2012/09/30

Mezey Hubert hadnagyra emlékezve

 

Mezeházi és tvarosnyai Mezey Hubert Szilágysomlyón született 1918. augusztus 1-jén. Szülei korán elváltak, nevelőapja Schaffer Ferenc, első világháborús veterán, aki később a Ludovika Akadémián is tanított. 


Schaffer Ferenc

Mezey Hubert középiskoláit Pestszentlőrincen végezte, majd a katonai pályát választotta, 1939. augusztus 20-án kerékpáros hadnaggyá avatták a Ludovikán. Első alakulata a nyírbátori magyar királyi „Kapisztrán János” 6. honvéd kerékpáros zászlóalj volt, ahová az avatás után járó szabadság letöltése nélkül önként azonnal bevonult. Alakulatát 1939. január 23-án átszámozták 13. kerékpáros zászlóaljjá. 

 A 13/1. kerékpáros század parancsnokaként részt vett a kárpátaljai hadműveletekben, majd 1940-ben az erdélyi részek visszacsatolásában. 1940-ben áthelyezését kérte a fejlődő légierőhöz, ahol a szombathelyi III. közelfelderítő századba kapott beosztást. Időközben (valószínűleg Székesfehérvár-Sóstón a Megfigyelő Kiképző Osztálynál) megfigyelő kiképzést kapott. Repülőgépe a F-234 lajstromjelű WM-21 Sólyom, pilótája Takács László szakaszvezető volt. Mezey Hubert alakulatával 1941 nyarán a frontra indult. Menet közben írta meg édesanyjának utolsó születésnapi üdvözletét, amelyet július 13-án Szolnokon adott postára:

„… születésnapi üdvözletemet sajnos elrontja az a körülmény, hogy útban vagyunk. Itt töltünk és megyünk tovább, d. u. már Kolomeában leszek. Sietek, mert indulni kell. Isten éltessen, Anyucikám. Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást…..”

A remélt viszontlátás sosem jött el. Mezey Hubert repülőgépe aznap a Szabolcs-Szatmár megyei Kocsord község határában motorhiba miatt kényszerleszállást hajtott végre. A személyzet el akarta hagyni a gépet, és Mezey kicsatolta hevederét. Mivel azonban esélyt láttak a WM-21 megmentésére, mégsem ugrottak, azonban a megfigyelő tiszt nem csatolta vissza a rögzítőt, ami végzetesnek bizonyult. A gép földet éréskor átvágódott, Takács László szakaszvezető megsérült, Mezey hadnagy azonban, mivel a heveder nem tartotta, nyakát a nyitott megfigyelőülés negyedbuborék alakú plexijébe ütötte és azonnal meghalt. A nyíregyházi repülőtér-gondnokság halottszemlét végző vezető orvosának jegyzőkönyve szerint:

„…Mezey Hubert hdgy. halálanak közvetlen oka fulladás volt, ami a gégefőnek elölröl örtént nagyerejű é hirtelen történt megnyomatása és az ezt követő shok-hatás következtében állott be, minden valószínűség szerint a baleset pillanatában.”

Mezey Hubert gyászjelentése


Mezey Hubertet Kocsordon temették el, majd 1941. augusztus 20-án, hadnaggyá avatásának második évfordulóján a pestszentlőrinci régi temetőben kapott díszsírhelyet, amelyet a kilencvenes években a család értesítése nélkül felszámoltak.






A koporsó a bajtársak vállán

2012/09/21

Paduschitzky Alfréd ezredes életrajza

Paduschitzky Alfréd, ezredes, vitéz (Budapest, 1887. október 13., Prosser Mária - Miskolc, 1940. február 18.). 

Óbudán született, valódi katonacsaládban, mindkét nagyapja katonatiszt volt. Katonai tanulmányait a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában végezte, 1905. augusztus 18-án avatták hadapród tiszthelyettessé. Első alakulata a császári és királyi 46. gyalogezred volt Szegeden. 

A fiatal katona első beosztása a III/46. zászlóalj 10. századához szólt, innen 1906-ban a Pancsován állomásozó II. zászlóaljhoz helyezték át. 1908 őszén visszakerült Szegedre, egyszersmind november 1-jével hadnaggyá léptették elő. Az I. világháború kitöréséig az ezreden belül kisebb megszakításokkal a bosznia-hercegovinai Avtovac helyőrségében teljesített szolgálatot a III/46. zászlóalj kötelékében, közben 1910-11-ben sport- és tornatanári képesítést szerzett Bécsújhelyen. 1914 februárjában oktatói beosztásban a Morva-Fehértemplomban található lovassági hadapródiskolába helyezték, ahol a háború kitöréséig szolgált. A mozgósítást követően 1914. július 28-án jelentkezett ezredénél, majd a montenegrói hadüzenet napján – augusztus 7-én – Avtovacba érkezett, ahol a 12. századnál kapott beosztást. Zászlóaljával még 7-én este a város melletti Kula magaslatra, a határ közelébe helyezték ki, majd másnap 50 főből álló osztagával egészen a határig vonult. A kijelölt állásokat túlerővel szemben sikeresen védelmezte, majd az ellenség szárnyát átkarolva annak visszavonulását harcolta ki. A nyár folyamán részt vett a határ mentén vívott harcokban, amelyek során kiérdemelte első kitüntetését. Erre naplójában így emlékezett:

„8 nap után leváltottak és elvonultam Avtovacra, ahol másnap ismét parancsot kaptam arra, hogy egy különítménnyel Gare Slavára menjek és ott a környéket egészen Focáig felderítsem. Itt ismételten 8 napot voltam. Ezalatt az idő alatt egy őrjárattal sikerült a rendőrök által elhagyott Suha kaszárnyát elfoglalnom és megtartanom. 8 nap után ismét leváltottak és visszatértem Avtovacra. Két nap után elindult a dandár Kalinovik felmentésére. Egy nap harc után az erődítményt felszabadítottuk és követtük az ellenséget Focáig. Már az első nap parancsot kaptuk Kalinovikra való visszatérésre, mivel a dandár újabb feladatokat kapott. Okt. 4-én Kalinovikban pihentük, ahol megkaptam a hadidíszítményes III. osztályú katonai érdemkeresztet.”

1915 januárjában Paduschitzky főhadnagy ismét kiemelkedő cselekedetet vitt véghez. Mint önként jelentkező, élete kockáztatásával a drótakadályokon át hozta vissza az ellenséges körletből egy bajtársának holttestét. Bajtársi cselekményéért megkapta a Magyar Vöröskereszt II. osztályú díszjelvényét a hadidíszítménnyel.
Ezt követően alakulatával az olasz frontra helyezték. Ennek veszteségteljes, véres harcairól e blog számos bejegyzésében olvashatunk. Most sem kellett sokat várni, hogy a főhadnagy tanújelét adja bátorságának. Az Isonzó környékén vívott bevezető harcok során június 2-án zászlóalját támadásra rendelték, annak érdekében, hogy a Krn-nek egyik, közel 2000 méter magas sziklanyúlványát vegyék birtokba. Előrenyomulás közben olasz alpinikbe ütköztek, akik tüzet nyitottal a szegedi bakákra. „Miután […] visszatértem a zászlóaljhoz a szikláktól rövid távolságról, gyilkos gyalogsági tűz zúdult ránk. Egy a nyeregben állomásozó tüzérségünk azonnal megsemmisült. Philipovics zászlóalja menekült, sorra hagyva hátra a halottakat. A saját III/46. zászlóalj is áramlott visszafelé. […] Itt már csak egy elszánt lépés segíthetett. Előrántottam a revolverem és a hátráló embereimet kényszerítettem a sziklák tartására illetve megrohamozására. Ebben a pillanatban bukkant fel Rizetti alezredes, aki biztatott, hogy ne hagyjam magam az olaszok által letarolni. Sajnos a következő pillanatban egy ellenséges golyó eltalálta. Így halt meg egy katona és férfi a császárért és a hazáért. A legszebb halál, amit egy férfi magának kívánni tud, amit neki adott meg a szerencse. Sikerül 28 emberrel felmásznom a sziklákra. Az itt megkezdődött harc egy lőtéri gyakorlatra hasonlított. Ahol felbukkant egy sisak, ott lövés dörrent. Így múltak az órák és segítség nem érkezett, mire végül délután 4 órakor az ellenséget hátrálásra kényszerítettük.

1917. október 24-én a tolmeini áttörés („caporettói csoda”) megindulásakor hadosztálya kötelékében zászlóaljával elsőnek kezdte meg a támadást, három ellenséges állást foglalt el és utat nyitott az egész hadosztály sikeres előtöréséhez. Folytatólag birtokba vette az 1360 m magas Pleca magaslatot, ahol 800 embert ejtett foglyul. Emlékezése szerint: „Bevonultam és megtudtam, hogy offenzívára készülünk. A századom a Krn-nál volt és a feladatom is a Krn csúcsát elfoglalni. Két nappal a támadás előtt el kellett hagynom a századomat és a III/46. zászlóalj parancsnokságát kellett átvennem a Mrzli vrh-en. […] Ez a feladat is nagyon szép volt, mivel a zászlóaljnak kellett a nagy támadást elsőként megkezdenie, amely kimenetelétől a további támadás kimenetele függött. 1917. október 24-én a mi oldalunkról szörnyű gáz és rombolótüzet indítottunk. A feltöltött aknakutakat felrobbantottuk és reggel 8 órakor megrohamoztam a zászlóaljjal az ellenséges állásokat, amelyek erősek és közvetlen egymás után voltak kiépítve. A zászlóaljam 580 embert számolt és 2900 embert ejtettünk fogságba, továbbá 12 löveget és 34 géppuskát sikerült zsákmányolni. Egy győzelem, aminél szebb még nem volt. Az offenzíva sikerült. Győzelmi mámor és vágy előre menni a hosszú állásháború után. A következő nap elfoglaltam a zászlóaljam 300 emberével az 1300 méter magas Pleca magaslatot. 800 embert és 28 tisztet ejtettem foglyul, valamint az összes lövegüket zsákmányoltam. Végre elindultunk Olaszországnak […]. A Tagliamentóhoz érkeztünk. Itt kellett volna a St. Daniele melletti nagy vasúti hidat birtokomba vennem, de mire odaértünk már megkaptam a feladatot, hogy a Fort Monte Ragognát, amit az ellenség még tartott, foglaljam el egy egyesített német és a 61. zászlóaljjal. Nehéz harc után sikerült. Három napig voltunk a Tagliamentónál, utána átléptük és megindultunk a Piave felé…”

Ugyancsak sikeresen működött zászlóalja a Tagliamento mellett fekvő Mte Rogogna magaslaton telepített erőd elfoglalásánál. Mindezen sikereiért a hadidíszítményes Lipót Rend lovagkeresztjét kapta.


(a képért köszönet Rimóczy Kolosnak)

A háborút követően, 1922-1924-ben a Vitézi Szék állományában szolgált, majd 1924-től a váci 1. kerékpáros zászlóalj anyagi tisztje lett, később 3 évig a zászlóalj parancsnokhelyettesi feladatait látta el. Ezt követően Kiskunfélegyházára vitte a katonasors, ahol a 9/III. zászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1930-ban elnyerte a IV. o Magyar Érdemkeresztet (ez később a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének felelt meg). Három és fél év szolgálat után Félegyházáról a budapesti 2 gyalogezredhez helyezték, később a budapesti városparancsnokság állományában szolgált. 1936. február 15-től az 1. gyalogezred parancsnokává nevezték ki. 1938. október 11-én ezrede élén bevonult Ipolyságra, az elsőként felszabadult felvidéki magyar településre. 1939-ben a miskolci VII. hadtest közigazgatási vezetőjévé nevezték ki, ebben a beosztásában érte a halál Miskolcon. A Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.

A teljes poszt itt olvasható.

2012/09/13

Mindvégig bátor katona – Pisky Zoltán (frissítve)

Pisky Zoltán ezredes (Budapest, 1893. 11.11- Poznan közelében, 1945. 01.23) 

1912-13-ban vonult be katonai szolgálatra egyéves önkéntesként a 2. tiroli császárvadász ezredhez, ugyanebben az évben végezte a tartalékos tiszti iskolát. A császári és király 101. gyalogezredhez áthelyezve első fegyvergyakorlatát Trebinje-ben teljesítette a II/101. zászlóaljnál. 1914. szeptember 1-jén az orosz frontra hadapród tiszthelyettesként a 10/101. század kötelékében vonult és végigküzdötte az ottani harcokat október 22-ig, mikor a chyrow-i csatában súlyosan megsebesült. Felgyógyulása után újra az orosz harctéren küzdött, hol az Erdős-Kárpátokban vívott húsvéti harcok során 1915. április 29-én a Parilov Vrch-n újra súlyosan megsebesült. 1915. október 03-án harmadszorra a harctérre kerülve részt vett az ezred valamennyi ütközetében úgy az orosz, mint az olasz harctéren, majd ismét az orosz és újra az olasz harcszíntéren minden megszakítás nélkül, a 101/3. század parancsnokaként. Közben 1916-ban géppuskás tanfolyamot végzett. 1918 július 29-éig dacára újabb sebesülésének a harctéren maradt mikor is súlyos tüdővérzéssel kórházba került. 1920-ban alantos tiszti tanfolyamot végzett, valamint a budapesti katonai főreáliskolában nevelőtiszti feladatokat látott el, majd a szegedi, később a pécsi katonai körlet állományába került, közben 1922-ben vitézzé avatták. Ugyanebben az évben a 7. gyalogezred állományában volt, majd még ugyanebben az évben a Vitézi Rend széktartóságához helyezték. 1928.04.25-1930.01.01. között a Honvédelmi Minisztérium VI-2. (tulajdonképpen a rejtett katonai elhárítás) vörösvédelmi osztályán szolgált. Később az esztergomi 3. kerékpáros zászlóalj nyílt állományába került, majd 1933.07.01-jével Balassagyarmatra helyezték, ahol először a Vitézi Széknél teljesített szolgálatot, 1933.12.01-1935. 08.01. között pedig a 6. kerékpáros zászlóalj tisztje volt. Ekkor a Honvédelmi Miniszteri Iroda létszámfeletti állományába került, valószínűleg Gömbös Gyula miniszterelnök parancsőrtisztje volt annak haláláig (1936.10.05.). Innen rövid időre a Honvédelmi Minisztérium 3/b. osztályára helyezték, majd továbbra is a minisztérium állományában maradva 1938.07.15-1939.10.01. között az 5. vkf osztályon szolgált, aktívan részt vett a szabadcsapatok kiképzésében. Kitüntetési javaslata szerint: „Vkf 5. osztály különleges csoportnál alcsoport parancsnok volt, öt zászlóalj harc- valamint robbantókiképzését személyesen végezte, a politikai megmozdulásokat letörte, fegyelmet tartott. A salánki vállalkozás előtt az ellenséges állásokat megkerülve személyesen derített fel.” Idő közben 1939. augusztusában az újonnan alakított hegyi gyakorló zászlóalj parancsnoki feladatait látta el. 1939.10.01-1942.10.01. között a 2. hegyi zászlóalj parancsnoka volt Szolyván, majd – ezredesi előléptetésével egy időben – a 10. könnyű hadosztály levente parancsnoki teendőivel bízták meg. 1943.10.01-jétől a 10. kiegészítő parancsnokság levente parancsnoka volt, majd 1944.03.23-ától a 67. határvadász-csoport parancsnokaként Sepsiszentgyörgyön szolgált. A szeptemberi erdélyi harcok során haslövést szenvedett. Felépülését követően 1945. január elejétől Waffen-Oberführer rendfokozatban a „Hungária” 26. SS gránátoshadosztály megbízott parancsnoka volt. Hősi halált halt  Posen (Poznan) városától délkeletre, Schroda (Sroda) körzetében, Poroszország keleti részén (a pontosításért köszönet dr. Számvéber Norbertnek)  felderítés közben.


Pisky Zoltánt pályafutása alatt számtalanszor kitüntették. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint az alábbi kitüntetéseket viselhette:

Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (hadidíszítménnyel és kardokkal) (1944)

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (hadiszalagon a kardokkal) (1941)

Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (hadiszalagon) (1939)

3. o. Katonai Érdemkereszt, Ezüst Katonai Érdemérem a Katonai Érdemkereszt szalagján

Bronz Katonai Érdemérem a Katonai Érdemkereszt szalagján

Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem szalagján az elmaradt háborús kitüntetés kisebbített alakjával (1931)

Magyar Vöröskereszt Érdemkereszt

Kormányzói dicsérő elismerés magyar Koronás Bronzérem keskeny piros-fehér szegélyezésű sötét smaragdzöld szalagon (1935)

I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem

II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem

Bronz Vitézségi Érem (1935)

Bátorsági Érem (1937)

Károly Csapatkereszt

Nemzetvédelmi Kereszt

Sebesülési érem 2 sávval

Háborús Emlékérem kardokkal és sisakkal

II. A osztályú Tiszti Szolgálati Jel (1943)

Vöröskereszt II. osztályú díszjelvény hadidíszítménnyel

Felvidéki Emlékérem, Erdélyi Emlékérem (1941)

1912/13 évi jubileumi kereszt

Német Vöröskereszt Díszjelvény (1937)

Német II. oszt. Vaskereszt (1937)

Német Sasrend II. fokozata (1938)

Belga Vöröskerszt Érdemkereszt I. osztály (1939

4. oszt. Bolgár Katonai Érdemrend Tisztikereszt (1937)

Horvát Zvonimir Király Koronarend I. osztály (1943)

Olasz Koronarend Tisztikereszt (1936)

Lengyel Polonia Restitutia Rend Tisztikereszt (1936),

Lengyel Partisan-rend II. osztály (1939)

Vitézi Jelvény (1922)

HM okirati dicsérő elismerés (1929)

HM Katonai főcsoport-parancsnoki elismerés (1931)


update:


A fortepan.hu oldalon böngészve találtam ezt a képet:


Nagyítva:


A jellegzetes bajuszforma alapján valószínűleg Pisky Zoltán áll a csehszlovák kiserőd tetején.

2012/09/11

Egy kiemelkedő katonai pályafutás: Ungár Károly

Ungár Károly 1892. január 30-án született a fővárosban, a budapesti hadapródiskolában avatták zászlóssá 1910-ben, első alakulata a császári és királyi 83. gyalogezred (ezredtulajdonos Schikofsky Károly gyalogsági tábornok, ezredtörzs, valamint II.. és IV. zászlóalj Komárom, I. zászlóalj Szombathely, III. zászlóalj Kőszeg). Első jegyzett haditettére 1914. október 3-án került sor, amikor ezredének utász-szakaszával az Ujscie melletti Viszloka-hidat birtokba vette, sokkal erősebb kozákosztag ellenében, megakadályozva a híd elpusztítását. (Eredetileg hídanyag gyűjtésére küldték oda). Ezzel a haditettével nagyban megkönnyítette magasabbegységének, a pozsonyi V. hadtestnek az előrenyomulást. 

1915. április 2-án, mint ezrede utászosztagának parancsnoka, a Bukowe Berdo-n 60 fős osztagával három támadást hajtott végre, és megakadályozta, hogy az ellenség az ezred rajvonalának áttörésével az V. hadtest vonatán rajtaüthessen. Erről a korabeli leírás így emlékszik meg:

„ Még egy pár ember hiányzott, hogy a csapat együtt legyen, a kürtös idegei azonban nem bítták a feszültséget és mielőtt Ungár hadnagy a jelet megadta volna, felugrott helyéről és teli tüdővel már fújta is a rohamjelet. Nem kellett többé vezényszó, rohant előre az egész csapat és vad dühvel vetette magát az ezred állásaiba nyomult ellenségre. Rövid, elkeseredett kézitusa után, a kb. 500 lépés széles szakasz teljesen meg volt tisztítva az orosztól, miközben 103 fogoly (köztük egy tiszt) maradt a rohamozó kezei között. (…). Erős oldaltűz miatt kénytelen volt ugyan az elfoglalt kis dombot elhagyni és az ezred eredeti, most már teljesen visszafoglalt állásával megelégedni, az orosz támadást azonban, amely siker esetén nem csak a Bukowe Berdo-n harcoló 66. dandárra, de az egész 33. hadosztályra, sőt végeredményben az egész V. hadtestre nézve is végzetes következményekkel járt volna, döntően visszaverte úgy, hogy az nem is ismétlődött meg többé.”

1917. február–márciusban vezérkari tanfolyamot végzett Laibachban (ma Ljubljana). Alakulatának történetében később is említik, így például Klobucharich (később vitéz Cseney) Iván főhadnagy tevékenységének leírásában, amely egy 1917. végén végrehajtott felderítő vállalkozást ír le a Piave partján:

"December 19-én az ezred három tiszti járőrt küldött ki, az említett fontos feladat megoldására. Az első járőrt, mely nyolc ezredutászból állott, maga Ungár főhadnagy, a műszaki század parancsnoka vezette. Hozzá csatlakozott Klobucharich főhadnagy, a rohamszázad parancsnoka is nyolc emberével. A második járőrt az elsőtől kb. 600 m.-re keletre Baruch hadnagy, a harmadikat az ezred balszárnyán Weiser hadnagy vezette. Mindegyik járőr a rohamszázad 8-8 emberéből és 5-5 ezredutászból állott. Az első számú járőr Jacuc tájékán este 9 óra után lépte át a töltést és két csoportra oszolva kezdte meg az óvatos előnyomulást. Az olaszok állandó fényszóró világításában ez igen nehezen ment és embereinknek sokszor percekig kellett magukat - a jéghideg vízbe derékig lebukva - fedezni. Az első két ágon még könnyen átjutottak, a harmadik azonban már 1 méter mély volt és a víz sodra is igen erős volt. A negyedik és ötödik ág keskeny és sekély, kb. 10—15 méter széles és 30—50 cm. mély volt. A hatodik ág volt a legszélesebb (20—25 méter) és kb. 400 lépésnyire volt az ellenséges előörsök vonalától. A hetedik és nyolcadik ág holtág volt (kb. 20 méter széles, sekély vizű). Ezeken is átjutva, a járőr, minthogy olasz beszélgetéseket hallott, egyelőre fekve maradt és kémlelőket küldött szét. Ezek rövidesen megállapították, hogy a járőr két olasz tábori örs közt levő hézagban van. A járőr előtt egy ház körvonalai voltak kivehetők. Ungar és Klobucharich főhadnagyok erre gyors elhatározással három kisebb csoportra oszolva, elindulnak, hogy a házban, valószínűleg pihenő olaszokon rajtaüssenek. Alig haladnak azonban 100 lépésnyire, hátulról, a víz felől vízcsobogás hallat szik, mintha csak egy csapat gázolna át a vizén. A járőr lefekszik, de már is egy egész ellenséges rajvonal jelenik meg hátukban. »Chi e la?« (Ki az?) hangzik a felhívás, Ungar főhadnagy hirtelenében visszakiáltja »italianski!« Erre persze olasz puskatűz a válasz. Két 83-as megsebesül. Nincs gondolkozásra idő. Járőrünk »Hurrá!« kiáltással az olaszokra veti magát és a két sebesültet is magával cipelve, áttöri magát az olasz rajvonalon. Pillanatnyi meglepődés után az olaszok üldözésbe kezdenek, járőrünk azonban már tért nyert és miután meggyőződik róla, hogy egyikük sem maradt el, hatalmas tüzet indítva az olaszokra, ügyes hátrálással eléri az innenső partot. Hajnali 3 óra 15 perckor, nyakig vizesen, de teljes számban visszaérkezve, a járőr rendkívüli eredményes teljesítményre tekinthetett vissza. A Piave medrének pontos szemrevételezése alapját képezte a későbbi összes hasonló vállalkozásoknak és tervezéseknek, mivel mindinkább fokozottabb mértékben kifejlesztett olasz biztosító szolgálat és állandó heves tűz, később ily alapos magállapítást lehetetlenné tett.”


A Katonai Mária Terézia Rend káptalanja 1918. augusztus 17-én az ujsicei és a bukowe-berdo-i haditetteiért az MTKR lovagkeresztjét adományozta részére (184. adományozás), IV: Károly király pedig bárói címet adományozott neki.

A világháború végét követően Ungár Károly, mint magas kitüntetésekkel rendelkező őrnagy (a KTMR lovagkeresztjén kívül bátorságáért többek között elnyerte a III. osztályú Vaskoronarendet kardokkal, az I. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet tisztek számára, valamint a III. osztályú Katonai Érdemkeresztet) a Tanácsköztársaság alatt a Hadügyi Népbiztosság vasúti osztályán szolgált, majd jelentkezett a megalakuló Magyar Királyi Honvédségbe. 1920. október 01-1921.09.30. között a Hadiakadémia hallgatója volt, majd hosszabb ideig rejtett, illetve minisztériumi beosztásokban szolgált. Időközben 1922. augusztus 15-én a kormányzó a Margitszigeten vitézzé avatta.

1935. május 1-jével az esztergomi magyar király „Vak Bottyán” 3. honvéd kerékpáros zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Alakulatát 1939. január 23-án átszámozták, a 14. hadrendi számot kapta, ezzel egy időben helyőrséget is váltottak, Vásárosnaményba települtek. Innen indultak a Kárpátalja birtokba vételét célzó hadműveletre. Ennek során 1939 márciusában az alakulat kiváló teljesítményt nyújtott, rövid idő alatt nagy menetteljesítményt produkáltak. A vezérkari főnök jelentése külön kiemelte a 14. honvéd kerékpáros zászlóalj teljesítményét, amellyel „ez az osztag két és fél nap alatt, ukrán bandák ellenállását megtörve, nehéz út — és időjárási viszonyok közt, szakadatlan menetben 270 km után érte el Kőrösmezőt”. A feladat végrehajtása után az alakulat visszatért Vásárosnaményba, ahol a településtől a zászlóalj kürtöt kapott zászlóval az alábbi bevésett felirattal: „Hálás hódolattal a Keleti-Kárpátok felszabadítóinak - Nagyszöllős - Huszt - Técső - Aknaszlatina - Rahó - Körösmező - Magyar-Lengyel ezeréves határ - majd Szobránc diadalmas győzőinek Vásárosnamény nagyközség közönsége”. A kürt peremén is látható egy felirat: "M. kir. "Vak Bottyán" 14. honvéd kerékpáros zászlóalj, 1939." A feliratok mellett Vásárosnamény bevésett pecsétje és Beregszász címere látható, utalva arra, hogy a zászlót e város adta. Két szalagot is kötöttek a zászlóra „A hazáért”, illetve „Előre” felirattal (a kürt és a zászló – hosszú kálváriát megjárva – jelenleg a nyíregyházi Jósa András Múzeumban található). A zászlóaljparancsnok a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét (hadiszalagon a kardokkal) kapta elismerésül.


Ungár Károly ezt követően (1939. október 1-jével) az 1. gyalogdandár, később – ezredparancsnok-helyettesként, később parancsnokként – a budapesti magyar királyi „Mária Terézia” 1. honvéd gyalogezred állományába került. Újabb frontszolgálatát az 1. könnyű hadosztály parancsnokaként teljesítette, hazatérését követően 1943. augusztus 10-étől a szabadkai 13. gyaloghadosztály parancsnoka lett, beosztása 1944. augusztus 1-jéig szólt, de a posztot ténylegesen csak március 19-éig töltötte be. Rendelkezési állományba került, majd 1945. február 1-jével nyugállományba helyezték. A Honvédelmi Minisztérium Igazolóbizottsága a háború után „igazolt”-nak minősítette, de az ötvenes évek elején ennek ellenére kitelepítették.

1975. június 23-án hunyt el Marcaliban, a Berzsenyi család niklai sírboltjában nyugszik.

2012/09/04

Prónay Pál katonai pályafutása - frissítve






Prónay Pál, tótprónai és blatniczai, magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02.-  Szovjetunió, 1946. után)

Prónay Pál személye 1945. után meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános mozaikképbe. Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben minden – semmi nem fekete-fehér.

Lássuk, ki is volt Prónay Pál:

A Prónay família első ismert őse Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a családnak nevet adó TótSzolprónát, (ma Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található a térképen. A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc, Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban tűntek ki.
Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a család nemesi ágából – 1874. november 11-én, Pál néven. Fiatalkori éveiről keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).

Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába.

Az ezred 1889-ben került Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban maradt.  Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.



A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi huszároknál.

1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi jászkun 13.huszárezredhez. Ennek kötelékében harcolta végig az első világháborút. Számos „érdem utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett,


A jászkun huszárezred sapkajelvénye




  A hadüzenetkor főhadnagyi rendfokozatban szolgált, mint az ezred 1. századának alantos tisztje. 1914.08.29-én megbízták az ezred ló nélkül maradt legénységéből szervezett gyalogszázad parancsnokságával. Az ezredtörténet 1914.11.19-én már századosként említi, ekkor átveszi a parancsnok nélkül maradt 3. század parancsnokságát, később ismét visszakerült eredeti századához, majd a 4. és 6. század összevont részeiből alakult század parancsnokaként harcolt. Részt vett a limanowai csatában is, ahol:

"Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni"

1915. januárjának elején ezredét újjászervezték, Prónay a 4. század parancsoki teendőit látta el, majd áprilisban a menetszázadokból alakított 4. század parancsnoka lett. 1915. május 11-én egy támadás alkamával megsebesült és a hátországba szállították. (Ezért kapta később a Sebesülési Érmet:

A IV. Károly által alapított hadifém anyagú Sebesülési Érmet harceszköztől történő sebesülés után viselhették. A sebesülések számát a kitüntetés szalagján látható piros sávok jelezték.

Sebesüléséből felépülve 1916.03.05-én tért vissza ezredéhez a harctérre. Ismét anyaszázadának, az 1. századnak a parancsnoka lett. Augusztus 2-án megbetegedett, ezúttal január 2-áig volt kórházban.

Az összeomlás századosi rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte különítményét, amely mintegy 160 főből állt.

Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével, amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, mag pedig törzskarával a Britannia-szállóban vert tanyát. Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –, valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.

Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a nyugat-magyarországi felkelést.  Az időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember 8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát. Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el. A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.

Prónay nem volt hajlandó Károly ellen harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a hűségeskü-történetben lehet valami….

A kalandos életű katona visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni. Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns magatartásával hívta fel magára a figyelmet, hangoskodott, provokált és kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben is állt –, ennek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben elmarasztalták.

Ettől nagyobb eredménnyel nem tudta felhívni a figyelmet magára, egészen a háború végéig. Egyes adatok szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944. október 15-ét követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így az ostrom kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert – visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés bezárult Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és „Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. A harccsoportot 1945. január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba. Maga Prónay a legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol bíróság elé került, 1946. június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. Annyi bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.

Az Oroszországi Föderáció Legfelsőbb Bírósága 2001. június 27-én rehabilitálta.