Budapest ostromának befejezése

1945.02.11-én a magyar fővárosban bekerített erők egy része megindult, hogy visszaküzdje magát a saját erőkhöz. A kitörés általában véve kudarcnak tekinthető, a német-magyar erők legnagyobb része felmorzsolódott, hősi halált haltak vagy fogságba estek, csupán tört részük jutott el a saját erőkhöz, sok-sok szenvedés árán. 

 A 68 éve történt eseményekről – az egyéb szakirodalom mellett – csendőrtanulmányom már képet adott. Most álljon itt egy részlet a 2005-ben megjelent anyagomból, amely az 1. huszárhadosztály Budapesten rekedt részeinek sorsát mutatta be.

"A 2. lovas-tüzérosztály

Adalékok az osztály történetéhez

Az eredetileg a huszárezredek mellé rendelt ütegeket 1944. áprilisában Nagyvárad mellett összevonták, hogy megalakítsák belőlük a 2. lovas-tüzérosztályt, amelynek parancsnoka Darnay Arzén őrnagy lett (július 11-én történt sebesülése után Ivády Béla századost nevezték ki posztjára).  Az így felállított 2. lovastüzér-osztály későbbi, budapesti harcairól, különösen az 1. és 2. üteg történetéről alig tudunk valamit. Hasonlóan az 1. lovas-tüzérosztály történetéhez bővebb adalékokat csak a 3. üteggel kapcsolatosan tudtam összeszedni, amelyet szintén – az osztály történetének rövid áttekintése után – külön ismertetnék. A budapesti harcokra vonatkozóan az osztály egészét tekintve tehát alig rendelkezünk adatokkal, de valószínű, hogy ütegei – a 3. üteghez hasonlóan – egészen a kitörésig harcoltak, végül a Déli pályaudvar környékén estek fogságba   

A csepel-szigeti harcok idején az osztály alárendeltségébe helyezték a pótüteget is, amely 1944. szeptemberében Schweickhardt Béla hadnagy parancsnoksága alatt a póthuszárezred észak-erdélyi és dél-alföldi harcaiban vett részt, majd azzal együtt vonult vissza egészen a Csepel-szigetig, ahol végül is a 2. lovas-tüzérosztály alárendeltségébe helyezték. Ezáltal a hadrendszerű előírások ellenére az osztálynak nem három, hanem négy ütege lett. Ráadásul a pótüteg eredetileg nem négy, hanem hat löveggel rendelkezett, mert amikor a szovjet és román csapatok a magyar 3. hadsereg üldözése közben magyar területre léptek a pótosztály egy további, két lövegből álló szakaszt állított fel (pk.: Sennyey István hadnagy). Ez harcolt a szentesi hídfő védelmében és attól kezdve osztozott a huszárhadosztály sorsában, majd Budapest előterében a „Schweickhardt-üteg” alárendeltségébe helyezték.   

A nyíregyházi 3. tüzérüteg útja a budapesti bekerítettségig

Amikor a huszárezredek tüzérütegeiből felállították a 2. lovas-tüzérosztályt a nyíregyházi 4. huszárütegből az újonnan megalakult osztály 3. ütege lett (pk.: Rábay Pál százados). Az osztály ütegei eredetileg 7,5 cm-es 15/35 M huszárágyúkkal voltak felszerelve, amelyeket később 5/8 M. 8 cm-es lövegekkel váltottak fel.

A hadrendben meghatározott létszámra feltöltött 3. üteg Kőröstarjánban rakodott ki és egy hónapot töltöttek ott gyakorlatozással, amire szükség is volt az üteg „összekovácsolása” miatt. A gyakorlat során szenvedték el első veszteségüket is Hegyi János tüzér személyében, aki baleset következtében vesztette életét egy folyóátkelés közben.

Június 11-én az osztály, és vele együtt az üteg útnak indult a frontra. A lovas tüzérek mindenütt megállták a helyüket, részt vettek a hadosztály veszteségteljes harcaiban. Állománytestükkel együtt értek Magyarországra október elején. A kecskeméti kirakodást követően a Tisza jobb partjára vonultak, ahonnan a tiszaugi hídfő védelmét támogatták tüzükkel, majd-Bugacnál, Lakiteleknél, Kunszentmiklósnál harcolva vonultak vissza Bugyi községig. Itt végrehajtott fegyvertényükre Monspart Gábor huszár százados, a 3/I. huszárosztály parancsnoka így emlékezett vissza:

„Két harckocsit lőttek ki, de túl korán, amikor egy lovas-tüzérüteg nyílt tűzelőállást foglalva hősiesen elkezdett tüzelni. […] Mindenesetre eredményes volt a tüzérek hősi helytállása, mert a déli irányú támadás megtorpant. Csodálatos látvány marad számomra ez a nyílt tüzelőállás-foglalás, mert kegyetlen erős tűzben azt úgy hajtották végre, hogy nincsen olyan békegyakorlat, ahol a legszigorúbb szemlélő meg ne dicsérte volna őket. Még az ügetés irama – mert menetütemben vonultak fel – is menetütem volt”

Ennél az akciónál sebesült meg az üteg első tisztje, Paravicini Isván főhadnagy is, akit felépülése után 1944 december 5-én a 3. üteg parancsnokságával bíztak meg. A bugyi templom előtt védelembe vonult félszakasz megállította a szovjet harckocsi-támadást, amivel nagyban hozzájárultak a hadosztály ott védekező részeinek visszavonásához.

Ezt a harci cselekményt így látta belülről Hegedűs Ferenc tizedes, lövegvezető:

„Én a löveggel közvetlenül a fő út mellett egy udvaron foglaltam tüzelőállást. Az ágyút egy nagy trágyacsomó mellé állítottuk, később ez lett a szerencsénk, de egyébként máshol nem is volt hely. […] A parancsnokom [Paravicini István főhadnagy - S. Z.] a ház tornácán állt, onnan adta a parancsot, hogy tüzeljek. Tüzeltünk, de csak a torkolattüzet láttam, a harckocsit nem. […] Abban a pillanatban belőtt bennünket, de szerencsére a lövedék az említett trágyacsomóba csapódott, és besült, vagyis nem robbant.”

Említésre méltó Kovács András tizedes és Gondos Sándor tüzér helytállása is. Kitartásuknak köszönhetően sikerült megmenteni a szakasz két lövegét. Kovács tizedes három helyen sebesült meg, míg végül sikerült visszavonulniuk. Ezért Nagy Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel.

Az üteg eztán Soroksárra, majd Pestszenterzsébetre vonult, majd kétnapi ott-tartózkodás után a Gubacsi-hídon át a Csepel-szigetre vonultak. Itt nagyjából november 25-ig harcoltak, amely idő alatt az egész szigetet bejárták, tüzükkel támogatták a Kis-Duna túlsó partján harcoló magyar és német alakulatokat. Az üteg tüzelőállásban volt Szigetújfalun, Ráckevén és Szigetcsépen. Később a hadosztály alakulataival együtt keltek át a Dunán Ercsinél, ahol azonnal visszafordították lövegeik csövét és fedezték a hadosztály később átkelő részeit.

Ercsiből az üteget az osztály többi részével együtt a főváros védelmére vezényelték. A 2. lovas tüzérosztály végig harcolva vonult észak felé a Százhalombatta – Érd – Érdliget – Tárnok –Budaörs útvonalon. A nyíregyházi huszárüteg katonái a budai hegyekben egy ízben még egy tizenöt sőre marhából álló csordát is befogtak. A két arcvonal között felbukkanó állatokat három katona a magyar vonalak mögé hajtotta. Ennek köszönhetően az üteg élelmezésének pótlása még hetek múlva is biztosítva volt.

Budapest bekerítése az üteget már a város szívében érte, karácsony előtt a Ferenc József- (ma Szabadság-) hídon átkelve a pesti rakparton foglaltak tüzelőállást. Az üteg az Erzsébet-híd és a Ferenc József híd között, a hajóállomás mellett állította fel lövegeit, a célterület Budaörs és a budai hegyek voltak. Ebben a tüzelőállásban tartózkodtak egészen 1945. január 15-ig. A helyzet egyre rosszabbodott. Az ellátmány mennyisége csökkent, de ez a zsákmányolt marháknak köszönhetően még nem okozott különösebb gondot. Húsukból még a környékbeli polgári lakosságnak is osztottak. A nagyobb problémát az ellenséges légi tevékenység és a víz fogyása jelentette, sőt időközben megjelent az állásharcok kísérője, a tetű is.

A pesti hídfő január közepére egyre szűkebbre szorult. Január 15-én a szovjet csapatok már a Kálvin téren jártak. Ekkor az üteg parancsot kapott, hogy vonuljon át a budai oldalra. Erre Pest eleste előtt két nappal (1945. január 16-án) került sor, majd a Lánchídon átkelve a Vérmező Bors (ma: Hajnóczy) utca felőli végén foglaltak állást. A legénység a Bors utca elejének lakóházaiban került elszállásolásra. Innen déli irányban tüzeltek, Csepel és Budaörs területére. A városi harc sajátosságai miatt a tüzéreknek számos alkalommal kellett részt venniük gyalogos küzdelemben is.

Január végén az üteg áttelepült a Vérmező túlsó szélére, mert a szovjet csapatok veszélyesen megközelítették állásaikat. Erre az áttelepülésre Hegedűs Ferenc így emlékezett vissza:

„Ezt már gyalog hajtottuk végre, ami egy napba került, hiszen lovakkal nem lehetett közlekedni. Ez a nap legalább száz feküdjből állt, az állandó becsapódások és a repülők miatt. Az én lövegem új tüzelőállása a Póler [sic!] utca végében volt. Innen már csak vagy hármat lőttünk. A Vérmező meg volt felezve, az egyik oldalon mi voltunk, a másikon az oroszok. Jól láttuk egymást.”

Ebben az időben a védelem már utolsó napjait élte. Az üteg katonáit és tisztjeit leginkább a túlélés foglalkoztatta. Utolsó tüzelőállásukat a Krisztina körút és a Pauler utca sarkán foglalták el, de innen már nem lőttek. A német parancsnokság utasítást adott a kitörésre, amit az üteg tisztikara nem hajtott végre. Így 1945. február 11-én este a kezelők lövegeiket harcképtelenné tették, másnap reggel pedig a nyíregyházi huszárüteg a Pauler utca pincéiben fogságba esett. Még aznap megkezdték útjukat a hadifogságba, ahol hosszú éveket töltöttek el."