2012/09/04

Prónay Pál katonai pályafutása - frissítve






Prónay Pál, tótprónai és blatniczai, magyar királyi alezredes (Romhány, 1874.11.02.-  Szovjetunió, 1946. után)

Prónay Pál személye 1945. után meglehetősen egysíkú ábrázolásban volt látható – pszichopata gyilkos, aki ily módon jól illeszkedett a Horthy-rendszerről kialakított általános mozaikképbe. Azóta már tudjuk, hogy – mint az életben minden – semmi nem fekete-fehér.

Lássuk, ki is volt Prónay Pál:

A Prónay família első ismert őse Rechk, aki IV. Béla király korában élt és 1279-ben kapta az uralkodótól a családnak nevet adó TótSzolprónát, (ma Slovenské Pravno), ami Stubnyafürdőtől nem messze található a térképen. A történelem viharai közepette a família egyre terebélyesedett, Turóc, Nógrád, Pest, Nyitra vármegyékben vezető beosztásokat töltöttek be. Tevékenységüket Mária Terézia 1770-ben bárói címmel honorálta. A családtagok a közélet mellett a gazdálkodásban, valamint a humán tudományokban tűntek ki.
Ebből a békés életformát élő családból származik a XIX. század utolsó harmadában eme életrajz alanya, aki a Nógrád megyei Romhányban született – a család nemesi ágából – 1874. november 11-én, Pál néven. Fiatalkori éveiről keveset tudunk, iskoláztatása a kutatás pillanatnyi állása szerint a nevezetes soproni Lähne-iskolában történt (ahol többek között iskolatársa volt Horthy Szabolcs és Jenő, a későbbi kormányzó testvéröccsei).

Életének nevezetes dátuma volt 1893., mikor önkéntesi évének leszolgálására bevonult a császári és királyi 11. huszárezred szombathelyi laktanyájába.

Az ezred 1889-ben került Szombathelyre, és 1912-ig állomásozott itt, pótteste a világháború alatt is a városban maradt.  Az alakulat 1907 augusztusában I. Ferdinánd bolgár fejedelem személyében új tulajdonost kapott, aki ifjúkorában pár esztendeig az ezrednél szolgált.



A kötelező egy év – amely az újonc huszár életének minden gyönyörűségét magában foglalta az istállóőrségtől a lócsutakolásig, – majd a szükséges tanulmányok abszolválása után huszárhadnagy lett, ugyancsak a szombathelyi huszároknál.

1912-ig a 11. huszárezred tisztje volt, majd 1911-ben vagy 1912-ben áthelyezték a Vilmos porosz trónörökös nevét viselő császári és királyi jászkun 13.huszárezredhez. Ennek kötelékében harcolta végig az első világháborút. Számos „érdem utáni” kitüntetést viselt, ami arra utal, hogy személyes bátorságért nem kellett a szomszédba mennie. Ugyancsak kitüntetéssorából lehet tudni, hogy megsebesült, hiszen egysávos Sebesülési Érmet viselhetett,

A jászkun huszárezred sapkajelvénye




  A hadüzenetkor főhadnagyi rendfokozatban szolgált, mint az ezred 1. századának alantos tisztje. 1914.08.29-én megbízták az ezred ló nélkül maradt legénységéből szervezett gyalogszázad parancsnokságával. Az ezredtörténet 1914.11.19-én már századosként említi, ekkor átveszi a parancsnok nélkül maradt 3. század parancsnokságát, később ismét visszakerült eredeti századához, majd a 4. és 6. század összevont részeiből alakult század parancsnokaként harcolt. Részt vett a limanowai csatában is, ahol:

"Mint önálló parancsnok személyes bátorságával és körültekintéssel ismételten kitüntette magát. 1914 XII. 11-én Limanowa-nál századának kis részével és néhány gyalogossal kézitusában visszavert két orosz zászlóalj által végrehajtott támadást. A kevés, neki alárendelt legénység ügyes elhelyezésével és körültekintéssel sikerült Prónay kapitánynak egy a szomszéd szakaszba benyomult ellenséget visszavonulásra kényszeríteni"

1915. januárjának elején ezredét újjászervezték, Prónay a 4. század parancsoki teendőit látta el, majd áprilisban a menetszázadokból alakított 4. század parancsnoka lett. 1915. május 11-én egy támadás alkamával megsebesült és a hátországba szállították. (Ezért kapta később a Sebesülési Érmet:

A IV. Károly által alapított hadifém anyagú Sebesülési Érmet harceszköztől történő sebesülés után viselhették. A sebesülések számát a kitüntetés szalagján látható piros sávok jelezték.

Sebesüléséből felépülve 1916.03.05-én tért vissza ezredéhez a harctérre. Ismét anyaszázadának, az 1. századnak a parancsnoka lett. Augusztus 2-án megbetegedett, ezúttal január 2-áig volt kórházban.

Az összeomlás századosi rendfokozatban érte Bécsben. Magyarországra érkezése után rövid ideig a Lónyilvántartó Hivatal állományában volt, részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, majd visszament az osztrák fővárosba. Rövid ideig a kivándorlás gondolatával kacérkodott, de helyette inkább Szegedre ment, ahol csatlakozott Horthy Miklóshoz, és megszervezte különítményét, amely mintegy 160 főből állt.

Prónay – Horthy kíséretében – Siófokon keresztül Budapestre ment időközben mintegy 1600 főre duzzadt különítményével, amelyet a kelenföldi Károly-laktanyában helyezett el, mag pedig törzskarával a Britannia-szállóban vert tanyát. Alakulatát 1920. március 1. után „I. vadász zászlóalj” néven szervezik át. A konszolidáció nem túlságosan sikeres, mert az elkövetett atrocitásokat egyre kevésbé sikerült eltussolni. A megszilárduló hatalom befolyásos személyisége, Bethlen István – a későbbi miniszterelnök –, valamint a legitimisták követelték a különítményesek felelősségre vonását. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor Prónay emberei váltságdíjat követeltek Vázsonyi Vilmos liberális politikus egyik fogva tartott rokonától.

Jó ürügy volt a távozásra, hogy Gömbös Gyula a magyar kormány hallgatólagos támogatásával elkezdte szervezni a nyugat-magyarországi felkelést.  Az időközben „I. csendőr tartalék zászlóalj”- nak átszervezett alakulatának vezetéséről lemondott. Prónay rövidesen önállósította magát. 1921. szeptember 8-tól, mint a „nyugatmagyarországi csapatok fővezére” szerepelt és szervezte szabadcsapatát. Az önállósodás olyannyira sikeres volt, hogy miután a magyar hadsereg kiürítette azt a területet, amelyet a békeszerződés rendelkezései szerint át kellett adni Ausztriának, a keletkező vákumba egy huszárvágással benyomultak a felkelők, akik többször keveredtek fegyveres összetűzésbe az osztrák csendőrökkel és katonákkal. Prónay 1921. október 4-én szerényen kikiáltotta magát a független Lajtabánság államfőjének. Az új „államot” senki nem ismerte el. A rövid életű formáció létezésének idejére esett a második királypuccs.

Prónay nem volt hajlandó Károly ellen harcolni, sőt, egyes adatok szerint hűségesküt is tett neki. Ebben mellőzöttsége miatt érzett sértődése mellett – szerepet játszhatott, hogy felesége, gróf Pálffy-Daun Aiméé, Zita királyné udvarhölgye volt. A király távozása után nyíltan legitimista nézeteket hangoztatott, tehát abban a hűségeskü-történetben lehet valami….

A kalandos életű katona visszatért Budapestre, ahol megkísérelte korábbi pozícióit visszaszerezni. Időközben azonban már más szelek fújtak: Horthynak inkább kínosak voltak a revolverhősök. Prónay így a MOVÉ-ban, később az Ébredő Magyarok Egyesületében próbált meg támogatókat toborozni magának – kevés sikerrel. Még volt zászlóalját is megpróbálta összegyűjteni, de leginkább a kávéházakat járta, ahol arrogáns magatartásával hívta fel magára a figyelmet, hangoskodott, provokált és kötekedett. Ez odáig fajult, hogy utcai verekedésbe keveredett Ranzenberger Viktor testőr őrnaggyal – korábbi alvezérével, akivel már hosszabb ideje perben is állt –, ennek végeredménye letartóztatás, majd büntetőügy lett, amelyben elmarasztalták.

Ettől nagyobb eredménnyel nem tudta felhívni a figyelmet magára, egészen a háború végéig. Egyes adatok szerint már a német megszállás után szervezkedni kezdett. 1944. október 15-ét követően tevékenységének kézzelfogható eredménye is volt, bár eleinte csekély eredményt tudott felmutatni. Prónay és a köré tömörült régi bajtársak nem álltak a helyzet magaslatán, a tettvágyon kívül mással nem rendelkeztek, tehát sem szervezőképességük, sem emberük, sem felszerelésük nem volt. Így az ostrom kezdetekor – annak ellenére, hogy 1500 főre vételeztek fel élelmiszert – visszaemlékezés szerint a különítmény 100-120 fővel rendelkezett, valamint minimális felszereléssel. Amikor 1944. december 26-án a bekerítés bezárult Budapest körül, a Hungarista Mozgalom vette szárnyai alá a különítményt, és „Központi Hungarista Harccsoport” néven szerepeltek. A harccsoportot 1945. január 7-én beolvasztották a Fegyveres Nemzetszolgálatba. Maga Prónay a legújabb kutatások szerint március 20-án – tehát jóval az ostrom után – esett fogságba ismeretlen körülmények között. A Szovjetunióba szállították, ahol bíróság elé került, 1946. június 10-én húsz év kényszermunkára ítélték. Annyi bizonyos, hogy fogságban halt meg, hogy mikor és hol, arról nincs információnk.

A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 2001. június 27-én rehabilitálta.