Az Archivnet online folyóiratban megjelent a tavaly elkezdett Salgó Andor-napló folytatása.
 |
| 1944., Galícia (a kép illusztráció) |
A második részben követhetjük a kassai 21/I. zászlóalj harcait 1944. júliusától kezdődően, bemutatva az Árpád-vonalon keresztül történt visszavonulást, egészen az észak-magyarországi küzdelmekig. Ízelítőül egy nehéz csatanap történései, amikor a zászlóalj 1944. október 8-án az Asztaghavas birtokba vételére kapott utasítást:
„Még hajnali ködös sötétben indulunk el az 1707 magassági ponttól
(Sztich) keletre lévő erdő szegélyéig, mely egyúttal a készenléti
helyünk is. Ide 8 órakor érünk. A köd leple alatt észrevétlenül kell a
készenléti helyet elfoglalnunk. A támadási parancsot a
zászlóaljparancsnok 8 óra30-kor adja ki. Két csoportban, egy lépcsőben
támadunk. Bal szárnyon a Bárdos század, jobb szárnyon súllyal Dolák
és Rádonyi század. A támadás 8.45-kor indul meg gyönyörű lendülettel.
Amikor a tüzérségi össztüzet kellett volna kapnunk, egy lövés sem jött.
A tüzérségi felderítő járőr forszírozására a tüzérség néhány
becsapódása már a támadás területére esett, de saját csapatokba.
Helyesbítése nem sikerült, mert akkor már 1 kilométerre estek a
lövések. Közben több aknavető és csinn-bumm lövést kapunk, de
szerencsére kevés veszteséget okoz. 14 órakor a 218 vonatkozási pontról
egy köd aknavető belövést kapunk, amely a zászlóalj harcállásponttól
100 méterre esik.
A tüzérségi tűz késik. A sebesültek száma nő.
Sok a veszteség. A támadás lendülete alábbhagy, majd teljesen megáll,
sőt, az egyes részek a nagy géppuska, géppisztoly- és aknavetőtűz miatt
a hátrább lévő horhosokba vonulnak vissza. Néhány halott látszik a
terepen. A zászlóaljparancsnoksághoz beosztott géppuska erős
tűzcsapásokkal fogja le az ellenség fegyvereit, s ennek köszönhető,
hogy a lendületesen előrejutott, de a nagy tűzben megakadt támadók -
akik a betörés végett az erősen tűzben fekvő területekre törték előre
magukat - 400 métert visszavonulhattak.
Keresztes alezredes úr a parancsában tájékoztatott, hogy az 58-as kocka területét a Karsay
csoport elérte s birtokában tartja. Ugyanakkor parancsot kaptunk, hogy
az 58 kockánál lévő állásokban mindenkörülmények között tartson ki. Ezt
a parancsot 9 órakor egy parancsnok + 6 főből álló tiszti járőrrel a
parancsnok elindítja. Egy óra múlva tér vissza a járőr. Jelenti, hogy
az állásokban oroszok vannak, akik magyar ruhában vették őket tűz alá,
és nehéz harcok után tudtak visszatérni. Zászlóaljparancsnok erre a 3.
század egy részét, amely még elérhető volt, visszarendeli az oldal
biztosítására. Úgyszintén a zászlóaljtörzs embereit és a
tartalékszakaszt. Ekkor már hátunkban is feltűnnek az ellenséges
csoportok, és meglepő tüzet kapunk.
14.30-kor ködakna becsapódás
alapján a reteszállás valamint a zászlóaljparancsnokság 20-25
aknabecsapódást kap, mely pár perc múlva megismétlődik. Közben a 2.
század parancsnoka megsebesül, ugyanakkor az erdőből jobbról két orosz
páncéltörő ágyú nagy veszteséget okoz.
Zászlóaljparancsnok látva
a helyzet reménytelen voltát, elrendeli a fokozatos visszavételt, mert
így sem sok a remény a gyűrűből való kitörésre. A századok fokozatosan
leereszkednek a készenléti helyig, ahol megkapva a visszavonulás
irányát és vonalát, elindulunk. A nagy tűzben egy 500 méteres nyílt
terepen kell a zászlóaljnak átmennie, amely már veszteség nélkül
sikerül, minthogy az utóvéd szakasz (Salgó hadnagy + 50 fő, egy
géppuska és 4 golyószóró) erős tűz alatt tartja az üldöző ellenséget,
mely célzott tüzet leadni képtelen. A visszavétel szépen, tervszerűen
sikerült. A sebesülteket mind magunkkal hozzuk, kiknek mozgását az
utóvéd biztosítja. Az utóvéd utolsó állásait egy uralgó gerincen
választja, ahonnan a harcterület belátható. Itt mindaddig kitart, amíg
az utolsó saját ember és sebesült át nem jön rajta. Az ellenség
abbahagyja az üldözést, csupán 1 kilométerről géppuskából és
aknavetőből tüzel, de ez nem okoz veszteséget. Az utóvéd szakasz
parancsra 17.30-kor elhagyja állásait és bevonul, illetve az
ezredparancsnok parancsára az 1878 magassági ponton védelemre
rendezkedik be."
Amikor az Asztaghavast megláttam,
parancsnokommal leszögeztük, hogy ezt elfoglalni nem lehet. Hatalmas
csúcs, bérc ez. Fa, bozót alig van rajta. A csúcson az orosz körkörös
védelemben, bunkerekben. Pár nappal ezelőtt még fehér volt, de az első
hó nem tudott megmaradni. Mérlegeltük a támadás lehetőségeit, közte az
oldal- és a hátbatámadást is. Az oldaltámadásban maradtunk, s a terv jó
volt. Sajnos, a készenléti hely elfoglalása - a köd segítsége dacára -
nehezen ment. Nem ismertük a terepet és egy 50-60 fokos oldalon 1
kilométert kellett felmenni. Vastag fű borította, szögetlen csizmám
csúszott rajta, de a szöges bakancs is, így a fűbe markolva húztuk fel
magunkat 6 óra alatt a tetőre. 5 málhás lovunk rakománnyal visszagurult
és elpusztult. Kivétel csak egy volt, amelyik a saját motyómat
szállította. Ez is legurult, de szerencsésebben, mint társai.
A
támadás általában szép volt, s ha a minket takaró ködöt (felhőt) egy
hirtelen szél el nem fújja, és a Karsay csoport nem késik, mi vagyunk
az Asztaghavason.
A támadást a törzs géppuskájával támogattam. Az
átlövés veszélyes dolog, de mindig szerettem. Most nyílt rá alkalom, és
az emberek bíztak a kezemben. Másnap egy elfogott orosz elmondta, hogy
a harcban tíz halottat és sok sebesültet vesztettek.
A
reménytelen helyzetben én is örültem a visszavételi parancsnak. Egy
nagy testű sebesültünk maradt kint, akit megpróbáltam cipelni.
Parancsnokom megtiltotta, hogy az életemet tovább kockáztassam, s első
esetben nem tudtam valakin segíteni. Nagyon fájt, de sajnos, a háború
ilyen. Hiszem, hogy fogságában kap orvosi segítséget.
A
visszavonulás nehezen ment. Ilyen nyílt terepen és ilyen nagy tűzben
még nem voltunk. És amikor körülnéztünk, láttam, hogy velem együtt
mindenki „nyugodtan" megy fel a gerincre, hogy mögötte lerogyhasson és
pihenhessen. Az orosz állandóan lőtte az embereinket, nyugodtan
tehette, és a visszavonulás alatt egyetlen emberünk sem sebesült meg.
Hát ez nem isten ajándéka!? Kétszázan is ottmaradhattunk volna.
Mindenki a gerincre ért. Én kicsit lemaradtam, mert egy sebesült főhadnagy barátomat
támogattam. Lekiáltottam még hátrább jövő embereimnek, nyugodtan
jöjjenek, mert mindenkit megvárunk. Végül a sebesülteket támogatók
érkeznek meg. Segítek a sebesülteket kötözni, könyékig véres vagyok, a
hálás, könyörgő ismert baráti szemek erőt adnak és jókedvvel végzem.
Egy hálaimát elrebegek Istenhez, hogy ebből a pokolból kivezérelt.
A felső-magyarországi katonák harcairól további részletek az Archivneten
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése