Ahol nem a kerékpár a lényeg – a kerékpáros utászok

A Magyar Királyi Honvédség kerékpáros utászai a drótszamarat kizárólag a gyorsabb mozgás érdekében vették igénybe, alkalmazásuk során elsősorban a klasszikus műszaki feladatokat kellett végezniük (és persze szükség esetén harcolniuk is). Egy szegedi kerékpáros utász visszaemlékezése olvasható az alábbiakban:

(a cikk eredeti megjelenési helye: Belvedere Meridionale, köszönöm Jancsák Gábornak és Kiss Gábor Ferencnek a közléshez való hozzájárulást)

"Az utászlaktanyától a Tisza forrásáig. 

Katona Béla visszaemlékezései.

(közzéteszi: Jancsák Csaba – Kiss Gábor Ferenc)

Rovatunk alapgondolatához híven ez alkalommal is olyan sokat látott és tapasztalt személyt kerestünk fel, akinek mély humánummal átszőtt gondolatai méltán lehetnek útjelző kövek a leendő tanárnemzedékek számára. Az itt következő beszélgetésben Katona Béla bácsi, az V. Zotmund utász zászlóalj[1] egykori katonája vall életéről, kötődéseiről. Az 1999. február 9-én, Szegeden történt portréinterjú szövegét rövidítve közöljük.

Katona Béla: – 1915-ben születtem. Fodor utca volt akkor, most azt hiszem más neve van neki, ott volt egy bizonyos kóroda, hát ott születtem én, de az édesapám a Pénzügyi Igazgatóságon volt szolga és benn a Pénzügyi Igazgatóságon volt lakásunk, szolgálati lakásunk. Hát sajnos, én amikor az édesapám meghalt, másfél éves voltam, úgyhogy az édesapámat én nem is ismertem. (…) A házban (a Zárda utca 21. szám alatt laktunk a felsővárosi templommal szemben) volt egy nyugalmazott iskolaigazgató (a kereskedelmi iskola igazgatója) olvasta az újságban, hogy egy jó rajzolót faszobrász-tanulónak fölvesznek. Aztán megmutatta az édesanyámnak, hogy nézze Katonáné – azt mondja – a maga fiát még az Isten is faszobrásznak teremtette, mert nagyon szépen rajzol. Hát azután az anyám az elvitt oda a mesterhez a Deák Ferenc utcába (ottan az iparkamara, ott volt ez a faszobrász mester). Vári Lajosnak hívták. Három és fél évig tanultam, de mikor felszabadultam, akkor meg a sima bútorok jöttek a divatba. Úgyhogy egy évvel a felszabadulás előtt tudtam azt, hogy most már munkanélküli leszek. És akkor hát mit csináljak, jelentkeztem pénzügyőrnek fent Pesten a Kőbányán (ott volt a Pénzügyőri Iskola) és hát fel is vettek, úgy hogy a bizonyos felvételi vizsgán túllettem. Mondták, hogy majd értesítenek, hogy mikor kell oda felmenni a tanfolyam kezdetére. De közben tudtam, hogy van Pesten három faszobrász kollégám. Elmentem, felkerestem őket, és ahogy oda megyek, na – azt mondja – Béla, mi újság? Mi van? Van munka? Hát, mondom nincs. Mondom: finánc akarok lenni, nem faszobrász ugye, mert az volt a mesterségem. Hát azután ők kinevettek, hogy hát csak nem bolondultam meg, hogy pénzügyőr leszek, itt egy héten többet keresek a faszobrász szakmával, mint a pénzügyőrségnél. Megvan a szerszám? – kérdi. Mondom: meg. Mert a mi szakmánkhoz hetven darab véső, meg egy bunkó kellett, amivel ütöttük a vésőt. Na hát – azt mondja – ha itt a szerszám, már holnap dolgozhatok. Felvittem a szerszámaimat mindet, és ott dolgozgattam. Ez volt 1939-től 41-ig.

BM: – Hol volt a katonai kiképzése?

K.B.: – '37-ben a Rába utcában az utász laktanyában.

BM: – Ez volt a Zotmund utász zászlóalj?

K.B.: – V. Zotmund utász zászlóalj, igen. Ott is szerencsétlen voltam, mert mikor sorozásra hívtak, akkor megkérdezték tőlem, hogy milyen katona akarok lenni. Hát ugye, ha már lehet választani, akkor repülős szeretnék lenni. Jól van – felnézett – elmehetek. Amikor hívtak, hogy a behívómat vegyem át, akkor már olyan katonásan (pedig civil volt az illető): Na itt írja alá! Hát azután hogy aláírom, kezembe nyom egy papírt. Megyek le a lépcsőn, és akkor látom, hogy az V. utász zászlóaljhoz vonuljon be.  De közben meg én az öreg barátaimmal, akik már leszereltek, beszélgettem, milyen katonának volna jó lenni? Azt mondják minden legyél, csak utász ne. Ennek dacára, hogy repülő akartam lenni, végül is utász lettem. De hát nem bántam meg, mert mondom azután századírnok voltam.

BM: – Milyen kiképzést kaptak, mint utászok?

K.B.: – Volt ladikjárás, hídverés, aknatelepítés. Nekünk ugye az volt a fő feladatunk, hogy erőszakos folyamátkelésnél voltak rohamcsónakok, és hidakat kellett építeni mindenütt.

BM: – Egy ilyen könnyűhídépítés mennyi ideig tartott?

K.B.: – Volt egyszer egy bizonyos verseny, hogy mennyi idő alatt tudtuk ott a Boszorkány-szigetnél átverni. Hát nem kellett még egy fél óra se és akkor átvertük a Tiszán a hidat.

BM: – Milyen volt a zászlóalj legénysége, a társaság milyen volt?

K.B.: – Nagyon jó társaság volt. Büszke voltam rá, hogy mert ott mind olyan derék fiúk voltak.

BM: – Alföldiek voltak?

K.B.: – Igen, alföldiek mind, a környékbeli falukból, tanyákból, városokból. Volt egy nagyon kemény katonatiszt, akkoriban jött ki a Ludovikáról. Czékus Endrének hívták. Dorozsmai születésű volt, és borzasztó kemény[2]. Úgyhogy megszorongatott bennünket nagyon. De közben elhelyezték ezt a Czékus hadnagyot valahova. Ott is utász zászlóalj volt, és mikor elköszönt tőlünk, akkor sírva köszönt el, pedig sokszor úgy megcincogtatott bennünket, hogy az tényleg. Nagyon katonásak voltak (abban az időben meg különösképpen) ezek a jutasi őrmesterek[3]. Büszkék voltunk arra, hogy katonák lehetünk. Abban az időben, míg valaki le nem szerelt, nem is foglalkoztak a lányok vele, mert amikor bevonul katonának (elviszik ide, elviszik oda), akkor úgyis talál magának valakit. Huszonhárom évesek voltunk mikor leszereltünk, aztán már könnyebben lehetett a kislányokat megtalálni.

BM: – Kialakult-e valamiféle csapatszellem? Büszkék voltak arra, hogy "mi utászok különbek vagyunk, mint a gyalogság"?

K.B.: – Igen, ez érdekes volt. A gyalogosok kisebbek is voltak. Amikor fenn voltunk a Kárpátokban, 1944-ben, ott két tiszt beszélgetett és kihallgattam őket, akkor azt mondja a másik tiszt (erdélyi székely fiúkból összeállított zászlóaljhoz tartozott): a ti fiaitok mind olyan derék fiúk, derék katonák, de nézd a mieink mind olyan kicsi pöttömök. Ugye büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk erre a névre: Zotmund utász zászlóalj. Mi műszakiak sok mindent csináltunk. Sok feladat várt ránk, nem úgy, mint a gyalogságra vagy mondjuk a híradósokra. Ha '42 például, amikor előre mentünk, az oroszok az előnyomulásnál gyors ütemben vonultak vissza, és ha mondjuk netán megtorpant a gyalogság, akkor megálltak és az utászoknak (nekünk) oda kellett menni és akkor fel kellett szedni az aknákat, amik le voltak telepítve. Ha visszafelé vonultunk, akkor meg leghátul kellett lenni, mert ugye a hidakat fel kellett nekünk robbantani. Komoly, nehéz munkák voltak ezek.

BM: – Az erdélyi bevonulással kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

K.B.: – Az erdélyi bevonulás nagyon megrázó volt. Az emberek sírtak. Mi kerékpárosok voltunk, hát virágokkal úgy feldíszítették a kerékpárunkat, hogy alig tudtunk menni. Azt elmesélni vagy elmondani lehetetlen, hogy mikor azok fölszabadultak milyen boldogok voltak. Mikor odaértünk Bihardiószegre (ez közvetlen a határon túl, 15 kilométerre volt) a román vezetők már  elmenekültek onnan. A magyar vezetők – akik a községben valamit jelentettek – mikor mi bementünk oda, megkérték a századparancsnokot, hogy engedje meg, hogy mindenkinek kimaradása legyen, mert minden háznál egy terített asztal várja a katonákat. Hát aztán persze a parancsnok megengedte. Reggel hatkor – azt mondja – fiúk itt sorakozzanak a téren. Mindenütt terített asztal volt, és ahol valamelyik házra nem jutott katona, akkor átjött a férj és a feleség, és azt mondják: mi hozzánk is jöjjenek katonák. Meg minálunk szóval még nem voltak. Reggel összegyülekeztünk, és akkor mentünk tovább Nagyváradra megy Kolozsvárra. Mondom, ez egy olyan élmény volt, hogy azt soha nem lehet elfelejteni.

BM: – Részt vettek a nagyváradi és a kolozsvári díszbevonuláson is?

K.B.: – Igen. Volt is egy ilyen képeslapom, de hát azt most nem találom meg. Ott a kerékpáros utászok le voltak fényképezve, ahogy a sok virágokkal fel voltunk díszítve – gyönyörű szép volt.

BM: – Nagyszalontán Arany János szavaival köszöntötték a bevonulókat…

K.B.: – Nagyon szép volt. Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint...  – hogy is volt az? …Várnak újra mind régi bérceink. Édes Erdély itt vagyunk. Érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Lépteink nyomán fönn a Hargitán... – szóval gyönyörű szép volt ez, gyönyörű szép volt az erdélyi bevonulás.

BM: – …és – feltételezhetően – az alakulat morálja is kiváló volt...

K.B.: – Kiváló volt, igen hát szóval mindenki boldog volt, aki abban részt vett. Hát mikor visszamentem Budapestre, ugye a kollégákhoz az ülőbútor üzembe, az volt a helyzet, hogy mikor így a moziban így nézték, hogy vonulnak a katonák – sírtak ottan, hogy miért nem lehetnek ők katonák. Volt, aki ment és jelentkezett volna önként, ő is akar katona lenni (hogy ő is valahova menjen), de hát nem adatott neki meg, hogy ő is ott legyen.

BM: – Az erdélyi bevonulás után Önt rögtön leszerelték?

K.B.: – Erdélyi bevonulás… Ott egy fél évig voltunk benn tulajdonképpen. Maradtak még aztán olyanok, akik megszálló katonák voltak, de minket hazahoztak ősszel.

BM: – Milyen körzetben tartózkodtak Erdélyben?

K.B.: – Erdélyben mondom Bihardiószegen voltunk egy jó darabig. Ott építettünk is egy országzászlót. Találtunk mindenfélét, terméskövek meg nem tudom mi volt. A piros-fehér-zöld zászló hatalmas árbocon ott ment és akkor a községnek átadtuk és akkor aztán mentünk tovább. Nagyvárad és Kolozsvár felé.

BM: – Kaptak valami különleges felkészítést a Károly-vonal[4] áttörésére? Gyakoroltatták Önökkel, hogy lehet egy erődöt áttörni?

K.B.: – Nem, tulajdonképpen ilyenről nem volt szó. A felvidéki bevonulás 1938-39-ben volt. Na ottan felrobbantottuk az erődöt. A románokét felrobbantani nagyon nehéz lett volna, mert nagyon nagyok voltak, úgyhogy azokat nem robbantottuk fel. A Felvidéken, mikor voltunk Losonc, Léva, Fülek azon a részen, hát azok nem voltak nagyok. Nem voltak nagyobbak azok az erődök, mint egy szoba, úgyhogy aláraktunk ilyen kilós ekrazit szelencéket, azokat felrobbantottuk. Volt, hogy amikor feldobta, megfordult a levegőben, aztán visszadobta. Persze nekünk el kellett menni messzire fedezékbe, mikor aláraktuk és akkor volt az a bizonyos angol gyújtózsinór, ami ugye egyszer robbantotta a többi zsinórt és akkor aztán mind, egyszerre a levegőbe dobta az egész erődöt.

BM: – A felvidéki bevonulás milyen útvonalon zajlott le?

K.B.: – Emlékszem, Szegedről indultunk el, mi előre a századparancsnokkal (én felderítő is voltam közben) és a századunk, az utánunk jött. Gyönyörű szép helyen voltam ott. Losonc, Léva meg Fülek, azon a részen voltunk ott a Felvidéken. Ott se sokáig voltunk tulajdonképpen. Aztán utána meg mentünk a Kárpátaljára. Egy gyönyörű szép bevonulás volt megint. Hát azok a Huszt, Técső, Máramarossziget, Aknaszlatina, Beregszász, meg azon a részen fel oda a havasokba, ahol a Tisza eredt.

Kerékpáros utászok (valószínűleg a 153. kerékpáros utász század egy szakasza) Bején a felvidéki bevonulás alkalmával 1938-ban

BM: – Kőrösmező, Rahó…

K.B.: – Kőrösmező, Rahó igen. Ott mindezt összejártuk. De gyönyörű szép volt az a vidék! Még emlékszem rá, hogy egy tíz méteres valami kis patakocska volt, és mondták, hogy ez a Tisza.

BM: – A polgári lakossággal milyen viszony alakult ki?

K.B.: – Azokkal nagyon jó. A Felvidéken magyarokkal találkoztunk. Kárpátalján ruszinokkal.

BM: – Partizánakciókkal nem találkoztak?

K.B.: – Nem. Nem, ott nem volt olyan.

BM: – Az utat végig kerékpáron tették meg?

K.B.: – Nem. Akkor még nem kerékpárosok voltunk, csak Erdélyben voltunk már kerékpárosok, meg Délvidéken. Mikor '42-ben kimentünk a Donhoz, ott is kerékpárosok voltunk és mikor '44-ben megint behívtak és akkor felmentünk a Máramarosi havasokba, akkor is kerékpárosok voltunk[5]. Emlékszem, hogy egy nap mentünk át a Radnai hágón... A kerékpárokat, emlékszem, fel kellett tolni a hágóra, a legtetejére és mikor felértünk (hát bizony megszenvedtünk érte), akkor utána lefelé mindig a pedálon kellett állni (a fékpedálon) és akkor mentünk lefelé, vagy két-három óra hosszát, négy óra hosszát csak lefelé. Amikor leértünk, akkor még ugyanaznap mentünk a Borsai hágóra megint fel. Nagyon megszenvedtük akkor.

BM: – Milyenek voltak azok a kerékpárok?

K.B.: – Magyar gyártmányúak. Csepel kerékpárok[6] voltak.

BM: – …maiakkal összehasonlítva?

K.B.: – Nagyon stabil kerékpárok voltak. Direkt a honvédségnek csinálták, nagyon erős, jó kerékpárok voltak. Az volt a helyzet, hogy persze kerékpárról lévén szó, defekt vagy valami mindig előfordult. Amikor mentünk, a legvégén a századnak mindig volt két vagy három ilyen szerelőkocsi, amin volt – nem tudom én – húsz, huszonöt vagy harminc kerékpár az egyik kocsin. Akkor, ha valakinek valami baja volt a kerékpárral, lemaradt, feladta a szerelőkocsira, leadtak neki egy másik kerékpárt és aztán ment tovább a század után.

BM: – Ezzel a kerékpárral egy óra alatt hány kilométert lehetett megtenni?

K.B.: – Hát olyan nagyon erőltetett menetben nem mentünk, de én gondolom, azért a 30-35 kilométert simán lekerékpároztuk, mert hát ugye fiatalok voltunk, jó volt a kerékpár, meg hajtotta az embert az a vágy is, hogy odaérjünk minél hamarabb, ahova akarunk menni[7]. És jobbról-balról az a tömeg – mondjuk nem Oroszországot értem, mert hát ugye ott nem volt – de Erdély vagy pedig a Délvidék, azért hát ezek a magyarok mind kinn voltak az út szélén és integettek. Ha mondjuk leszálltunk, megálltunk, hát puszilgattak bennünket, nyakunkba borultak. Különösen Erdély, hát az egy felejthetetlen valami volt. 

Utász katona hátibőröndje (forrás és sok egyéb érdekes kép: www.roncskutatas.hu

BM: – A kerékpáron kívül milyen jellemző felszerelési tárgyuk volt, ami megkülönböztette Önöket a többi katonától?

K.B.: – A pokróc a kormányra volt felcsatolva szíjjal, és a puskának is volt egy bizonyos hely. Keresztvágó fűrész, meg kisszekerce meg ácskapocs. Ez mind a hátunkon volt, kinek milyen jutott. Ki voltunk mi díszítve gyönyörű szépen. Mikor a Donhoz mentünk ki, magunkat is elnéztük, hogy úgy ki voltunk díszítve, mint egy karácsonyfa.

Hát az oroszokkal mikor hát ugye találkoztunk (meg hadifogságba is estek orosz katonák), akkor ezeket láttuk, hogy annak tulajdonképpen a hátán volt egy kis zsák, amiben volt a lőszer, meg 1-2 konzerv és akkor aztán volt neki a golyószóró vagy a gépfegyver a kezében. Annak nem volt pokróc, meg ilyen különböző felszerelés, úgyhogy az egész másképp nézett ki. De mikor mi mentünk ki (hát az már '44-ben volt), akkor hát minden felszerelést otthagytunk. Tulajdonképpen, ahol a szálláshelyünk volt, még a vacsorát sem engedték kiosztani, olyan gyorsan kellett mindjárt menni.

Akkor nem tudtuk még, hogy olyan borzalmas események elé nézünk. Odakért magához a Preplár százados[8]. Nagyon kemény ember volt. Szegedi. Katona volt az egész család. Az édesapja is tábornok volt ennek a századosnak[9]. Én csodálkoztam rajta, mert én szakaszvezető voltam, ő meg százados, hát abban az időben nem úgy volt, hogy lehetett haverkodni egy századossal (még egy hadnaggyal se). Akkor éjjel mentünk ki oda a Tisza-partra az állásokba és egyszer odajött mellém és mondta: Katona! Gyere ide mellém és legyünk együtt. Ne hagyjál el. Te is szegedi vagy meg én is. Valamelyikünket valami éri, a másik üzen róla a családnak. Na és akkor itt következett be a tragédia, hogy ott szétrendezte a századot, beásták magukat, nekünk volt a géppuskánk, más ilyen komoly felszerelés nem volt, csak a puska. Golyószóró talán ha kettő volt a századnál. Délelőtt körülkaptak bennünket az oroszok, és hát láttuk, hogy mindig többen vannak. Hát persze, nálunk ezzel a puskával (mindig ugye a závárzatot kinyitottuk, rálöktük a töltényt, megint lecsuktuk)… addigra az orosz a golyószóróból, meg a dobtárasból rengeteg töltényt kilőtt. A mieink amikor látták, hogy az oroszok sokan vannak, és mi nem tudunk ellenállni, akkor szaladtak. Mi is kiugrottunk a századossal a gödörből, amit ástunk magunknak, és hogy szaladtunk, én valahogy elkeveredtem a századostól. Elkapott egy orosz mindjárt, és akkor hát a karórámat, meg a zsebtárcámat, meg mindent, amit tudott, tőlem elszedett. És akkor nézem, hogy a Preplár százados harmad magával a kukoricásba szaladt. Hát persze az oroszok azt nézték, hogy három ember megy, de ha tudták volna, hogy ez a századparancsnok százados, akkor biztosan utánaeredtek volna. Szóval itt jártam meg, hogy ő azt mondta, hogy ne hagyjuk el egymást, hát én valahogy ottan úgy a nagy rohanásban elkeveredtem tőle. És azután ő megúszta fogság nélkül, én meg négy év fogságba kerültem…" 

---

[1] Az alakulat 1937-ben még a 3. hadrendi számot viselte, az V. számot csak 1939.01.23 – a hadtestszervezetre történő áttérés – után kapta meg, igazodva a szegedi V. hadtest hadrendi számához. Teljes neve helyesen 1937-ben: magyar királyi „Zothmund” 3. honvéd utász zászlóalj volt.

[2] Czékus Endre vezérkari százados (Jászapáti, 1914.05.22-Leplowka, 1944.07.19.) 1936.08.20-án avatták utász hadnaggyá. A Hadiakadémia elvégzése után vezérkari századossá nevezték ki, a 12. tartalék hadosztály törzsének állományában halt hősi halált.

[3] Veszprém-Jutason működött a magyar királyi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézet, amely kiválóan képzett altiszti állományt biztosított a honvédségnek.

[4] Román erődítésrendszer, amelynek célja a Kőrös és a Szamos völgyének lezárásával az esetleges magyar támadás elreteszelése

[5] A felsorolt alkalmakkor a visszaemlékező valószínűleg a 153. kerékpáros utászszázad katonája volt, amelynek állománytestéül folyamatosan az V. utász zászlóalj szolgált. A 153. kerékpáros utászszázad a délvidéki bevonulástól kezdve a 152. gépkocsizó utászzászlóalj alárendeltségében teljesített frontszolgálatot.

[6] Valószínűleg 32M hadikerékpárokról van szó

[7] A korabeli harcászati szabályzat kerékpáros (nem kerékpáros utász) alakulatok begyakorolt legénységével, jó útviszonyok mellett napi 80 km menettel számol, azonban az itt becsült adat – figyelembe véve az útviszonyokat, valamint hogy utász felszerelésű katonákról van szó – reális lehet.

[8] Helyesen Pleplár Károly műszaki százados (Szeged, 1911.02.07-Budapest, 1996.05.17.) A Ludovika Akadémián 1933.08.20-án avatták hadnaggyá. 1941-ben az V. utász zászlóalj kötelékében látott el századparancsnoki teendőket, a délvidéki bevonulásban a 9/I. zászlóalj kötelékében vett részt. 1942.05.-1943.07.10. között a 153. kerékpáros utász század parancsnokaként hadiszolgálatot teljesített. 1944. áprilisában az V/1. kerékpáros utász század parancsnokaként vonult el a harctérre.

[9] Pleplár Lajos nyugállományú altábornagy (Johannistahl, 1896-?), aki a hainburgi utász hadapródiskola elvégzését (1890) követően egész pályafutása alatt műszaki tisztként szolgált.

"Kerékpáron a Strázsahegy körül – 2. rész"

 A bejegyzés első része itt olvasható

"A királypuccsot, valamint az erőviszonyok végleges rendeződését követően a két említett kerékpáros zászlóalj – a honvédség egyéb alakulataihoz hasonlóan – köztük– visszatért béketevékenységükhöz. Ez elsősorban kiképzést jelentett, azonban 1932-ig, míg ismét be nem vezették az általános hadkötelezettséget, a zsoldos legénység nem volt ráutalva a folyamatos sulykolásra, jószerivel gyakorlottabbak voltak a fiatal tiszteknél. Így a katonák viszonylag sok szabadidővel rendelkeztek. Ez lehetővé tette azt, hogy sokrétű egyéb tevékenységet fejtsenek ki, részt vegyenek a város sport- és kulturális életében. A katonai vezetés intenzív támogatásával gyakran rendeztek versenyeket, elsősorban olyan sportágakban, amelyek kapcsolódtak a katonaélethez. Rendszeresen részt vettek a honvédség által rendezett versenyeken is, több alkalommal ők maguk voltak a rendezők. A versenyekről a helyi sajtó rendszerint tudósított is. Ilyen volt 1923. júliusában, mikor az alábbi szövegű cikk jelent meg az Esztergom c. hetilapban:

 „F. hó 14.-én délután 4 órától 11 óráig a 3. kp. zászlóalj tisztikara a táborban lévő elemi lőtéren sportlövészetet tart, amelyre vendégeket is szívesen lát.” 


A lap július 16-án az alábbi beszámolót közölte az eseményről:

 „Sportlövészet a táborban. Szombat délután Esztergomból szépszámú közönség rándult ki a táborban lévő elemi lőtérre, ahol a 3. kerékpáros zászlóalj tisztikarának rendezése mellett sportlövészettel kapcsolatos jótékony célú nyári mulatságokat tartottak. A céllövészet, amelynek kilenc válfaja szórakoztatta a fegyverhez értőket, nagy érdeklődés és élénk részvétel mellett folyt le. A kedélyes hangulatot nagyban emelte a dorogi bányászzenekar szebbnél-szebb darabok előadásával, a verseny befejezése után pedig a turista dalárda énekelt el több szép énekszámot a közönség lelkes tapsaitól követve. A versenyt tánc zárta le.” 

Persze, a sporteseményeken részt vett a „tábori”, vagyis a városon kívül található valamikori hadifogolytábor épületeit elfoglaló 4. kerékpáros zászlóalj is. 1929. októberében a „Névtelen Hősök III. stafétája” verseny katonák kategóriájában a 4. kerékpáros zászlóalj az I. és III. helyet szerezte meg, míg a 3. kerékpáros zászlóalj a II. helyezést érte el. 

Talán kissé furcsának tűnhet, de rendeztek versenyt más számokban is. 1922 februárjában például:

„F. hó 15-én d. u. 5 órakor lezajlottak a 3. honvéd kerékpáros zászlóalj ezidei szuronyvívó versenyének minősítő küzdelmei. Az igen szép számú nézőközönség előtt 24 vívónak küzdelme után a 6 legtöbb pontot elért vívó jutott be a döntőbe mely 19-én d. u. 5 órakor lesz a laktanya vívótermében.”

Persze a sportversenyek nem csupán a szórakozás céljait szolgálták. Jól mutatja ezt az alábbi hír 1923 októberéből:

„Katonai távgyaloglóverseny. A 3. kerékpáros zászlóalj f. hó 13.-án rendezte meg az évi távgyaloglóversenyét az Angol-Magyar Bank „Sparta” sportfejlesztő részvénytársaságának vándordíjáért, 10 kilométeres terepen teljes katonai felszereléssel. A győztes a 2. kerékpáros század lett, mely szakasz a 10 kilométeres utat zárt rendben teljes létszámával 78 perc alatt tette meg s ezen győzelmével immár másodízben nyerte meg az értékes vándordíjat. 1921.-ben az 1. kerékpáros század, 1922.-ben a 2. kerékpáros század.”

A teljes felszereléssel, zárt rendben megtett táv mai szemmel nézve is impozáns.

És gyakran előfordult, hogy a honvédség egyéb alakulataival kellet összemérni képességeiket:

„A hadsereg kerékpáros csapatversenyt 25-én, kedden tartották Esztergomtábor környékén. A rendkívül nagy követelményű versenyben hét szakasz indult, minden szakasz, amelyet tiszt vezetett, 47 teljesen harcszerűen fölszerelt kerékpárosból állott. A szakaszok golyószórókon kívül még nehézgéppuskákat is vittek magukkal. A verseny útvonala 80 kilométer volt, amelynek végén harcszerű lőfeladatot kellett a szakaszoknak megoldaniuk.  A csapatversenyt az esztergomtábori 4. kerékpáros zászlóalj nyerte meg a budapesti 6. kerékpáros zászlóalj, illetve a jászberényi 5. kerékpáros zászlóalj szakaszai előtt.”

Az érdeklődők a teljes cikket a Hídlapban olvashatják.

"Kerékpáron a Strázsahegy körül – 1. rész"

"A két háború között

Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés szigorúan megszabta Magyarország számára a rendszerben tartható haderő nagyságát és összetételét. Ezek a tiltó intézkedések a gazdasági nehézségekkel párosulva már ekkor kényszerpályára állították a Honvédséget és benne a kerékpáros csapatokat. 1921-re a haditapasztalatok alapján és lehetőségek függvényében a megalakuló hét vegyesdandár alárendeltségébe egy-egy kerékpáros zászlóaljat szerveztek, amelyek maximális létszáma egyenként 18 tiszt és 450 fő toborzott legénység lehetett.. Ezek közül a 3. honvéd kerékpáros zászlóaljat Esztergomban, a 4. honvéd kerékpáros zászlóaljat Kenyérmező-táborban (1927-től Esztergom-tábor) állították fel. A zászlóaljak a békeszerződés előírásai szerint három századból álltak, nehézfegyverek és zászlóalj-közvetlen alakulatok nélkül. A kerékpáros zászlóaljaknak csupán az egyik századát szerelték fel kerékpárral, a másik kettőt gyalogosan alkalmazták, legénységük „zsoldos” katonákból állt, hiszen a békeszerződés életbe lépésével a sorkötelezettség is megszűnt. A húszas években nem is nyílt lehetőség további fejlesztésre, hiszen a győztesek által delegált Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte az előírások betartását.

A kerékpárosokat a gyalogság csapatnemeként szervezték, feladatuk elsősorban a felderítés volt. A korabeli Harcászati Szabályzat megállapította róluk:

„Alkalmazhatóak: felderítésre és az ellenséges felderítés gátlására, a szárnyak biztosítására, eltolás és átkaroló támadás fedezésére; gyors tartalékként; üldözésre; halogató harcra és elöl lévő fontos pontok megszállására.”

Legfontosabb tulajdonságaikat a következőkben foglalták össze:

„Jellegzetességeik: jó út és időjárásviszonyok mellett gyorsak, mozgékonyak és tűzerősek; gyorsaságukat önmaguk erejéből merítik; főleg utakon mozognak, azok mellett harcolnak és gyorsaságuk azok minőségétől erősen függ; menetük zajtalan, sebességük éjjel erősen csökken; (......) veszteségekkel szemben érzékenyek.”

A haderőfejlesztés a harmincas évek közepén fokozatosan felgyorsult, végül 1938-ban a Darányi-féle úgynevezett „győri programban” érte el csúcspontját. Az anyagi fejlesztésekkel egy időben jelentős átszervezések is végbementek, annak érdekében, hogy a Magyar Királyi Honvédség megfeleljen a korszerű háború követelményeinek.

A kerékpáros zászlóaljak felszerelését az 1938. október 1-jével életbe lépő Huba I. hadrend szerint jelentősen megerősítették. Az egységeket alkotó három kerékpáros századnak századonként rajonként 1-1, összesen 12 golyószóróval kellett rendelkeznie, géppuskás százada hat géppuskából és két nehézpuskából állt. Zászlóalj közvetlen alakulatként egy árkász-, egy páncéltörő ágyús és egy távbeszélő szakaszt alkalmaztak, továbbá alárendeltségükbe helyeztek egy kisharckocsi-szakaszt és egy gépvontatású közepes tarackos üteget is.

Felszereltség, járművek

A kerékpáros csapatnem alapvető felszerelési cikke maga a kerékpár volt. A két világháború között a Magyar Királyi Honvédségnek kétféle rendszeresített szabványos kerékpárja volt. Mindkettőt a csepeli Weiss Manfréd Művek gyártotta, és 19 M, illetve 32 M kerékpár néven voltak használatban.  Kiképzési célokra további típusok is szolgáltak a honvédségben, Puch, Steyer  és Bianchi gyártmányúak, valamint többféle, polgári használatra gyártott Csepel kerékpár, de ezek darabszáma nem volt jelentős. A második világháború során gyakran vonultattak be polgári tulajdonban álló járműveket is, gyakran tulajdonosukkal együtt. Említést érdemel még a 32 M kerékpár összecsukható változata, amelyet az ejtőernyős csapatok számára gyártottak.

A hadikerékpárt különféle szerelékekkel tették alkalmassá arra, hogy a katonaélethez szükséges felszereléseket szállítani lehessen. Vázára karabély hordkészüléket szereltek, csomagtartójára kerékpáros málhatáskát lehetett rögzíteni. A golyószórót, a távbeszélő és az árkász felszerelést szintén speciális hordkészülékekkel és szíjakkal rögzítették. A korabeli tapasztalatok szerint a 32. M kerékpár hadi alkalmazásra megfelelő, megbízható, robosztus szerkezet volt, amelynek teherbírása meghaladta a 150 kg-t. Egy 1942-ben avatott kerékpáros tiszt mondta róla: „…csak elhagyni lehetett, elrontani nem…”  Gumiabroncsa egyaránt lehetett tömlős és tömör kivitelű. Kevés karbantartást igényelt, a szétszedést csak a tisztításhoz szükséges mértékig engedélyezték. A bonyolultabb munkák elvégzésére minden szakasztörzsben egy műszerész volt beosztva.

Az alakulatok gépesítettsége 1938-at megelőzően megfelelt a honvédség átlagának., majd a német – és kisebb mennyiségben olasz – gépjármű-szállításokból kifolyólag az egységeket nagyobb mennyiségű teherautóval látták el. Ezt követően a kerékpáros alakulatok már nem csak a nevükben voltak „gyorscsapatok”. A kerékpárosok fegyverzete nem különbözött az egyéb csapatokétól, az egyéni lőfegyver az 1931., illetve 1931/A. M. puska volt. Rendszeresített nehézfegyvereik között szerepelt a 31 M. golyószóró, a 1907/31 M. Schwarzlose géppuska, valamint az 1936 M. 20 mm-es Solothurn nehézpuska. A páncéltörő ágyús szakaszok 4 darab 36 M. 3,7 cm-es löveggel voltak felszerelve, melyeket a Krupp félrajkocsikkal vontattak. Megerősítésképpen 1939-től a zászlóaljak parancsnoksága alá rendeltek egy 10,5 cm-es közepes tarackos üteget is, amely 4 db 1937 M közepes tábori tarackkal rendelkezett. További megerősítésképpen a zászlóaljak kaptak egy szakasz (6 db) CV-35 Ansaldo típusú kisharckocsit is. Az Ansaldók 3,2 tonna tömegűek voltak, 2 fős személyzet irányította őket és kezelte az ikercsövű Gebauer gyártmányú géppuskát. Már rendszeresítésükkor is elavultak voltak, gyenge páncélzatuk és kis teljesítményük alkalmatlanná tette őket a harcra.

Kerékpárosok a város életében

Az 1919-es forradalom utáni zűrzavarban különféle karhatalmi és katonai egységek működtek a városban és környékén. A rend megteremtésében és stabilizálásában tevékenyen közreműködött Szívós-Waldvogel József ezredes, aki sok szállal kötődött a városhoz.

SZÍVÓS-WALDWOGEL JÓZSEF, vitéz (Esztergom, 1872.01.29-Esztergom, 1952.04.30) Középiskoláit szülővárosában végezte, majd a cs. és kir. 26. gyalogezredben leszolgálta önkéntesi évét. A tiszti vizsga letétele után ténylegesíttette magát. 1894. 05.01.-1916. 02. között a 44. gyalogezredben szolgált. A háború kitörésekkor a 44. gyalogezreddel hadba vonult századparancsnokként. Végigharcolta az első világháborút, négy alkalommal sebesült. A forradalmak idején nem teljesített szolgálatot. Visszatért Esztergomba és itt megalapította a keresztényszocialista pártot. 1920-ban megalapította a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) esztergomi csoportját. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után Esztergom vármegye katonai parancsnokává nevezték ki. 1921.09.09.-1922.05.15 (?) között a 3. kerékpáros zászlóalj parancsnoka volt, majd a budapesti műegyetemi karhatalmi zászlóaljat vezette. 1921-ben vitézzé avatták. Tábornoki rendfokozatban vonult nyugalomba 1925-ben. Halála után az esztergomi Belvárosi Temetőben helyezték örök nyugalomra."

 

A teljes cikk a Hídlapban olvasható

Az 1936M nehézpuska – frissítve

"A több hadseregben is rendszeresített nehézpuska-típusok előzménye az első világháború második felére nyúlik vissza, mikor a megjelenő harckocsikkal szemben a német fegyvertervezők a gyalogsági lőszernél erősebb lövedéktípust szerkesztettek, amelynek űrmérete 13,35 mm volt. Az ezt kilövő fegyver szerkezetileg azonos volt a katonák egyéni lőfegyvereivel, mindössze méretében tért el ettől. A nagy teljesítményű lőszer, valamint a fegyver hossza miatt a célzás biztosabbá tételére a csőre villaállványt szereltek. A szükség által létrehozott fegyvertípust a fegyvergyárak a két háború között továbbfejlesztették, így jött létre – számos egyéb típus mellett – a Magyar Királyi Honvédség által 1936-ban rendszeresített nehézpuska.

A némt Rheinmetal A. G. tulajdonában álló svájci Solothurn fegyvergyár által gyártott fegyver pontos típusmegjelölése „Solothurn S-18/100 20 mm-es páncéltörő puska” volt, a honvédség 36 M. nehézpuska néven rendszeresítette. Az első mintapéldányok Magyarországra történő beszállítására 1936 májusában, Ausztrián keresztül. A rendszeresítést követően a nehézpuska, valamint a hozzátartozó raj- és szakaszfelszerelés magyarországi sorozatgyártást a Danuvia Rt. kezdte meg 1937. nyarán, a próbagyártásból származó 47 db fegyvert a Haditechnikai Intézet 1937. november 24-én vette át.

A precíz felépítésű, több mint 200 alkatrészből álló fegyver öntöltő rendszerű, rövid csőhátrasiklású, koncentrikus forgóretesszel ellátott, merev reteszelésű típus (a 31. M golyószóróhoz hasonlóan), kétlábú állványa és tusatámasztója volt („hátsóláb"), valamint csőszájféke, amely csökkentette a hátralökés erejét. Irányzéka íves csapóirányzék volt, amely felcserélhető egy kétszeres nagyítású célzótávcsővel, a gyakorlati alkalmazás során többnyire az utóbbit használták. Két rendszeresített lőszertípusa a 36M 20 mm-es repeszgránát (tábori zöld festéssel, élőerő ellen), valamint a 36M 20 mm-es páncélgránát (fekete festéssel, páncélozott járművek, valamint tűzfészkek ellen). A repeszgránát fejgyújtója igen érzékeny volt, egészen kis ellenállású célban is robbant, élő célok ellen 3 méter átmérőjű körben megsemmisítő hatása volt. Alkalmazott gyújtószerkezet a 36/20M fenékgyújtó. A lövedék kezdősebessége másodpercenként 762 méter volt. A lőszerek szállítása 80 db töltényt befogadó rakaszban történt, amelynek tömege páncéltörő gránátnál 30,5 kg, repeszgránátnál 29 kg volt.

 A lőszerek kétféle anyagú hüvellyel készültek: eleinte galvanizált vashüvellyel, azonban ez nem bizonyult megfelelőnek, a hüvelyvonó gyakran nem tudta kihúzni az üres hüvelyt, az olyan erősen tapadt a töltényűrben. Így hüvelyszakadás következett be, aminek a következménye rátöltés lett. Így lakkozott vashüvelyt kezdtek gyártani, amely könnyebben eltávolítható volt. Mivel mind a repeszgránát, mind a páncélgránát ára rendkívül magas volt, ezért a kiképzés olcsóbbá tétele érdekében betétcsöveket alkalmaztak hozzá. Ebből két fajtát rendszeresítettek: az egyik a 8 mm-es 31. M töltényhez, a másik a 29M 5,6 mm-es céllövő töltényhez.

A nehézpuska fő feladata, a korabeli szakirodalom szerint: helyi ellenállások (páncélozott és beton fedezékek) és páncélozott járművek leküzdése. (….) A küzdőkkel szoros összeköttetést tartanak és a helyi ellenállásokat egynéhány pontos lövéssel küzdik le.

A nehézpuska fő erénye pontossága volt: szórása 500 méter távolságon 25X25 cm, 1000 méter távolságon 100X100 cm volt. Másik nagy előnyének nevezhetjük alacsony tüzelőmagasságát (30-40 cm), amelynek köszönhetően jól simult a terephez.

Hatásos lőtávolsága, amelyen még a találatnak nagy volt a valószínűsége, kis pontcélokkal szemben 1500 méterig terjedt. A maximális lőtávolság 5500 méter volt. Kezelőinek használatkor a tűzkészültséget 15 másodperc alatt kellett elérniük, a gyakorlati tűzgyorsaság percenként 18-20 lövés volt, a kezelőszemélyzet gyakorlottságától függően.

 

 Alkalmazásának legkisebb alapvető szervezeti egysége a raj volt, amely teljes létszám esetén az alábbi összetétellel rendelkezett:

1 fő rajparancsnok. Feladata: a raj vezetése. A tüzelőállás kiválasztása és berendezése. A fegyver tüzének vezetése és irányítása. Összeköttetést tartott fenn a puskás részekkel, gondoskodott a biztosításról és az utánpótlásról. Lemálházás után 2 rakasz (10 db) töltényt vitt.

1 fő irányzó (1-es) Segédkezett a tüzelőállás berendezésénél. Álló célra tüzelésnél a töltést, irányzást és elsütést, mozgó célra tüzelésnél az irányzást és az elsütést végezte. Lemálházás után 2 rakasz (10 db) töltényt vitt.

1 fő kezelő (2-es) Ha a nehézpuska nem volt a puskataligán szállítható, ő vitte a figyelővel együtt az összerakott fegyvert. Segédkezett a tüzelőállás berendezésénél, és annak álcázásában. Előkészítette a lőszert az irányzó számára, mozgó célra tüzelésnél elvégezte a töltést. Segédkezett a figyelésben, lőszerpótlásban. Lemálházás után az irányzótávcsövet vitte.

1 fő figyelő (3-as) Ha a nehézpuska nem volt a puskataligán szállítható, ő vitte a kezelővel együtt az összerakott fegyvert. Figyelésben a rajparancsnokot támogatta.

2 fő lőszeres (4-es és 5-ös) Ha a nehézpuska már nem volt lóval vontatható, akkor a lekapcsolt taligát húzták. Lőszerpótlást végeztek, lemálházás után 2-2 rakasz (10-10 db) töltényt vittek.

1 fő lóvezető

1 fogatolt lőszertaliga

1 nehézpuska taliga"

A rendszeresített lőszermennyiség a lőszertaligára volt málházva. A lőszerrakasz 80 db töltényt tartalmazott, tömege páncéltörő gránátnál 30,5 kg, repeszgránátnál 29 kg volt.

Alkalmazásának legnagyobb szervezeti egysége a szakasz volt, amely a parancsnoki törzsből és két rajból állt. A nehézpuska-szakaszokat a gyalogság minden csapatneménél, illetve a lovasságnál nehézfegyver-századokba szervezték, a századok további szakaszaiba gránátvetős, aknavetős, állványos golyószórós, géppuskás rajokat szerveztek, a csapattest feladataitól és alkalmazásától függően.

Harcalakzatban, ameddig csak lehetett, lóvontatást alkalmaztak, az összerakott fegyvert a kezelők csak a legszükségesebb távolságra szállították. A gyalog harcolókat bármely terepen követni tudta. Tűzharc kezdetekor az irányzékállást rendszerint belövés nélkül állapították meg. A fő tüzelési mód az egyes lövésekből álló ponttűz volt, a feladat megoldása után a nehézpuskás raj rejtőzött, hogy a következő feladat megoldására készen álljon.

Gyakorlati tapasztalatok

A gyakorlati alkalmazás során keletkezett tapasztalatokat hasznosítva a Danuvia Rt. üzemében – kísérleti jelleggel – a rátöltés lehetőségének kiküszöbölésére biztosító berendezést fejlesztettek ki, amelyet számos alakulatnak adtak ki csapatpróbára. Az általános tapasztalatok pozitívnak bizonyultak, a berendezést végül rendszeresítették.

A fegyver mozgékonyságának javítására tett kísérlet volt, hogy motorkerékpárra szerelték, a rögzítés módját a Haditechnikai Intézetben fejlesztették ki. A kísérlet során Lengyelországból származó Sokol járműveket használtak, azonban – fényképfelvételek tanúsága szerint – a nagyobb számban rendszeresített BMW R-75 motorkerékpárokra is felszerelhető volt.

Magyarország 1941-es hadba lépését követően rövid időn belül kiderült, hogy a szovjet harckocsik páncélzata ellen teljesen hatástalan, és a lánctalpakon elért találatok sem okoztak említésre méltó sérülést. Az 1941-es harcok során bebizonyosodott, hogy a 36M. nehézpuska biztonságos távolságból csak páncélgépkocsik és gyengén páncélozott kisharckocsik leküzdésére alkalmas, komolyabban páncélozott célok ellen nem rendelkezik megfelelő átütőerővel. Használhatónak bizonyult viszont tűzfészkek, fedezékek, gépfegyverállások, kiserődök elleni küzdelemben, azonban az 1941 nyarán lezajlott, zömmel mozgó harcok során erre viszonylag kevés alkalom adódott. A leginkább hatékonynak bizonyult alkalmazási módjának az élőerő elleni bevetést nevezhetjük. További hátránya volt, hogy a fegyver a német Wehrmachtnál nem volt rendszeresítve, így a lőszer- és alkatrész-utánpótlás rendkívül nehéz volt, a megnövekedett távolságok és a szűkös szállítókapacitások miatt.

A 36. M nehézpuskát a hadvezetőség nemcsak a gyalogságnál, hanem más fegyvernemeknél is rendszeresítette. A páncélos fegyvernemnél a 39M Csaba páncélgépkocsi, valamint a 38M Toldi, és a 42M Toldi könnyű harckocsi főfegyverzetét alkotta. A Toldikba épített nehézpuska érdekessége annyi volt, hogy a tára – helyszűke miatt – öt helyett mindössze négy lőszert tartalmazott. A tűzgyorsaság növelése céljából kísérletek folytak abból a célból is, hogy a páncélosokba szerelt nehézpuskát – annak lőszerét felhasználva – sorozatlövés leadására alkalmas nehézgéppuskával helyettesítsék. A kívánt fegyverből különböző elven működő mintadarabot készített két ismert fegyverkonstruktőr, Király Pál, valamint Gebauer Ferenc. A tervek szerint ezt a fegyvert a Turán harckocsiban is alkalmazták volna, végül azonban nem került sorozatgyártásra, csupán kísérleti példányai maradtak fenn. A Magyar Királyi Folyamerőknél az őrnaszádok és motorcsónakok fedélzetén a háború végéig használatban volt.

TECHNIKAI ADATOK

• Űrméret: 20 mm
• Méretek: csőhossz 900 mm; teljes hossz 1640 mm
• Tömeg: 44,52 kg
• Tűzgyorsaság: 10 lövés/perc
• Lövedék torkolati sebessége: 762 m/sec
• Hatásos lőtáv: 400 m

 

A teljes cikk itt olvasható.


Kiegészítés: Egy nehézpuskás visszaemlékezése:

(a nagylajoskiralygyalogezred.blog.hu-ról átvéve)

"A véletlen során találkoztam az életvidám és kiegyensúlyozott Simonics Feri bácsival 2005-ben, aki azon kevesek közé tartozott, akik hazajöttek a „pokolból”, a Don kanyarból. A 2. Magyar Hadsereg kétszázezer magyar katonája közül nagyon kevesen térhettek haza, és közülük is alig élnek már, akik szemtanúi, megélői voltak a Don kanyari történelemnek. Ez a lövészárokból megélt háború, Feri bácsi visszaemlékezését hallgatva ember közelibb, mint a történelemkönyveké.

- Hogyan sikerült ilyen életvidámnak, kiegyensúlyozottnak maradnia?

A ma élők nem tudják, mi az, hogy rossz világ. Aki túlélte a doni háborút, és onnan hazakerült, az tudja, mi az, hogy rossz világ. Sajnos mi megéltük. 21 évesen vittek ki a Don kanyarba, ahol végigéltem másfél évet, a tűzvonalban, két állásban töltöttem hét hónapot. Ahová 1942. július 22-én, Szent Anna éjszakáján vezetett bennünket egy német katona. Szemben, már ott volt az ellenség. De amíg ide értünk, 1200 km utat tettünk meg.

- Mikor hívták be, mikor került ki a frontra?

1941. augusztus 11-én kaptam meg a katonai behívót, még aznapra, a Kaposvár 6.gyalogezred 1.zászlóalj 3. századához. Öt hónapon át gyalogsági lövész és nehézpuskás kiképzést kaptam. Őrvezetőnek léptettek elő.

1942. május 28-án vittek ki a frontra, abban a hitben, hogy a Német Birodalom megszálló csapatként, és harcolóként alkalmaz bennünket.

A 2. Hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt, a zászlóalj parancsnok vitéz Ludányi ezredes, az én századparancsnokom Kárpáthy Gyula hadnagy volt.

- Milyen útvonalon jutottak el a Donig?

Érsekújvárnál hagytuk el a határt, ahol maradék pénzünket elkölthettük, vagy hazaküldhettük. Szlovákián át Németország érintésével, Lengyelországon keresztül vitt a vonat. Ez már szomorú világ volt. Mindenütt éhes kisgyermekek kísértek bennünket, és azt kiáltozták: „Kicsi magyar kenyér! Kicsi magyar kenyér!” Hát bizony a napi kenyéradagunkból kidobáltunk a vonatból, mert nagyon sajnáltuk őket.

Több, mint egy hétig utaztunk Ukrajnában, amikor 1942. június 3-án a Dnyeper parti Recsicában kivagoníroztak bennünket. Egy hetet pihentünk, takarítottuk a szemetet, még a ruháinkat is kimostuk a folyóban.

Ekkor kezdődött a szovjet hadsereg visszavonulása a Donig, nyomukban a németekkel, akiket nekünk is hamarosan követnünk kellett.

- Mikor indultak a frontra?

Június 16-án hajnali négykor. Napi 25-60 km-t gyalogoltunk tikkasztó hőségben és nagy esőzésekben. Július 2-ára már 600 km volt mögöttünk, amikor Ivanovkába érkeztünk.

Útközben félig elhantolt katonákat találtunk, akiknek feje és bakancsa kint volt a földből. Mi tisztességesen eltemettük újra az elesetteket. Mivel a konyha lemaradt, sokat éheztünk. Vacsoránkat legyűrtük, hogy legyen erőnk a másnapi útra.

Kurszk előtt 2-3 napra egy faluban szállásoltak bennünket. A falu nevére nem emlékszem, a házigazdáéra annál inkább. Idős, szakállas ember volt a házigazda, felesége és két leánya volt. Szép tágas udvara, rendes téglaháza, istállója is volt. Volt lova, tehene, pár kecskéje. Meglepődtünk, amikor nehezen tördelve magyarul kezdett beszélni. Nagyatádról került ki az I. világháborúban. Szibériába vitték fogságba. Sikerült megszöknie, de elfogták, és parasztokhoz adták ki dolgozni. Hatszori sikertelen szökési kísérlet után elvette a gazda lányát, és ottrekedt. Elmesélte, mint kényszerítették őket a kolhozokba, mi is az a kolhoz, amit azután mi itthon az ötvenes években megtapasztalhattunk. Jószívvel kaptunk tőle élelmet.

Innen kerültünk Kurszkba. Ott ért minket az első légitámadás. Ez volt az első tűzpróba. Rengeteg volt a halott, és nekünk kellett eltemetni őket, valamint elhullott állatokat is. Ez a terület mocsaras vidék volt, ahol rengeteg volt a maláriát terjesztő szúnyog, ami ellen kaptunk tablettákat.

- Feri bácsiék itt értesültek Horthy István hirtelen haláláról

Kurszkban kaptuk a megdöbbentő hírt Horthy István kormányzó-helyettes hirtelen haláláról és annak körülményeiről. Minszkben reggeli tornára indult a gépével Horthy István, de alig szállt fel, mindössze egyet fordult és lezuhant. A mai napig nem lehet az igazságról beszélni, hogy mi is történt.

Én személyesen beszéltem a legényével, aki elmesélte, hogy még a kávéját is megfőzte, s kínálta vele „igya meg Kormányzó Úr!” Azt válaszolta Horthy István: „Nem. Előbb megcsinálom a reggeli tornarepülésem, és majd azután.” Fent a gép azonnal lezuhant. Bennünket, magyar katonákat igen rosszul érintett a halála, mert ő igen féltette a magyar hadsereget, ezért sok konfliktusa volt a német tisztekkel. Ezt követően tudtuk meg, hogy minket nem megszálló egységeknek, hanem harcoló csapatoknak vittek ki a németek, amibe Horthy István nem volt hajlandó beleegyezni.

Lehet, hogy ezért történt a szerencsétlenség?!

Ekkor tudtuk meg azt is, hogy mi önkéntes hadsereg vagyunk. Nagyon elkeseredtünk, és ettől kezdve már a német katonákkal nem voltunk olyan hűséges szövetségesek. Tény: magyar részről kiadták a szigorú parancsot, hogy a civil lakossággal emberi módon kell viselkedni, nem szabad őket magunkra haragítani. Ezt az ottani orosz emberek talán tudták is, mert a partizánok a németeknek több bajt okoztak, mint nekünk.

- Egyezik az útvonaluk, Nemeskürty István könyvében jelzettel?

Nem. Mi 50-100 km-rel távolabb voltunk, 50-60 km-rel északabbra. Mások helyiségnevek voltak, máshol volt a Don parti állásunk, a visszavonulás és a zárt rés.

Mi 1942. június 8-10 között indultunk. Útvonalunk: Csernigov, Nyezsin, Konotop, Szumi, Harkov, Kurszk, Korotojag. Liski volt az első Don parti állásunk. Két hét alatt tettük meg az 1200 km utat. Július 24-én 2 napot pihenhettünk egy falucskában, ahonnan már a lakosságot kitelepítették. Itt kapták meg a tisztek a Don parti állások térképeit.

Századparancsnokunk Kárpáthy Gyula hadnagy azt kérte vitéz Ludányi Antal ezredestől, hogy elsőként mehessünk a halálba. Engedélyezték, és így a 2. század lett a tartalék. A mi legénységünk elkeseredett, mert akkor még azt hittük, hogy hátul a biztosabb. Felsorakaztunk, még az éjjel elfoglaltuk a Don parti állást. Hadnagyunk elmondta, hogy azért döntött így, mert ha mi ássuk a lövészárkot, nagyobb biztonságban vagyunk, és a tartalékot mindig oda vetik be, ahol a legnagyobb a veszély.

- Emlékszik az első, tűzvonalban töltött napra?

Sohse felejtem el. Szent Anna napja volt, július 26-a. Gyönyörű, holdvilágos éjszaka volt. Tisztába öltözve, harci felszereléssel indultunk el az első vonalba. Egy völgykatlanban volt a falucska, Jasznyiki, ahol már egy német raj várt ránk. A körlettől jobbra indultunk a német katona után egy szakasz három raj és jómagam, mint nehézpuskás. Egy km hosszú sávon helyeztek el bennünket. A Don túlsó partján már az oroszok voltak.

Ezen a részen két ága van a Donnak, és közte egy három km-s sziget. Az oroszok uralták, és előretolt állásaikat építették ki. Mi a holdvilágos éjszakán ebből csak a sárguló búzatáblákat láttuk a túlsó parton.

Éjfélkor kezdtük beásni magunkat a földbe. A talaj nagyon köves volt, és a kis gyalogsági ásókkal alig tudtunk akkora gödröt ásni, hogy legalább leguggolva elbújhassunk benne.

- Emlékszik az első halottjukra?

Soha nem felejtem el. Már harmadik napja tartalék élelmiszeren éltünk, nem volt ellátmányunk, mert nem tudtunk annyi futóárkot ásni, hogy a konyháig eljussunk. A századkörletünk Jasznyiki falucska gyümölcsösében volt elrejtve.A szomszéd rajból egy 28 éves fiú hozott a rajának egy vödör ebédet. Gecsei Sándor (helyesen Gecsei Gyula, 1942.08.03-án halt hősi halált – S. Z.) hívták, és balatonendrédi lakos volt.Miért nem ülsz le, még meglőnek az oroszok – mondom neki. „Meg kell itt dögleni”- válaszol és elkeseredve intett erre a kezével. Ekkor már süvített is a golyósípolás a fülem mellett. Még leguggolt. „Meglőttek” – annyit mondott. Hasbalőttek. Nézem, a kulacsomból öntöm rá a vizet, fel akarom éleszteni, próbálom itatni… Egyszerre akartam hasznát venni a bajtársi segítésnek meg az egészségügyi kiképzésnek is.

Amint vetkőztetem, látom a karján lefolyni a vért. A karján át az oldalán, a szívén keresztül, a másik oldalán jött ki a golyó. Rögtön meg is halt. Ő volt az első halottunk. Nagyon megrázó élmény volt.

Különösen azért is, mert ha visszaért volna a konyhára, nagy öröm érte volna. Az édesanyja csomagja várta, benne két kilós fehér házi sült kenyér. Mindig olyan éhes volt ez a fiú… Hiába küldte az édesanyja, már nem ehette meg. Letakartam a köpenyemmel, elmásztam a többiekhez, hogy elmondjam mi történt. Esti sötétedés után bevittük a faluba, és ott temettük el koporsóban.

- A többiekre milyen hatással volt?

Az első halálos hír, amikor végigfutott a vonalon, nagy hatással volt mindenkire. Megéreztük, hogy ott vagyunk a háború borzalmas ölelésében. Még jobban, gyorsabban csattogtak a kis csákányok a köves földben, nagyobb volt az éberség, nem mertünk elaludni. Egy-egy figyelőt állítottunk, amíg a többi a védővonalat. Nemsokára egy másik honvéd is meghalt, aki figyelőállásban volt. A fáradtságtól és kimerüléstől úgy aludt el a futóárokban, hogy a fejét az árok felső szélére hajtotta. A sisakja kilátszott, és az oroszok megcélozták. Az állán egy puskalövéssel úgy ment át a golyó, hogy rögtön meg is halt. Gáspár volt a vezetékneve.

- Kik voltak a közvetlen közelükben?

Egy hét alatt úgy ástuk meg a futóárkokat, hogy el tudjunk bújni. Egy kilométerre a körlettől volt egy vasúti bakterház. Oda ástuk be magunkat egy ékcsúcsba, nehézpuskával.

Mellettem egy golyószórós rajnak, a másik oldalon a 2. zászlóaljnak kellett volna összekötnie bennünket. Orosz támadás közben tudtuk meg, hogy nem kötötték össze az első zászlóaljat a másodikkal, és közben 2 km a senki földje volt. Az oroszok ezt felderítették. Egy vízmosás volt ott, ott akartak feljönni az oroszok a hátunk mögött. Nyilván azt remélték, hogy élve visznek el minket a golyószóróval.

Volt ezen a vidéken egy kastély, nagyon szép gyümölcsössel. Ötven nő élt itt, igen kényelmes körülmények között. Az volt a feladatuk, hogy minden évben szüljenek egy gyereket, és utána ezeket a gyerekeket bölcsödébe vitték. A nők megpihentek, és újra következtek. Így nevelték az úgynevezett Sztálin-gyerekeket.

- Melyik nagyobb támadásra emlékszik?

Egy szeptemberi estén nagy tüzérségi támadást kaptunk, aknavetőkkel. Nem tudtuk mire vélni. Értesítettük a szomszéd rajokat is a várható támadásról. Magam is őrszolgálatban voltam. Hajnali 5 óra volt. Szép, tiszta idő volt, láttam, amint három csónakkal a vízen át, jöttek az orosz oldalról.

Mindjárt tüzeltem is a nehézpuskával, de rövidet lőttem. A társaimnak átadtam, hogy a nehezéket állítsák át ezer méterre, mert én csak ötszáz méterre lőttem. A társam az egyik csónakot el is találta, amikor kikötött, majd a hátulsót is meglőnie. Úszógumikkal ugráltak ki egy nádas findzsás részébe, és a horhón egyenként próbáltak feljönni az orosz katonák.

Egyik emberemet a szomszédos lő szorosba küldtem, hogy amilyen gyorsan lehet, induljanak a Halálvölgy felső torkolatához, mert jönnek az oroszok! Bizony, csak az ügyességükön múlott, hogy 50 méterrel előbb értek oda, mint az oroszok, s így tűz alá vették és visszaszorították őket. Ez a küzdelem jó kilenc órán át tartott, miután fehér zászlóval az oroszok megadták magukat. 22 foglyot hoztunk el.

- Megtudtak valamit a foglyoktól?

A foglyok elmesélték, hogy már 2 nappal előttünk itt voltak a nádasban alattunk tizenketten, és onnan irányították rádióval a tüzet, és kémleltek bennünket. Ukránok voltak, akik szerettek volna haza jutni. Nem is próbáltak visszamenekülni. A nádasban hatan maradtak, köztük két tiszt, akik megsebesültek, és elrejtőztek. Mi nem mentünk utánuk. Valószínű, hogy az úszógumikkal visszaúsztak. A rádiót, a fegyvereket, mindent otthagytak. Mi ezeket elhoztuk, amiért a századparancsnokunk magas kitüntetést kapott, miközben közülünk még bronzra sem terjesztettek fel senkit.

- Emlékszik Feri bácsi a bajtársai nevére?

Már hogyne emlékeznék! A nehézpuskás raj 5 emberből állt.

A rajparancsnok én voltam, Simonics Ferenc, őrvezető, simonacsai lakos 1920-s születésű. Irányzók: Májai János őrvezető, ecsei lakos, 1920-s születésű, és Komáromi Lajos honvéd, torvai lakos, 1919-s születésű. Lőszeres: Szolecsák János honvéd, zimányi lakos, 1916-s születésű. A lovászunk Lipcsák György honvéd, Kárpát-ukrajnai ruszin, 1920-s születésű. Úgy állították össze a rajokat, hogy legyen közöttük egy ruszin, aki tud az oroszokkal beszélni. És volt egy „Lovunk”, meg egy két kerekű kordé, amire a 45 kg-s nehézpuska és a fegyverek voltak felrakva.

- Ez a ló fontos szerepet játszott az életükben

Nagyon szerettük. A társunk volt. Az 1200 km-s úton, amikor átszállás helyre érkeztünk, az volt a legelső, hogy a lovat ellássuk enni-innivalóval, különben hogy bírta volna erővel, a felszerelés cipelését?

Gondunk is lett belőle, mert Kárpáthy Gyula századparancsnok nem jól lovagolt, és a nyeregkápa minden lónak feltörte a hátát, és ezért sorra cserélte a kordé-századhoz beosztott lovakat. A mi lovunknak Kondor volt a neve, fehérszőrű, 8 éves ló volt. A hadnagy úr a Kondort le akarta cserélni egy lesoványodott lóért. Én meg nem adtam oda! Megmondtam neki, hogy mi egész úton addig nem ettünk, amíg elébb a lovunknak nem teremtettünk, de az egész úton ám! Erre a hadnagyúr szárazon megborotváltatta az arcom, amitől egy hétig égett. Sajnos a végén mégis ő lett az erősebb, de mi a hátaslovat is meggyógyítottuk. Addig borogattuk a sebét szénapelyvával, amíg meggyógyult. A hámot pedig átformáltuk komótra. A Kondor pedig – mondja huncutul csillógó szemmel – mindennap ledobta a hadnagy urat, amiért a tiszt urak bizony heccelték. Mi miután a beteg lovat meggyógyítottuk, azt javasoltuk, hogy a nyergét cserélje könnyebbre. Így azután visszament a csere, és Kondor megint velünk volt.

- Az élelmiszer megszerzésben is leleményesek voltak

Mi értettünk a méhekhez is. Üvegekbe annyi mézet sikerült összegyűjtenünk, hogy még az első vonalban is tartott. 32 rubelért vettünk egy szép, tarka kecskét, és a tejét összekevertük a feketekávé adagunkkal, tettünk hozzá egy kis mézet, s ez megtartott minket jó erőben. A kecskét a kordé után kötöttük, s velünk jött az első vonalba is. A lovász együtt etette a lóval.

- Munícióval hogy voltak ellátva?

Már az első időkben is csak jegyre kaptunk töltényt Ki volt ugyan adva egy bizonyos mennyiség, de azzal mindig el kellett számolni, ki és mire lőtte el. Előfordult, hogy amikor lőszert kértünk, a századparancsnokunk azt üzente vissza: „Nem tudják, hogy jegyre kell lődözni a nehézpuskával?”

- Félt-e Feri bácsi, és mit érzett?

Az első tűzkeresztség után már nem féltem. Mindig az éberség, a figyelmesség a legfontosabb, hogy megmentsük az életünket, meg hát a Gondviselés. A Halál azonban nemcsak a tűzvonalban szedte az áldozatait. A századparancsnokunk, Kárpáthy Gyula hadnagy a saját aknazárunkon robbant fel, pedig hát nagyon ismerte az aknakapukat.

- Ez hogy történt?

A Don partján nagyon sok mogyorófa volt, és a hadnagy úr nagyon szerette a mogyorót, ezért minden éjjel lement a partra, de az egyik éjjel szerencsétlenül lépett. Szörnyű volt. Csak a törzse maradt meg. Ott temettük el a zászlóaljnál.

- Bátorságról, félelemről, felelősségről mit mondana el?

Egy km-re a Dontól, egy Nikolszki nevű falunál építettük a második állást, ami nagyon veszélyes volt. Az oroszok csoportok át-átjöttek, és többször előfordult, hogy foglyokat vittek a magyaroktól, ha netán az őr a kimerültségtől elaludt.

Ludányi ezredes úr lejött hozzánk, és kiadta, hogy mi is önként menjünk át, és hozzunk oroszokat. Aki átmegy, kap két hét szabadságot és vaskereszt kitüntetést.

30 családos ember, aki nagyon vágyott már a családja után, jelentkezett, hogy átmegy. Engem választottak parancsnoknak. Én összehívtam őket, és elmondtam, hogy ez önkéntes dolog, én nem vállalom, és ők is jól gondolják meg! Nem kell a vaskereszt, de még a fakeresztet sem szeretném.

Kihallgatásra vezényeltek. Az ezredes úr megkérdezte, miért nem vállalom a „megtiszteltetést”, Katona vagyok ezredes úr. Ha parancs, teljesítem, minden további nélkül megyek. Önként nincs szívem átvinni ezeket a családos embereket, mert nem tudom mind visszahozni őket, de még magamat se biztos. Megveregette a vállam, és azt mondta: „Becsüllek fiam. Őszinte vagy. Nem parancs.” Így én nem is mentem át. Harmincan mentek át azon az éjszakán, és csak tizenhatan jöttek vissza, és még foglyot sem hoztak.

Ezen a vízmosásos Halálvölgy részen mindig próbálkoztak áttörni az oroszok. Mire kiépítettük az állásunkat, új századparancsnokot kaptunk dr. Bajnóczy Máté személyében, aki Enyingen volt ügyvéd. Ő nagyon féltette az embereit, nem akart minden áron vitéz lenni, de ha lehet minden rábízott emberét meg akarta őrizni és haza akarta hozni. Becsületes, jó ember volt.

- Repülőtámadást kaptak?

December 10-15-e között nagy tüzérségi, aknavető és légitámadást kaptunk. Hajnalban olyan támadást kaptunk, amilyet még nem tapasztaltunk. Másfél méteres hó volt, és annak a tetején jöttek, részegen, vodkával leitatva, le sem feküdtek. A hegy hátán jöttek. Kimondhatatlan, mennyi volt a halott. Mi is tüzeltünk. Annyian voltak, hogy nem láttuk a végét. Azóta mondjuk: annyian vannak, mint az oroszok. 41 fokos hideg volt, de a golyószóró, a géppisztoly csöve tüzes volt. Már töltényünk sem volt, amikor teljesen megközelítettek bennünket.

A távbeszélő házba beszóltam a tüzéreknek: Hát miért nem tüzeltek!? Itt vannak az oroszok, nekünk meg töltényünk sincs. Azt a választ kaptam: „Tűzzék fel a szuronyt!”

Megköszöntem a szívességet és elbúcsúztam azzal, hogy feltűztem a szuronyt. Még öt repeszgránátom volt. Gondoltam, ezt még búcsúzóul visszaküldöm nekik. Megfordítottam a nehézpuskámat és a tüzérségünket körbelőttem egyes lövéssel. Erre azután az ő állásuk mögött 3 km-rel megindították a tüzet, csak úgy okádta a tüzérség a tüzet. Ez végül megállította az orosz támadást Az oroszoknak rengeteg veszteségük volt. Nálunk levés halottunk volt, mert nem hagytuk el a védőállást."