebtárcámat, meg mindent, amit tudott, tőlem elszedett. És akkor nézem, hogy a Preplár százados harmad magával a kukoricásba szaladt. Hát persze az oroszok azt nézték, hogy három ember megy, de ha tudták volna, hogy ez a századparancsnok százados, akkor biztosan utánaeredtek volna. Szóval itt jártam meg, hogy ő azt mondta, hogy ne hagyjuk el egymást, hát én valahogy ottan úgy a nagy rohanásban elkeveredtem tőle. És azután ő megúszta fogság nélkül, én meg négy év fogságba kerültem…" 

---

[1] Az alakulat 1937-ben még a 3. hadrendi számot viselte, az V. számot csak 1939.01.23 – a hadtestszervezetre történő áttérés – után kapta meg, igazodva a szegedi V. hadtest hadrendi számához. Teljes neve helyesen 1937-ben: magyar királyi „Zothmund” 3. honvéd utász zászlóalj volt.

[2] Czékus Endre vezérkari százados (Jászapáti, 1914.05.22-Leplowka, 1944.07.19.) 1936.08.20-án avatták utász hadnaggyá. A Hadiakadémia elvégzése után vezérkari századossá nevezték ki, a 12. tartalék hadosztály törzsének állományában halt hősi halált.

[3] Veszprém-Jutason működött a magyar királyi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézet, amely kiválóan képzett altiszti állományt biztosított a honvédségnek.

[4] Román erődítésrendszer, amelynek célja a Kőrös és a Szamos völgyének lezárásával az esetleges magyar támadás elreteszelése

[5] A felsorolt alkalmakkor a visszaemlékező valószínűleg a 153. kerékpáros utászszázad katonája volt, amelynek állománytestéül folyamatosan az V. utász zászlóalj szolgált. A 153. kerékpáros utászszázad a délvidéki bevonulástól kezdve a 152. gépkocsizó utászzászlóalj alárendeltségében teljesített frontszolgálatot.

[6] Valószínűleg 32M hadikerékpárokról van szó

[7] A korabeli harcászati szabályzat kerékpáros (nem kerékpáros utász) alakulatok begyakorolt legénységével, jó útviszonyok mellett napi 80 km menettel számol, azonban az itt becsült adat – figyelembe véve az útviszonyokat, valamint hogy utász felszerelésű katonákról van szó – reális lehet.

[8] Helyesen Pleplár Károly műszaki százados (Szeged, 1911.02.07-Budapest, 1996.05.17.) A Ludovika Akadémián 1933.08.20-án avatták hadnaggyá. 1941-ben az V. utász zászlóalj kötelékében látott el századparancsnoki teendőket, a délvidéki bevonulásban a 9/I. zászlóalj kötelékében vett részt. 1942.05.-1943.07.10. között a 153. kerékpáros utász század parancsnokaként hadiszolgálatot teljesített. 1944. áprilisában az V/1. kerékpáros utász század parancsnokaként vonult el a harctérre.

[9] Pleplár Lajos nyugállományú altábornagy (Johannistahl, 1896-?), aki a hainburgi utász hadapródiskola elvégzését (1890) követően egész pályafutása alatt műszaki tisztként szolgált.

Vissza a Felvidéken át – a Salgó-napló befejező része

Az Archivnet  legújabb számában megjelent Salgó Andor tartalékos hadnagy visszaemlékezésének újabb fejezete. A sorozat harmadik, befejező részében végetér Salgó Andor  harctéri útja.  

"A kassai bakák rövid ideig a trianoni Magyarország északkeleti csücskében, a Bodrogköz területén harcolnak. Létszámuk egyre csökken, az ellátás is akadozik. Kenézlőnél még visszavetik a román átkelési kísérletet, de nem sokkal később észak felé szorulnak, először az I. bécsi döntéssel visszatért területre, majd tovább nyugat felé. A lecsökkent létszámviszonyt jól mutatja, hogy karácsonykor - a vezethetőség fenntarthatósága érdekében - a hadilétszámú ezredet már egy szűkös zászlóaljba kell összevonni. Ugyanez vonatkozott a hadosztály többi alakulatára. Feltehetően személyi pótlást már csak a feloszlatott alakulatokból kaphattak. Ennek ellenére is tisztességgel állták a sarat, a szovjet csapatokkal megtűzdelt román alakulatokkal szemben még bravúros „huszárcsínyekre" is futotta, mint március közepén az ismeretlen szovjet tábornok megölése.

Ugyanakkor a csapatok harcértékének apadása jól kiolvasható a sorok közül. A személyi utánpótlás hiánya és az anyagi pótlás apadása mellett ehhez nagyban hozzájárulhatott - mint arról Salgó Andor több helyen ír - a „nagy helyzet" kilátástalansága is. Először át kellett élniük, hogy családjukat hagyják hátra, ebben Salgón kívül nyilván sokan voltak érintve, hiszen a 21. gyalogezred katonáinak többsége Abaúj megyei volt. Aztán kiszorultak az ország területéről, fokozatosan ellenségesen viselkedő polgári lakosság között éltek-harcoltak. Végül a postai kapcsolat is megszűnt az egyre fogyatkozó hátországgal, az anyaország területéről gyéren csordogáló hírek pedig sejtették a fronton lévőkkel, hogy az ország és a háború végképp elveszett."

"Éjjel kemény harci zaj. 22-23.30. között aknavető és tüzérségi tűz alatt a Kállay-század. Gazda még a délután folyamán a Tisza-partról személyesen irányítja a tüzérségi tüzet. Egy orosz bunkert kilőnek. Bencze[1] egy zászlóaljnyi menetoszlopot szétlő a túloldalon Tímár és Szabolcs[2] között.

Kállay egész éjjel tűz alatt áll. 12-kor jelenti, hogy a Tiszán a románok tutajokat engednek vízre. A vencsellői [3]híd, ide értve az ártéri hidakat is, sikertelen robbantás után állva maradt, felfogja a vízben úszó fadarabokat, gallyakat, a híd felső oldalán már olyan sok fa torlaszolódott fel, hogy azon az ellenség átvetése könnyen elképzelhető. A torlasz vastagsága 2 méter, szélessége kb. 12 méter. Tüzérséggel szétlőni nemigen lehet.

November 18.

Gazda kimegy a 3. majd a 2. századhoz. Benyomása, hogy az oroszok éjjel leváltották a románokat. A nap aránylag csendesen telik el, hiszen a köd a mi mozgásunkat lehetővé teszi. A túloldalról fújdogáló szélbe az ellenség mozgását és hangoskodását halljuk.

November 19.

Éjjel 2.30-kor a túloldalon erős mozgás. A híd környéke erős aknavető tűz alatt áll. Fél óra szünet. A balszárnyon két raj között 7 ladik igyekszik átkelni. Géppuska, géppisztoly és puskatűzzel, majd kézigránátdobásokkal sikerül visszafordítani őket. A káromkodásról felismeri a románokat. Odaát ütéshangok, orosz és román káromkodások hallhatóak. Fél óra múlva kocsizörgés (az út a Tisza mentén vezet). Felszállítják a csónakokat a kompházig. A sötétben újabb átkelést kísérelnek meg. A 102 magassági pontnál partra szállnak. Megindul a támadás az oldalunkba. A balszárny kénytelen reteszállást foglalni. Varga őrmester[4] egy géppuskás rajjal és egy német könnyűgéppuskás[5] rajjal ellentámadással az ellenséget az erdőbe szorítják. A csónakokkal menekülnek.

8 órakor Kállay hadnagy jelenti, hogy a füzesben maradt oroszok a tisztogatást végző Varga őrmestert és embereit elfogták. Egyes részek harcban állnak. 9-kor már a helyszínre érkezik a tartalék szakasz (a 6. felderítő osztálytól[6]), Bódi százados parancsnoksága alatt. Az ezredtartalék 9.30-kor útba indul. A tüzérségi tűz késik, addig egy lövést sem adtak le. Az ellenség pergőtűz alatt tartja a Kállay-csoportot. 8.30-10.15 Kenézlőt[7] és a 102 környékét. Az összeköttetés 9.30-kor Kállayval megszakad.

10.30-kor Kállay jelenti, hogy bevetett szakaszát négy fő kivételével elfogták. A 6. felderítőket reteszállásba rendelte. A 102 irányából támadó szakasznyi ellenség beássa magát.

11.30-kor az ezredparancsnokság tájékoztat, hogy a balszárnyon Sárkány főhadnagy[8] ellentámadásra indul, s a románok menekülnek előle. Az ellentámadás részleteit megbeszéljük, és Kállay parancsot kap, hogy az erdő, a sín és a Tisza háromszög területére támadjon, az 1. század arcban tűztámogatással, a felderítők a gát mentén előretörnek. 12.30-kor Kállay hadnagy megsebesül, ettől kezdve a század helyzete ismeretlen.

A 24. gyalogezred-közvetlen aknavetők a 102-höz mennek állásba. Gazda a Kenézlő írás „K” betűjénél[9] a szélső házból vezet. Vele az összeköttetésem megvan. A Kállay-csoport a nagy tűz ellenére szépen megy előre. Gazda a 3. századtól egy szakaszt Szabó hadapróddal[10] a veszélyes területre irányít. A távolság miatt 13.30-kor még nincs Rádonyinál. Kállay századát Papp hadnagy[11] veszi át.

Az ezredparancsokság 12 óra körül egy árkász szakaszt és egy utász századot útba indított. A Maár-zászlóalj[12] is útban van felénk gépkocsi szállítással. 14 órakor a zászlóalj harcálláspontját. Aknavetővel válaszolunk. 15 órakor Papp és Szabó beérkeznek a Kállay-századhoz. Az ellenség két gépágyúval és harckocsiágyúval tüzel. 15.30-ra csend van, mindkét oldalon kimerültség, rendezkedés.

November 20.

Éjjel 2.30-kor Rádonyi hadnagy is megsebesül. A századot Király karpaszományos szakaszvezető[13] veszi át. Segélyhely áttelepül Viss-re[14]. 3.10-kor támadási parancs jön. Ha az ellenség nyomása nagy lenne, úgy legfeljebb a Törökér csatornáig lehet visszavonulni, ott védelem. A századokat távbeszélőn eligazítom.

15 órakor átcsoportosítás. Tiszapart-Orosztanya-Viss útvonalon visszavonulunk. Itt védelem. Távbeszélő összeköttetés mindenkivel. Előbb távbeszélőn, majd 23 órakor írásban parancs: reggel 6-kor támadás a Tiszáig. Megcsinálom a vázlatokat.

November 21.

6 óra 50-kor megindul előrenyomulásunk. Első cél a műút. Tüzérségi támogatást a Fenyvesi-üteg (15 cm)[15] adja. 8 órakor az utat még nem érjük el. Helyzetjelentést adunk Bibithy-Horváth alezredes úrnak.[16] 8.30-kor a 2. század eléri a műutat, a szarvastanyai csoport fehér rakétával jelzi, hogy a tanyát kitisztogatta.

8.50-kor a harcálláspontot áthelyezzük Orosztanyára. A támadás lendületesen halad. A balszárny erős ellenállásba ütközik. Két erős ellenséges támpont leküzdése után elsőként ér a gátra, majd a Tiszáig. 11.05-re minden emberünk a Tisza partján ássa be magát. A balszárny biztosítására az alárendelt 24. gyalogezred árkász szakasz, mely a támadás alatt tartalék volt, balra reteszel a vasútvonaltól 1 kilométerre, azzal párhuzamosan a gát és a víz közti részen.

A bal zászlóalj még nehézségekkel küzd. A reteszállásból is támadunk, eredménnyel. A reteszelő szakaszt kivonjuk, Kenézlő délen tartalék. A volt Rádonyi századot, melynek most Király karpaszományos szakaszvezető a parancsnoka, beosztjuk a 24. gyalogezred árkász szakaszhoz, Ferenchalmy főhadnagy[17] parancsnoksága alá.

A legutóbbi három nap komoly feladatok elé állította zászlóaljunkat.

Kenézlő visszafoglalásának érdekessége, hogy néhány katona, akit a lakosság eldugott, sértetlenül visszakerültek.

November 22.

Áthelyezzük harcálláspontunkat Szarvastanyára a kastélyba. Az éjjel csendes volt. Reggel a harcálláspontot harckocsiból lőtték. A törzs, a tartalék és a pihenőre kivont csapat a Szalay-tanyán elszállásol.

November 23.

A nap eseménytelenül telt el. A románok úgy látszik, megelégelték a kenézlői vereséget, és többé nem próbálkoznak. Napi dolgom mellett sok kitüntetési javaslatot kell készítenem.

November 24.

Engedélyt kapok, hogy lóháton Tolcsvára hazamehessek. Ötkor indulunk Elekkel. Nehéz az út, nagy a sár. A zsadányi[18] réven megyünk át. Vadászpuskámat viszem, melyet saját 20-asra cserélek ki. Késő délután érünk vissza, távollétünkben semmi nem történt.

November 25-26.

25-én csend van. 26-án délután parancsot kapunk a Tisza-part elhagyására. Gyorsan intézkedem, mert 17 órakor már gyülekezni kell Kenézlő északkeleten. Két leplező rajt hagyunk vissza, akik csak ellenséges nyomásra jöhetnek utánunk. Viss-t 21 órakor elhagyjuk és hamarosan elérjük az olaszliszkai révet. Itt az átkelésre sokat kell várni. Hosszú, fagyos várakozás után végre zászlóaljunkon a sor. Szerencse, hogy ifjúkoromban erre sokat jártam, ellestem a révész tudományát és sokat tudtam segíteni az átfuvarozásban."

---

[1] Valószínűleg Bencze Imre tartalékos zászlós (Pozsony, 1918), az 5. gyalogezred III. zászlóaljának aknavető szakasz parancsnoka

[2] Tímár, Szabolcs (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (H)

[3] Vencsellő (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (H)

[4] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[5] MG-42 típusú 7,92 mm űrméretű, a magyar terminológiában könnyű géppuskának nevezett sorozatlövő fegyver

[6] Valószínűleg téves adat, inkább a 24. felderítő osztály egy szakaszáról lehet szó, mivel Magyar László huszár zászlós (Alsóbereczki, 1920) a 24. felderítő osztály tisztjeként 1944.11.20-án sebesült meg Kenézlőnél.

[7] Kenézlő, Borsod-Abaúj- Zemplén megye (H)

[8] Valószínűleg Sárkány József főhadnagy (Nyíregyháza, 1914), a 24. gyalogezred 2. századának parancsnoka.

[9] A korabeli szabvány katonai térkép szerinti „Kenézlő” feliratról van szó.

[10] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[11] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[12] A nyíregyházi 12. gyalogezred III. zászlóalja, parancsnoka Maár Gyula őrnagy (Győr, 1905-?)

[13] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[14] Viss, Borsod-Abaúj- Zemplén megye (H)

[15] A 23. tábori tüzérosztály egyik ütege (ütegparancsnok Fenyvesi László tüzér százados)

[16] Bibithy-Horváth Pál alezredes, nemes, legéndi (Cegléd, 1898-?) beosztásáról nem állnak rendelkezésre adatok.

[17] Ferenchalmy Béla főhadnagy (Sopron, 1920) a Ludovika Akadémián 1941.08.20-án avatták hadnaggyá. A 24. gyalogezred árkász szakaszának parancsnokaként 1944.07.20-án vonult el frontszolgálatra. Hősi halált halt 1944.12.14-én Pere község közelében.

[18] ma Sárazsadány Borsod-Abaúj-Zemplén (H)

A sorozat első része itt, a második része itt olvasható.