Magyar huszárok az ostromlott Budapest védelmében

Egy nagyon régi anyag felújításaként – sok tapasztalattal és számos új forrással kiegészülve – megjelent a Budapesten harcolt magyar huszáralakulatokról szóló tanulmány. Teljes egészében olvasható a honvedelem.hu-n.

 (a kép illusztráció) 

Rövid ízelítő a tanulmányból:

"Az 1. „Bem József” lovas-tüzérosztály

Az osztály, 1944. nyarán a lovashadosztály kötelékében vonult ki a keleti frontra. A súlyos veszteségekkel járó lengyelországi és alföldi harcokat követően osztozott a hadosztály alakulatainak sorsában és november elejére a Csepel-szigeten került állásba, ahol tüzével támogatta a huszárhadosztály partot védő alakulatait. Itt az osztály lövegei már nem az eredeti 7,5 cm-es 18/22 M lövegek voltak – hiszen azokat a klecki harcokban elvesztették – hanem helyettük a pótlásként kapott, német 10,5 cm-es úgynevezett „Göring”-tarackok. Ezeket az eredetiekkel szemben hatos fogattal vontatták ugyan, de lényegesen hatékonyabb tüzérségi eszközök voltak. Az osztály harmadik ütege már csak három löveget kapott a németektől, így nem érte el a hadrendben előírt felszereltséget és tűzerőt. Az 1. lovas-tüzérosztály Budapesten folytatott harcairól csak szórványos adatokkal rendelkezünk és viszonylagos részletességgel csak a 3. üteg tevékenységét ismerjük, amelynek történetét – elsősorban Dr. Patay Pál visszaemlékezésére támaszkodva – az alábbiakban foglalom össze.

A teljes osztály történetét tekintve a rendelkezésre álló források alapján annyi bizonyosra vehető, hogy az ütegek nem osztálykötelékben, hanem külön-külön, zömmel német alárendeltségben alkalmazták őket. Az 1. lovas-tüzérosztály három ütege a Csepel-szigeten még egymáshoz közel, a csepeli HÉV-végállomásnál volt elhelyezve, majd együtt vonultak át Budára, a Budaörsi út környékére, ahol a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály I. osztályának (pk.: Erich Fromm százados) alárendeltségében oltalmazták a Sváb-hegy környékén védekező 8. SS-lovashadosztály állásait. Az osztály parancsnokául már Budapesten nevezték ki Ostorharits-Horváth Endre őrnagyot, aki karácsonyi szabadságát töltve rekedt a fővárosban. Az eredeti osztályparancsnok, Réczey István ezredes rangidős tisztként átvette a parancsnokságot a fővárosban levő két lovas-tüzérosztály felett. Az 1. lovas-tüzérosztály 1. ütegének parancsnoka Bisztray-Balku Tamás főhadnagy, míg a 2. ütegé Zajtay Antal főhadnagy volt. A Budaörsi úttól történő visszavonulást követően az osztály 1. ütegéről semmiféle információval nem rendelkezünk. A 2. ütegről tudjuk, hogy 1945 februárjának elején a budai Naphegy téren voltak állásban, majd a Pálya utca 15. szám alatti épületbe települtek, ahol 1945. február 8-án átálltak a Vörös Hadsereg oldalára. Az üteg parancsnoka (Zajtay Antal) 1957-ig a néphadsereg magas rangú tisztjeként teljesített szolgálatot.

A „Bem József” lovas-tüzérosztály 3. ütegének harcai a bekerített Budapesten

Az üteg parancsnoka Magasházy Dénes tüzér főhadnagy volt, akinek alárendeltségében zömmel tartalékos tisztek szolgáltak, név szerint a következők: elsőtiszt: Bogoszavljevits György tartalékos hadnagy fogatos tiszt: Patay Pál tartalékos hadnagy szakaszparancsnok: Németh László tartalékos zászlós felderítő tiszt: Götz Ervin hadapród őrmester beoszt. ismeretlen.: Bathó Miklós tartalékos hadnagy Böszörményi Sándor hadapród őrmester A 3. üteg 1944. december elején Csepel déli szélén állt tüzelőállásban, a Tökölre vezető út keleti oldalán, mozdonyállása a Szabadkikötő raktáraiban helyezkedett el. Célterületként a sziget déli része volt megjelölve, amelyet már a szovjet csapatok tartottak birtokukban. Az itt töltött napokra így emlékszik vissza az üteg egykori fogatos tisztje, dr. Patay Pál: „Viszonylag csendes napok voltak Csepelen. A szovjetek nem lőttek, mi sem. Szovjet repülő is csak néha jelent meg, de mire a légiriadó üvöltő szirénái megszólaltak, már régen elment. A légvédelem meg csak a levegőt lőtte körülöttük. Reggelenként, hogy a lovak lába el ne zsibbadjon az állásban, lovardát tartottam, gondoskodtam a lovak etetéséről, az emberek etetéséről, a tüzelőállásban és figyelőben levőkhöz is eljuttattam azt. Néha HÉV-vel magam is meglátogattam a tüzelőállást, sőt, egyszer egy éjszaka, hogy Bogoszavljevitset és Németh Lacit tehermentesítsem, és bemehessenek Pestre, át is vettem a tüzelőállás parancsnokságát.”  Pár nap elteltével a lövegeket visszavonták a csepeli HÉV állomásának közelébe, a vízművek egyik telepére. Karácsonyig nem is volt jelentősebb mozgás, csupán zavarótüzet lőttek időről időre. Karácsony közeledtével az ostromgyűrű egyre szorosabb lett a főváros körül, december 24-én a szovjet csapatok behatoltak a budai kerületekbe. Ekkor az üteg parancsot kapott arra, hogy keljen át a Dunán, és vonuljon a budaörsi templomhoz, ahol további utasítás fogja várni. Az időközben árpáért a nagytétényi sertéshizlaldába küldött 8-10 szekér kivételével az üteg december 24-én kora délután megkezdte az átvonulást a Horthy (ma: Petőfi) - hídon át Budaörs irányába. Az elmaradt szekerek csak este tudták őket követni, miután a Nagytétényből hozott árpát a Szabadkikötő raktárának padlójára szórták, hogy a megmaradt felszerelésnek jusson hely. Az ütegnek nem sikerült elérnie a kitűzött célt, mivel időközben Budaörs szovjet kézre került. Így a balatoni műút elágazása után közvetlenül, az ott található gyümölcsösökben foglaltak tüzelőállást, a mozdonyállás pedig a Hamzsabégi úti autóbuszgarázsba települt. Másnap, december 25-én a lövegeket hátravonták a Tétényi útra, a Sósfürdő mellé. Itt szenvedte el az üteg az első veszteségét az ostrom alatt, amikor Krisán Sándor honvéd gránátszilánktól elesett. Ezekben a napokban az üteg tisztjei közül többen is szemtanúi voltak Osztapenko százados balvégzetű küldetésének. Az esemény helyszínének közelében tartózkodó lovas tüzér tisztek (Bogoszavljevits György, Bathó Miklós) egybehangzóan állították, hogy a szovjet parlamenter, 1944. december 29-én saját tűztől vesztette életét. Közelebbről meg nem határozható időpontban (december 30-án vagy 31-én), az üteg áttelepült a pesti oldalra, ahol a Kerepesi úti lóversenypálya keleti felén foglaltak tüzelőállást. A célterület nyugati irányban helyezkedett el, Gazdagrétet, Külső-Kelenföldet és Őrmezőt lőtték. A huszárokhoz hasonlóan a lovas tüzérek is megpróbálták kímélni a magyar fővárost és annak lakóit a harcok pusztításaitól. Ezért, ha a lőelemekből nyilvánvaló volt, hogy a tüzérségi tűz lakott területen fekszik, akkor a kiszabott lőszermennyiséget nem lőtték ki a célterületre, illetőleg a Kissvábhegy akkor még beépítetlen tetejét lőtték azért, hogy ne veszélyeztessék feleslegesen a polgári lakosságot. Ha nem lőttek, akkor csak a jelentést küldték el a Döbrentei utca 16. szám alatt elhelyezkedő osztályparancsnokságnak. 1945. január 7-én a román 7. hadtest csapatai veszélyesen megközelítették a Lóversenyteret, ezért az üteg parancsot kapott a tüzelőállás elhagyására. Az esti órákban áttelepültek a Szemere, Markó, Honvéd és Klotild (ma Stollár Béla) utcák által határolt területre, a mai Honvéd térre. A tisztek a Klotild utca 16/a, a legénység a Klotild utca 16/c számú házban szállásolt be. A lovakat a Hold utcai vásárcsarnokban helyezték el. A célterület változatlanul nyugati irányban volt, az ütegparancsnok a Sas-hegyen helyezkedett el figyelőjében. A Lipótvárosban az üteg közvetlenül ki volt téve a szovjet légi tevékenységnek, veszteségeket is szenvedtek a csatarepülők támadásától. 1945. január 13-án hajnali 04.30 körül a Klotild utca 16/c udvarán bekövetkezett lőszerrobbanás hatására beomlott a ház óvóhelye is. A lakókkal együtt számos tüzér is az épület romjai között rekedt. Magasházy főhadnagy, ütegparancsnok úgy döntött, hogy megkísérlik kiásni a romok alatt rekedt bajtársaikat. Időközben parancs érkezett Ostorharits őrnagytól, hogy az üteg települjön át Budára. A mentés érdekében Magasházy haladékot kért az átelepülési parancs végrehajtására. A kért haladékot megkapta és az üteg legénysége – a polgári lakossággal együtt – megkísérelte az óvóhelyen rekedtek kiásását. Káplán őrmester vezetésével egy tüzért, aki az óvóhely lépcsőjén rekedt, törött lábbal bár, de sikerült kimenteni. A többi tizenegy tüzér, aki a pincében tartózkodott, életét vesztette. Az üteg január 14-ről 15-re virradó éjszaka dr. Patay Pál fogatos tiszt vezetésével a Lánchídon keresztül vonult át a főváros budai oldalára. Az átvonulásról az egykori tartalékos hadnagy emlékirataiban így ír: „A hídhoz közeledve a mellékutcákból csak úgy dőlt az emberáradat. Civil és katona összekeveredve, minden rend nélkül. Lórólszálltan [sic!], gyalog mentünk, hogy jobban kikerülhessük a híd úttestének gránátok által átütött lyukait. A Duna fölött sűrű köd is volt, úgyhogy a koromsötét éjszakában tíz-tizenöt méterre is alig lehetett látni […]. A Krisztina térre a rövidebb úton, azaz a Várhegyet délről megkerülve akartam eljutni, míg a híd teljes szélességében hömpölygő tömeg a Fő utca felé tódult. Úgy látszik, az üteg menetoszlopa a népáradat közepette a ködben szétszakadt, mert csak a közvetlenül mögöttem haladó löveg követett a sötét éjszakában.” Az üteg végül hiánytalanul küzdötte magát át a budai utcákat elborító tömegen és január 15-én este a Pálya utcában már hiánytalanul együtt voltak. A lövegek a Mészáros utca Déli pályaudvar melletti kiöblösödésnél kerültek tüzelőállásba, a lovak és a legénység a környező házakban került elhelyezésre. Ettől kezdve az üteg részt vett a védősereg agóniájában, igyekeztek túlélni az ostromot. A mintegy százhúsz főnyi legénység február 8-án reggel elvesztette parancsnokait, amikor Magasházy Dénes ütegparancsnok és dr. Patay Pál fogatos tiszt a Testnevelési Főiskola épületében – a VI hadtest törzsével együtt – fogságba esett. Az üteg maradéka és lövegei a Pálya utcában kerültek fogságba február 8-11 között. Megkönnyítette ezt, hogy a Pálya utcát szovjet csapatokkal vegyesen a Budai Önkéntes Ezred katonái vették birtokukba. Az osztályparancsnok ugyan felszólította megmaradt tisztjeit a kitörésre, de csak segédtisztje, Szirmay Tamás főhadnagy követte, míg a többiek a fogságot választották. A fogságba esett tisztek zömét a Kiskunfélegyháza-Temesvár-Foksány útvonalon szállítoták a Szovjetunióba."

 (a kép illusztráció) 

Akit a lovas-tüzérek érdekelnek, azokról ebben a bejegyzésben olvashatnak későbbi sorsukról. A főváros ostromáról "alulnézetben" itt olvasható bejegyzés.

A főváros légifelvétele 1945. februárjában (a kép illusztráció)

Budapest ostromának befejezése

1945.02.11-én a magyar fővárosban bekerített erők egy része megindult, hogy visszaküzdje magát a saját erőkhöz. A kitörés általában véve kudarcnak tekinthető, a német-magyar erők legnagyobb része felmorzsolódott, hősi halált haltak vagy fogságba estek, csupán tört részük jutott el a saját erőkhöz, sok-sok szenvedés árán. 

 A 68 éve történt eseményekről – az egyéb szakirodalom mellett – csendőrtanulmányom már képet adott. Most álljon itt egy részlet a 2005-ben megjelent anyagomból, amely az 1. huszárhadosztály Budapesten rekedt részeinek sorsát mutatta be.

"A 2. lovas-tüzérosztály

Adalékok az osztály történetéhez

Az eredetileg a huszárezredek mellé rendelt ütegeket 1944. áprilisában Nagyvárad mellett összevonták, hogy megalakítsák belőlük a 2. lovas-tüzérosztályt, amelynek parancsnoka Darnay Arzén őrnagy lett (július 11-én történt sebesülése után Ivády Béla századost nevezték ki posztjára).  Az így felállított 2. lovastüzér-osztály későbbi, budapesti harcairól, különösen az 1. és 2. üteg történetéről alig tudunk valamit. Hasonlóan az 1. lovas-tüzérosztály történetéhez bővebb adalékokat csak a 3. üteggel kapcsolatosan tudtam összeszedni, amelyet szintén – az osztály történetének rövid áttekintése után – külön ismertetnék. A budapesti harcokra vonatkozóan az osztály egészét tekintve tehát alig rendelkezünk adatokkal, de valószínű, hogy ütegei – a 3. üteghez hasonlóan – egészen a kitörésig harcoltak, végül a Déli pályaudvar környékén estek fogságba   

A csepel-szigeti harcok idején az osztály alárendeltségébe helyezték a pótüteget is, amely 1944. szeptemberében Schweickhardt Béla hadnagy parancsnoksága alatt a póthuszárezred észak-erdélyi és dél-alföldi harcaiban vett részt, majd azzal együtt vonult vissza egészen a Csepel-szigetig, ahol végül is a 2. lovas-tüzérosztály alárendeltségébe helyezték. Ezáltal a hadrendszerű előírások ellenére az osztálynak nem három, hanem négy ütege lett. Ráadásul a pótüteg eredetileg nem négy, hanem hat löveggel rendelkezett, mert amikor a szovjet és román csapatok a magyar 3. hadsereg üldözése közben magyar területre léptek a pótosztály egy további, két lövegből álló szakaszt állított fel (pk.: Sennyey István hadnagy). Ez harcolt a szentesi hídfő védelmében és attól kezdve osztozott a huszárhadosztály sorsában, majd Budapest előterében a „Schweickhardt-üteg” alárendeltségébe helyezték.   

A nyíregyházi 3. tüzérüteg útja a budapesti bekerítettségig

Amikor a huszárezredek tüzérütegeiből felállították a 2. lovas-tüzérosztályt a nyíregyházi 4. huszárütegből az újonnan megalakult osztály 3. ütege lett (pk.: Rábay Pál százados). Az osztály ütegei eredetileg 7,5 cm-es 15/35 M huszárágyúkkal voltak felszerelve, amelyeket később 5/8 M. 8 cm-es lövegekkel váltottak fel.

A hadrendben meghatározott létszámra feltöltött 3. üteg Kőröstarjánban rakodott ki és egy hónapot töltöttek ott gyakorlatozással, amire szükség is volt az üteg „összekovácsolása” miatt. A gyakorlat során szenvedték el első veszteségüket is Hegyi János tüzér személyében, aki baleset következtében vesztette életét egy folyóátkelés közben.

Június 11-én az osztály, és vele együtt az üteg útnak indult a frontra. A lovas tüzérek mindenütt megállták a helyüket, részt vettek a hadosztály veszteségteljes harcaiban. Állománytestükkel együtt értek Magyarországra október elején. A kecskeméti kirakodást követően a Tisza jobb partjára vonultak, ahonnan a tiszaugi hídfő védelmét támogatták tüzükkel, majd-Bugacnál, Lakiteleknél, Kunszentmiklósnál harcolva vonultak vissza Bugyi községig. Itt végrehajtott fegyvertényükre Monspart Gábor huszár százados, a 3/I. huszárosztály parancsnoka így emlékezett vissza:

„Két harckocsit lőttek ki, de túl korán, amikor egy lovas-tüzérüteg nyílt tűzelőállást foglalva hősiesen elkezdett tüzelni. […] Mindenesetre eredményes volt a tüzérek hősi helytállása, mert a déli irányú támadás megtorpant. Csodálatos látvány marad számomra ez a nyílt tüzelőállás-foglalás, mert kegyetlen erős tűzben azt úgy hajtották végre, hogy nincsen olyan békegyakorlat, ahol a legszigorúbb szemlélő meg ne dicsérte volna őket. Még az ügetés irama – mert menetütemben vonultak fel – is menetütem volt”

Ennél az akciónál sebesült meg az üteg első tisztje, Paravicini Isván főhadnagy is, akit felépülése után 1944 december 5-én a 3. üteg parancsnokságával bíztak meg. A bugyi templom előtt védelembe vonult félszakasz megállította a szovjet harckocsi-támadást, amivel nagyban hozzájárultak a hadosztály ott védekező részeinek visszavonásához.

Ezt a harci cselekményt így látta belülről Hegedűs Ferenc tizedes, lövegvezető:

„Én a löveggel közvetlenül a fő út mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely. […] A parancsnokom [Paravicini István főhadnagy - S. Z.] a ház tornácán állt, onnan adta a parancsot, hogy tüzeljek. Tüzeltünk, de csak a torkolattüzet láttam, a harckocsit nem. […] Abban a pillanatban belőtt bennünket, de szerencsére a lövedék az említett trágyacsomóba csapódott, és besült, vagyis nem robbant.”

Említésre méltó Kovács András tizedes és Gondos Sándor tüzér helytállása is. Kitartásuknak köszönhetően sikerült megmenteni a szakasz két lövegét. Kovács tizedes három helyen sebesült meg, míg végül sikerült visszavonulniuk. Ezért Nagy Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel.

Az üteg eztán Soroksárra, majd Pestszenterzsébetre vonult, majd kétnapi ott-tartózkodás után a Gubacsi-hídon át a Csepel-szigetre vonultak. Itt nagyjából november 25-ig harcoltak, amely idő alatt az egész szigetet bejárták, tüzükkel támogatták a Kis-Duna túlsó partján harcoló magyar és német alakulatokat. Az üteg tüzelőállásban volt Szigetújfalun, Ráckevén és Szigetcsépen. Később a hadosztály alakulataival együtt keltek át a Dunán Ercsinél, ahol azonnal visszafordították lövegeik csövét és fedezték a hadosztály később átkelő részeit.

Ercsiből az üteget az osztály többi részével együtt a főváros védelmére vezényelték. A 2. lovas tüzérosztály végig harcolva vonult észak felé a Százhalombatta – Érd – Érdliget – Tárnok –Budaörs útvonalon. A nyíregyházi huszárüteg katonái a budai hegyekben egy ízben még egy tizenöt sőre marhából álló csordát is befogtak. A két arcvonal között felbukkanó állatokat három katona a magyar vonalak mögé hajtotta. Ennek köszönhetően az üteg élelmezésének pótlása még hetek múlva is biztosítva volt.

Budapest bekerítése az üteget már a város szívében érte, karácsony előtt a Ferenc József- (ma Szabadság-) hídon átkelve a pesti rakparton foglaltak tüzelőállást. Az üteg az Erzsébet-híd és a Ferenc József híd között, a hajóállomás mellett állította fel lövegeit, a célterület Budaörs és a budai hegyek voltak. Ebben a tüzelőállásban tartózkodtak egészen 1945. január 15-ig. A helyzet egyre rosszabbodott. Az ellátmány mennyisége csökkent, de ez a zsákmányolt marháknak köszönhetően még nem okozott különösebb gondot. Húsukból még a környékbeli polgári lakosságnak is osztottak. A nagyobb problémát az ellenséges légi tevékenység és a víz fogyása jelentette, sőt időközben megjelent az állásharcok kísérője, a tetű is.

A pesti hídfő január közepére egyre szűkebbre szorult. Január 15-én a szovjet csapatok már a Kálvin téren jártak. Ekkor az üteg parancsot kapott, hogy vonuljon át a budai oldalra. Erre Pest eleste előtt két nappal (1945. január 16-án) került sor, majd a Lánchídon átkelve a Vérmező Bors (ma: Hajnóczy) utca felőli végén foglaltak állást. A legénység a Bors utca elejének lakóházaiban került elszállásolásra. Innen déli irányban tüzeltek, Csepel és Budaörs területére. A városi harc sajátosságai miatt a tüzéreknek számos alkalommal kellett részt venniük gyalogos küzdelemben is.

Január végén az üteg áttelepült a Vérmező túlsó szélére, mert a szovjet csapatok veszélyesen megközelítették állásaikat. Erre az áttelepülésre Hegedűs Ferenc így emlékezett vissza:

„Ezt már gyalog hajtottuk végre, ami egy napba került, hiszen lovakkal nem lehetett közlekedni. Ez a nap legalább száz feküdjből állt, az állandó becsapódások és a repülők miatt. Az én lövegem új tüzelőállása a Póler [sic!] utca végében volt. Innen már csak vagy hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi voltunk, a másikon az oroszok. Jól láttuk egymást.”

Ebben az időben a védelem már utolsó napjait élte. Az üteg katonáit és tisztjeit leginkább a túlélés foglalkoztatta. Utolsó tüzelőállásukat a Krisztina körút és a Pauler utca sarkán foglalták el, de innen már nem lőttek. A német parancsnokság utasítást adott a kitörésre, amit az üteg tisztikara nem hajtott végre. Így 1945. február 11-én este a kezelők lövegeiket harcképtelenné tették, másnap reggel pedig a nyíregyházi huszárüteg a Pauler utca pincéiben fogságba esett. Még aznap megkezdték útjukat a hadifogságba, ahol hosszú éveket töltöttek el."

Prónay Pál katonai pályafutása - frissítve

Prónay Pál, tótprónai és blatniczai, magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02.-  Szovjetunió, 1946. után)

Prónay Pál személye 1945. után meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános mozaikképbe. Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben minden – semmi nem fekete-fehér.

Lássuk, ki is volt Prónay Pál:

A Prónay família első ismert őse Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a családnak nevet adó TótSzolprónát, (ma Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található a térképen. A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc, Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban tűntek ki.

Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a család nemesi ágából – 1874. november 11-én, Pál néven. Fiatalkori éveiről keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).

Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába.

Az ezred 1889-ben került Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban maradt.  Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.

A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi huszároknál.

1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi jászkun 13.huszárezredhez. Ennek kötelékében harcolta végig az első világháborút. Számos „érdem utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett,

A jászkun huszárezred sapkajelvénye

  A hadüzenetkor főhadnagyi rendfokozatban szolgált, mint az ezred 1. századának alantos tisztje. 1914.08.29-én megbízták az ezred ló nélkül maradt legénységéből szervezett gyalogszázad parancsnokságával. Az ezredtörténet 1914.11.19-én már századosként említi, ekkor átveszi a parancsnok nélkül maradt 3. század parancsnokságát, később ismét visszakerült eredeti századához, majd a 4. és 6. század összevont részeiből alakult század parancsnokaként harcolt. Részt vett a limanowai csatában is, ahol:

"Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni"

1915. januárjának elején ezredét újjászervezték, Prónay a 4. század parancsoki teendőit látta el, majd áprilisban a menetszázadokból alakított 4. század parancsnoka lett. 1915. május 11-én egy támadás alkamával megsebesült és a hátországba szállították. (Ezért kapta később a Sebesülési Érmet:

A IV. Károly által alapított hadifém anyagú Sebesülési Érmet harceszköztől történő sebesülés után viselhették. A sebesülések számát a kitüntetés szalagján látható piros sávok jelezték.

Sebesüléséből felépülve 1916.03.05-én tért vissza ezredéhez a harctérre. Ismét anyaszázadának, az 1. századnak a parancsnoka lett. Augusztus 2-án megbetegedett, ezúttal január 2-áig volt kórházban.

Az összeomlás századosi rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte különítményét, amely mintegy 160 főből állt.

Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével, amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, mag pedig törzskarával a Britannia-szállóban vert tanyát. Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –, valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.

Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a nyugat-magyarországi felkelést.  Az időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember 8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát. Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el. A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.

Prónay nem volt hajlandó Károly ellen harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a hűségeskü-történetben lehet valami….

A kalandos életű katona visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni. Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns magatartásával hívta fel magára a figyelmet, hangoskodott, provokált és kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben is állt –, ennek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben elmarasztalták.

Ettől nagyobb eredménnyel nem tudta felhívni a figyelmet magára, egészen a háború végéig. Egyes adatok szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944. október 15-ét követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így az ostrom kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert – visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés bezárult Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és „Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. A harccsoportot 1945. január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba. Maga Prónay a legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol bíróság elé került, 1946. június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. Annyi bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.

Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bírósága 2001. június 27-én rehabilitálta.