Az alább olvasható visszaemlékezés szerzője valószínűleg a Mária Terézia laktanyában (később Kilián laktanya) elhelyezett 10. kerékpáros zászlóalj (1939.01.23-áig 7. kerékpáros zászlóalj) katonája volt. Ironikus stílusban fogalmazza meg az 1938-39-ben átélteket, de a dátumokat és helyszíneket illetően a visszaemlékezés forrásértékű.
"Heltai Ede
Negyedév emlékei*
Fejezet a zászlóalj napiparancsából:
„A zászlóaljat augusztus 22-től szeptember 17-ig – a zárógyakorlatok befejeztéig –, Galgamácsára kihelyezem.”
Vagy sajnos?
Még nem tudom…
Augusztus 22.
7 órakor az udvaron vagyunk, s a szomorú, borús idôben az alezredes úr rövid beszéde után a zászlóaljkürt belesír az ólomszürke reggelbe, így hirdeti katonáink imáját a Hadúrhoz.
8 órakor vezényszavak:
„Menet Galgamácsára! Menetvonal: Kerepesi út–Mátyásföld–Gödöllô–Aszód–Galgamácsa. Kerékpárra!! Első század indulj!”
Menet alatt látnoki tehetségem csillogtatva néztem az elkövetkezendő 25 eseménydús és izgalmas nap elébe. És láttam lelki szemeimmel a harci tapasztalatokban meggazdagodott és a feljavított kincstári koszttól elhízott derék fiúkat szeptember 17-én, de legkésőbb 18-án boldog mosollyal az arcukon – hiszen a nagyobbik részük 20-án leszerel, a többi pedig mind budapesti gyerek – visszakarikázni Pestre. Az akkori hiteles katonai szolgálatidô-mérô készülék a komiszkenyér volt. Jelenleg ez a bizonyos kronométer tizennégy darab kenyér elfogyasztását mutatta az öregbakák számára, eddig mindig megbízhatónak bizonyult ezen műszer…
Aztán végre!
A kíváncsiságtól végletekig felcsigázva vettük észre, hogy a messzeségben felbukkannak a titokzatos város körvonalai, s már láttatni engedi impozáns nagyságát. És percek múlva begurultunk a falu libáinak lelkes ovációja és az esô ádáz hullása közepette Galgamácsára.
Mit ömlengjek Neked, te boldogtalan földi halandó, te szegény ember, ki nem láttad még Galgamácsát, e földi Paradicsomot? A floridai tengerpart fényűzése valóságos nyomortanya az itteni luxushoz képest. Amit szem-száj megkívánhat, mindent megtalálsz itt. Por, sár, tökmag, nyolcszoknyás mellékgondolatok, kukoricafosztás, kendertilózás, libakoncert és harangszó, és a többi egyéb, amit a szórakozni vágyó huszonéves fiatalság gazdag fantáziája el tud képzelni.
Lakossága műveltsége a maximális fokon áll (azaz már százötven éve elérte ezt a szintet, s azóta is éppen olyan művelt). Például: „Mi baja van, széplány?” kérdezem egy reggel az egyik ház elôtt álló leányzótól, aki panaszkodik, hogy nem érzi magát egészségesnek. „Olyan szimfóniás vagyok, hogy csak na!” szól ajakbiggyesztve a hajadon (influenzát akart mondani az istenadta). Persze én nem tudván hasonló szakkifejezéssel válaszolni, jobbnak láttam igen gyorsan elvitorlázni a magas nívójú eszmecsere színhelyérôl. Egy másik reggel egyik bakánk gilette-el beretválkozott, mire másnap a falu hímei kupaktanácsot tartottak, majd felkérték az egyik vitéz urat, mutassa meg már, hogy miféle ördögmotóla az a fránya gereblye, ami még a szakállat is kiviszi.
Úgy látom, itt még sokat fogunk tanulni!
Harmadmagammal beszállásolnak egy derék magyar családhoz. Elég rendes szobát kapunk.
Már kezdjük magunkat beletörni az új életbe és a vigasztalanul zuhogó esôbe, amikor augusztus 23-án a szakadó záporban, egy még titokzatos okból kifolyólag, zászlóaljunk visszaindul Budapestre. Útközben találgatjuk a hirtelen visszaindulás okát, de persze csak amolyan baka-találgatás ez. De mint rendszerint, most is ráhibázunk az igazságra. S így nem is csodálkozunk, hogy miután Budapest határában egy pihenô alatt az út sarát letisztogattuk magunkról, kürtszó mellett tüntetôen végigvonulunk a városon. Hadd lássák a nyilaskeresztesek – kik a tegnap három évi fegyházra ítélt Szálasi miatt akartak felfordulást csinálni –, hogy nem maradt a város katonaság nélkül. Ki akarták használni azt az idôt, amikor minden csapattest gyakorlaton van.
Elfoglaljuk régi helyünket a laktanyában, és
augusztus 24-én és 25-én állandó riadókészültségben – amit katonai nyelven együttartásnak neveznek – várjuk a parancsot, hogy mikor üthetünk szét a rendzavaró elemeken. Két nap alatt nem történik semmi. A városba sem mehet ki senki.
Augusztus 26-án pedig felsőbb utasításra vissza kell mennünk az ígéret földjére, Galgamácsára!
Augusztus 27 – szeptember 14-ig a jó és rossz idô váltakozása mellett éljük harcászattanra hivatott napjainkat. A nagyobb és kisebb menet és harcgyakorlatok, valamint a tizenkétszoknyás lady-k, a nyolcszoknyás miss-ek és a félvilági dámák (a Göndörné, a Vak Julis, meg a többi) igyekeznek röviddé tenni napjainkat. Közben esszük a rengeteg és rossz görögdinnyét, meg a tökmagot. Ókor-ókor látunk európai nôket is, de persze ez nagy ritkaság (egyszoknyás egyenlô európai). Hol búsulunk, hol nevetünk. Nevetünk magunkon és másokon. Röhögünk egymás tréfáin, meg Hérincs bajtársunk mókáin (tehénlovagolás, különféle nemzeti táncok stb.) Búsulunk egy bajtársunk halálán, ki egyik gyakorlat alatt ágyú vontató alá esett és agyrázkódást szenvedett.
Többször rendezünk szalonnasütéssel egybekötött kirándulást a közeli ecskendi vadászkastélyhoz. Sokszor cigánybandát is viszünk magunkkal. Ezt a kastélyt I. Ferenc Józsefnek építették a gyönyörű ecskendi erdô közepén. A krónikások és a nép száján suttogó mondák szerint ô apostoli felsége az elsô látogatás után úgy bevágta maga mögött a kastély kapuját, hogy többé sohse nyílt ki részére és nem ment többé vadászni a vadregényes ecskendi erdôbe.
De mi kipótoltuk az öreg mulasztásait. Sôt. A tisztikart is felvezettem egy ízben. S hogy az erdômérnökkel kötött ismeretségüket méltó keretekbe foglalják, a következô héten egy nagy murit rendeztek a kastélyban, piknik alapon, a kincstári benzinkészlet fájdalmára (tudniillik 8 autóval rándultak ki az urak).
Gyönyörű, várakozás teli nyárvégi esték. Csillag, hold, dal, vágyódás, mély sóhajok, ökörnyál és szúnyogcsípés. No de ezt hagyom Courts Mahlernek, ez az ô szakmája. Akár az öreg bakák, én is számolom a napokat. Nemsokára hazamegyünk és újra láthatom Ô-t, beszélhetek vele. Számolom az órákat hiszen holnap már szeptember 14-e van és kezdôdik a nagy finálé, a zenekar fortissimo grando-ja, a zárógyakorlat. Sziporkázó napsütésben indul el mindenre elszánt derék seregünk a nagy erôpróbára. Az elsô menetcél: Nôtincs. Ez a község körülbelül ötven kilométerre fekszik Galgamácsától, a gyönyörű nógrádi hegyek között. Itt lenne az ebéd 16 órakor. Igen ám, de az ellenség elfogta a tábori konyhánkat és így nékünk felkophatik az állunk. Felbôszülve a történteken minden erônket latba vetve, fürge kis harckocsijaink (tankok) támogatásával hátbatámadjuk az ellenséget Borsosberény és Diósjenô vonalában. Remek küzdelem után sikerül ôket visszavetni kb. tizenöt-húsz kilométernyire, majd a véres harcok végeztével este 9 órakor berobogunk Borosberénybe a jól megérdemelt dupla gulyásunkért, de a konyha nincs sehol. Megyünk hát a szag után. Hosszú kóborlások után Felsôpetényben rátalálunk a gulyáságyúra. Végre megkapjuk az ebédünket reggel egy órakor, egész napos koplalás, száznegyven kilométer menetteljesítmény és öt órás ádáz harc után. Nem mondom, szívós egy állat az ember…
…Közben az éj leple alatt, saját csapatunk gépesített fegyvernemei vonulnak fel, hogy a megkezdett visszalökést holnap hajnalban folytathassák. Nagyszerű látvány amint a nehéz hegyi utakon dübörögnek a harckocsik, hernyótalpas ágyúvontatók, nehéztankok, terepjárók, Pavesi vontatók, autók és motorkerékpárok, miegymások. Oly félelmetesen hatnak világításnélküliségükkel a sötét éjszakában, mint egy fantasztikus álom.…Ezalatt jómagunk az ebédet befejezve belezuhanunk a legközelebb esô szalmakazalba tisztjeinkkel együtt, jól megérdemelt ebéd utáni háromnegyedórás sziesztánkra, éjjel két órakor. Háromnegyed háromkor viharos ébresztô és indulás Alsópetény–Nézsa–Nógrádsáp-ra. A kisebb fokú fáradságunktól eltekintve, felejthetetlenül szép az út. A metsző holdvilágban misztikus csendben, némán suhan tova csapatunk, majd megérkezve célunkhoz, hajnalban megkezdôdik a tánc. Ágyúk bömbölése, géppuska, golyószóró és puska pokoli csattogásának közepette támadásunk csak igen mérsékelt sikerrel jár. Úgy látszik, lebecsültük az ellenség erejét. Végre, délután három órakor, keserves harcok után, repülôgépeink bravúros közreműködésével, sikerül a piros félt semlegessé tenni. A gyakorlat véget ér.
Az éhségtôl, szomjúságtól, hôségtôl, álmosságtól és fáradságtól elcsigázva a legközelebbi faluban megebédelünk, majd visszadöcögünk Galgamácsára.
Élmény volt! Lezajlott minden baj nélkül, kivéve huszonhárom „feküdj”-öt, amit azért csináltunk, mert Nógrád felé menet a hadnagy úr hátra talált pillantani, derék szakaszára, és két halálig kitartó emberén kívül (Guttman és én) senki sem jött utána. Tudniillik az országút almafákkal volt szegélyezve, és sajnos roskadoztak a gyümölcstől…
Szeptember 16-án az öregbakáknak már csak két komiszkenyér járna, mindnyájan mehetnénk haza Pestre, én pedig holnap már találkozhatnék Ô-vel. De nem így történik. Zavaró hírek érkeznek. Cseh terror ellen tüntetnek a szudétanémetek. A csehek sok esetben vérbe fojtják a békétlenkedô németeket. A szudétavidéki események veszélybe sodorják Európa békéjét.
Szeptember 17-én Hitler, rádiószózata közben kijelenti, hogy vér árán is, de nem tűri, hogy német testvérei idegen ország és szovjet bérencek rabigáját vonszolják. Erre kitör az általános pánik. Mindenki retteg a háborútól.
Szeptember 18-tól egyre kavarják a disznóságot az Európa-katlanban. Sürög, forog a sok diplomata kukta. Vajon mit készítenek a gyanútlan, békére éhes embereknek?
Chamberlann kezdeményezésére összeülnek a nagyhatalmak. Hitler, Mussolini, Dladier és Benes tárgyalnak. Zöld asztal és az egész világ elé kerül húsz esztendô igazságtalansága és bűnei. Németország Szudétaföldet, Lengyelország Sziléziát és Magyarország a Felvidéket követeli. Persze a republika errrôl hallani sem akar. Hitler követel, Benes harcol, Daladier veszekszik, Mussolini tiltakozik, Chamberlain békít. Mi egyenlôre várunk.
A konferencia gyorsan feloszlik. Úgy látszik, nagyon egy véleményen voltak az urak.
A háborús veszély nôttön-nô. Hitler „Herr Benes, der grosse Lüger” kezdetű rádióbeszéde végleg felkavarja a kedélyeket. A káosz tetôfokára hág.
Mozgósít Európa! Kiüt a cukor- és a só-mizéria, kezdôdnek az élelmiszer spekulációk.
Tiszta világháborús hangulat…
…Mi ezalatt éljük tovább baromian nyugodt életünket Galgamácsán. Rágjuk rendületlenül a tökmagot. Az ôsz rohamosan közeledik; napról napra több és több falevél lesz öngyilkos, belezuhanva az űrbe, s átadva hervadó testét a Nagy Enyészetnek. Órákig bámulom ezt a pompás színorgiát. Mily gyönyörű ez a harmonikus pasztellszín-tobzódás! Talán Beethowen muzsikája tudná legjobban érzékeltetni azt az utolsó fellángolást és mély lemondást, amit az erdô ősszel kiált és sóhajt.
No, de térjünk a tárgyra!
Új embereket kapunk. Már kész a hadilétszám. Egy új felszereléssel is ellátnak bennünket: már nyakunkon lóg a „dögcédula-tok”.
Éjjel-nappal dübörögnek és robognak a tankok, autók és szekerek, emberrel és anyaggal megpakolva, mennek a határ felé.
Állandóan a rádiót lessük. Már mindenki Höfernek érzi magát. Minden baka egy-egy „Kávéházi Konrád”, egy-egy haditudósító, és hadvezér egy személyben. Folyton vitatkoznak, tárgyalnak, veszekednek az eseményeken. Küldögeztik egymást, hol Münchenbe, hol meg a…
Tanuljuk a Kiserôd (cseh beton fedezék) elleni harcot. Nagyon szépen haladunk elôre. Képletesen bevettük az egész betontákolmányt. Hiába! A magyar katona elôtt nincs akadály.
Vasárnaponként a reggeli vonattal kezdôdik a látogatók zarándoklása. A papa, a mama, a nagyapa, a nagyanya, a feleség, a gyermek, az unoka, a menyasszony, a barát, a barátnô, s mind a baka többi kapcsolt része bôgve szorongatják a drágalátos és szépreményű honvéd hozzátartozójukat, mintha holnap hajnalban, már a lövészárokba indulna el szegény feje. Igaz, nem lehessen tudni!!! Mindenesetre, pokolian jó érzést vált ki az emberbôl eme fajtája a megnyugtatásnak.
Szabadságtilalom!
Sem tiszt, sem legénység nem hagyhatja el csapattestét, még haláleset alkalmával sem.
A mácsai katedrális tornyába légelhárító gépfegyvert helyeztünk el.
És várunk, és várunk, és rágjuk egyre a tökmagot.
Tegnap volt nagykorúságom elsô születésnapja. Kaptam ajándékot. Egy levelet. Hogy mi minden szépet és jót tartalmazott, az nem fontos. Világosságul elég annyi, hogy azóta inkább a háborút választom, mint Budapestre való visszamenetet. A levél feladója egy hölgy volt…
Hitler nyíltan háborúval fenyeget. Erre Godesbergben, majd Münchenben újra összeül a négyhatalmi értekezlet, most már Benes úr kivételével (ô nagyon „szimfóniás” – otthon maradt).
Szenvedélyes viták után kisütik a békét. Németország tíz nap múlva megszállhatja a követelt területeket. Persze bennünket mellôztek. A harmadik Birodalom önzô politikája félretett minket. A nagy államférfiú a tettek mezejére lépve, úgy látszik, megfeledkezett vállalt ígéretérôl és kötelezettségérôl. A honvédség körében nagy az elégedetlenség és nyugtalanság. Már Lengyelország is bevonult Sziléziába!
Rágjuk és várjuk!
Várjuk és rágjuk!
Hol a tökmagot, hol az indulás percét. De mégis, meddig várjunk még?
Itt állunk, mindenre felkészülve. Mennénk akár az ördöggel is harcolni, vagy a pokolba bevonulni… És tessék! Tétlen várakozásra vagyunk kárhoztatva.
Végre!!! A magyar kormány felveszi a tárgyalást a csehekkel (Kánya contra Tiso dr.).
A magyarlakta városokat követeljük vissza vérünk és fajunk jogán.
A csehek taktikáznak. Szlovák delegációt küldenek Komáromba. Persze, az önkormányzat rózsaszínű utópiája befűt dr. Tisonak és nem hajlandó komoly területi engedményekre.
Európa szerte közröhejt vált ki a cseh diplomaták ajánlata. A jelképesen már átadott Ipolyság és Sátoraljaújhely-i vasútállomáson kívül, nagy kegyesen felajánlják még Csallóközt is. Bizony! Az egész Csallóközt!!! Körülbelül 15%-át a követelt területeknek. Hát ez a legmesszebbmenô arcátlanság!!
Persze, Kánya is becsapja a komáromi városháza kapuját, mint hajdan Ferenc Jóska apostoli neje az ecskendi kastélyét.
Országszerte tüntetések és monstre gyűlések. Mindent vissza! „Kassát vissza” „Pozsonyt vissza” „Aki magyar, velünk tart!” jelszavakkal.
Közben felpakolunk és elindulunk Galgamácsáról a határ felé. De a komáromi tárgyalások félbeszakítása csak a falu határáig enged menni és vissza kell bandukolni régi helyeinkre. Úgy látszik, életfogytiglani Galgamácsára való internálásra vagyunk ítélve.
Ezalatt a felvidéki magyarok elpusztíthatatlan optimizmussal várják a felszabadulás glóriás pillanatát. Elhatározták, hogy Mindszentkor csak egy szál virágot tesznek majd övéik sírjára, hogy több maradjon bevonuló testvéreinek, a katonáknak.
A csehek tovább fosztogatnak.
Ruszinszkóban forrongások vannak. Gyakori eset az, hogy a cseh katonaságot megtámadják az ukrán, vagy a ruszin felkelôk. A csehellenes hangulat szításában szabadcsapataink az oroszlánrészesek.
Szavahihetô forrásbóli értesülés szerint egy zászlóalj erejű (kb. 1000 fônyi) szabadcsapat csatárláncos alakzatban, mintegy 50 kilométer hosszú sávban felfejlôdve Kisvárdáról elindulva beszivárgott Ruszinszkóba, azzal a céllal, hogy az ottani lakosság ruháját felvéve, mint ruszin, zavargást és lázadást szítson a cseh uralom ellen. A végcél Prostajena nevű cseh-lengyel határ menti lengyel község volt. Ide kellett az 1000 embernek dolguk végeztével két hét múlva bevonulni és gyülekezni.
Vakmerô vállalkozásuk balul ütött ki, mert a megbeszélt gyülekezôre összesen 45 ember ért oda. Hogy a többivel mi történt, nem tudják. Annyi bizonyos, hogy Munkácson, ami akkor még cseh uralom alatt volt, felismertek belôlük 100–120 embert és elhurcolták ôket ismeretlen helyre.
Bródyt Prágába hurcolják a csehek.
Benes lemond az elnökségrôl. Úgy hallom, egyetemi tanár lesz Chicagóban.
Sirovy tábornok lesz az utódja. Nem sok jót ígér nekünk ez a rettegett hírű félszemű világháborús katona. Megalakult a prágai katonai diktatórikus kabinet. Kevés remény van a dolgok békés befejezéséhez.
Sirovy székfoglaló beszéde nem szavakból, hanem tettekbôl áll. Azonnali hatállyal mozgósítja a még ottmaradt 55–60 éves népfelkelôket is.
A szlovákok is mellettünk tüntetnek.
Na! Azt hiszem, most már csôdöt mond a Republika Részvénytársaság. Egyenlôre nem tudjuk ki lesz a csôdtömeg-gondnok.
Egy sláger dallamára új szöveget komponál a Pesti Névtelen, „Az osztozásnál mi is ott leszünk…” kezdettel „Az esküvôdön én is ott leszek” dallamára.
A félbeszakadt tárgyalások folytatásaképpen kölcsönös beleegyezéssel Olasz- és Németországot kérjük fel a döntôbíró szerepére.
Október 27-én Mussolini Berlinben káprázatos külsôségek között meglátogatja Hitler kancellárt.
A mi ügyünkrôl is tárgyalnak.
Eredmény!!! (Mussolininek köszönjük)
November 2-án a bécsi Belvedere-ben Ribbentropp és Ciano tanácskozása után két síró államférfit látunk.
Az egyik siratja a húsz éve már megszokott kedves városokat, mint Uzhorod, Kosice, Lucenec, Nové Zámky… De a másik, az ôsz hajú öregúr, örömkönnyeket hullat. Sír a boldogságtól, mert gyôzött a magyar igazság: Kassa nem Kosice többé.
Ujjong az ország és örül minden magyarbarát idegen.
Lehullott kezeinkrôl a trianoni rablánc. Húsz évi bilincs után újra mozgathatjuk elernyedt karjainkat. Porba tapossuk a béklyókat.
Örömmámorban úszik az ország. Hálaadó istentiszteletek mindenütt.
November 3-án vége a tökmag-korszaknak!
Készülünk a holnapi menetre. Valamennyiünknek bizsereg a vére a várakozástól. Felvidékre megyünk! Felszabadító hadsereg leszünk!
November 4-én indulás!
Oh, álmaimnak forró vágya, vagy vágyaimnak még forróbb álma te Galgamácsa! Hát mégis itt kell hagynom téged. Mily tragédia! Ehhez képest Shakespeare drámái naiv vígjátékocskák voltak.
Érkezés délután négy órakor Nógrádra.
Úgy hallatszik, itt fogunk tölteni két napot.
November 5-én és 6-án nehézségekbe ütközök, de miután örök életemben derék és szófogadó katona voltam, próbálok barátságosan elbeszélgetni a tótokkal.
Nem megy..!
Pedig indulás elôtt külön oktatás tárgyát képezte, hogy nagyon barátságosan kell velük bánni. De minden hiába! Ha ezek évtizedek óta annyi fáradtságot sem vettek maguknak, hogy legalább a nyelvét megtanulják annak az országnak, melynek a kenyerét eszik, hát én sem strapálom magam náluk bevágódni.
Megnéztem a nógrádi várat.
A török hódoltság alatt nagy szerepe volt ennek az ô idejében (1593) pompás építmények.
A vár megtekintése alatt rögtönzött ünnepéllyel emlékeztünk meg a ma fél tízkor történô elsô bevonulásról. Megszólal a falu harangja és mi néma csendben hallgatjuk az öröm eme megnyilvánulását.
Másnap a MÁVAG börzsönyi menedékházában rádión végighallgatom kormányzó urunk bevonulását Komáromba. Nagyon szép ünnepség lehetett.
A hallottak még jobban befűtöttek felvidéki bevonulás-vágyamnak.
November 7-én déli 12 órakor indulás Vámosmikolára.
Diósjenôrôl egy felejthetetlenül szép erdei úton vágunk át a Börzsönyön Királyháza–Kemencze felé. Utunkon egy csörgedezô kristálytiszta hegyi patak rohanva kísér végig. A hatalmas hegycsúcsok, közöttük a Csóványos (körülbelül 1000 méter magas) fenyegetôen merednek a lehanyatló nap felé, ami vörös sugarait küldi a nagy hegyek ormára. Gyönyörű látvány egy természetet szeretô számára.
Ezt az utat már másfél éve építi az állam kimondottan hadi célokra. Egészen megközelíti a trianoni határt és az erdôk lombjai nagyszerűen elrejtik a repülôgépek elôl. Most majd meg kell hosszabbítani úgy 70–80 kilométerrel.
Vámosmikolán olyan szívesen fogad a lakosság, hogy este kilenc órára az egész zászlóalj részeg. Állandóan hallunk lövéseket, ami azt mutatja, hogy közeledünk a sárkány birodalmához. Állítólag egy-egy golyó a faluba is betévedt, és kárt tett az emberekben.
Ragyogó holdvilágos este van.
Megnézem az Ipolyt. Lenn állok a víz partján. Nézek és gondolkodom. Ez volna hát az a bizonyos hajózható folyó? Egy kis lendülettel át tudok köpni a túloldalra. Ez is csak a hazugságokból felépített cseh kártyavár-köztársaság egyik lapja.
Na, menjünk aludni!
Igen ám, de ez nem megy olyan könnyen. Ha az utcán meglát egy bajtársam, karomnál fogva berángat szállására és muszáj egy pohár bort meginni a szállásadó egészségére. Mire végigbotorkálok az utcán, tiszta siker vagyok, akár csak a többiek. Igaz is. Miért is legyek én extravagáns?
Legalább addig nem tudok gondolkodni.
November 18-án , azaz ma lépjük át a trianoni határt!
Borközi állapotban ilyen gyorsan és frissen még sohasem öltöztem fel, mint ma reggel.
Feszült türelmetlenséggel várjuk az indulást.
Engedélyt kapunk rá, hogy virágot tűzhessünk sapkáink és sisakunk mellé (eddig ez tiltva volt).
Várakozás közben nótára gyújtunk és énekelünk. Talán még sohse daloltunk úgy szívbôl, mint ma. Mindnyájunkat egy közös hang ösztökél, lelkesít, hadd hallja meg a túloldalon visszatekeredô cseh hadsereg maradvány, hogy „Jön már Horthy a magyar sereggel!” (Azért csak maradvány, mert a jó része már átszökött hozzánk).
A százados úr feláll egy homokbuckára és borzasztóan szolgálati hangon oktatja legénységét az elkövetkezendô 24 óra esetleges eseményeire. Lesír arcáról a boldog várakozás és az, hogy szeretne valamennyiünket egyenként magához ölelni, de hát ez piszkos magánügy volna és utóvégre is katonák vagyunk, vagy mi a fene?
Indulás!
A letkési Ipoly-hídon lépjük át majd a határt.
A híd előtti térségben sorakozik zászlóaljunk, valamint a beosztott tüzérüteg és harckocsiszázad. Nagyon ünnepélyes a hangulat. És szomorú, borús idôben, Zay tábornok úr rövid, de velôs beszéde után a kürt felujjongja az ólomszürke égbe katonáink hô, hálaadó imáját a Mindenhatóhoz.
Leírhatatlan érzés, amint átkerékpározunk a tegnap még országhatárt jelentô hídon. Derék árkászaink egy nagy vasakadálytól igyekeznek szabaddá tenni utunkat.
Az elsô község Ipolyszalka.
Sikoltó lelkesedés, síró kacagás, kacagó sírás, virágerdô, fehérruhás magyar lányok sorfala, diadalkapu, a falu apraja-nagyja, derék magyar polgármester sírásba fúló üdvözlô beszéde, mind-mind olyan kép, ami nem hagyja szárazon a legzordonabb katona szemét sem. Bizony, könnyezik a gárda. Gyanúsan csillog a szeme százados úrtól kezdve a csapatcsendôrig mindnyájunknak.
És megyünk tovább a visszatért drága föld országútján elôre, Párkányon keresztül Kéménd felé.
Találkozunk a híres Kiserôddel. Alaposan megnézve nevetôgörcsöt kapok, ha a Galgamácsai harcgyakorlatokra gondolok. Milyen hiábavaló idôtöltés volt az. Mert ezek a betonszörnyetegek valóban várományosai voltak rettegett hírnevüknek. Majdnem másfél méter széles vasbeton falaik alig látszottak ki a földbôl és igy semmi célt sem mutattak az esetleges tüzérségi tűznek. Rengeteg ilyen erôd van a volt határ mentén. Úgy vannak felépítve, hogy felrobbantásukhoz körülbelül 150 vagon ekrazit kellene.
Most ott ásítanak üresen az utak és vaspályák mellett, várva a jószerencsét, hátha valamelyik jószívű magyar gazda megsajnálja és befogja krumpliveremnek ôket.
A legkellemetlenebb az, hogy az acéllal párnázott lôréseik mind felénk, országunk belseje felé néznek. A másik irányba talán nem is lehet rajtuk nyílást vágni.
Garamkövesden cigánybanda az „alma a fa alatt” nótát húzza. Ez az elsô cigányzene, amit megszállott területen hallunk.
Egész úton határtalan lelkesedéssel fogad a lakosság.
Az országutak remek karban vannak. Feltűnôen sok a kerékpár. Az utak mellett külön kerékpárút van készítve. Cseh rendszámú autó egyáltalán nincs. Ezeket elvitték magukkal a csehek, akár a lovakat meg ökröket, az ôszi szántást még el sem tudták végezni a gazdák és ott fekszik parlagon a nyári aratás óta a tarló.
A falvakban eltűntek a zsindelyes és zsúpfedeles házak. Minden kis helységben villanyvilágítás van. Kipusztították ugyan a falu romantikáját, de mentségükre szolgál az, hogy építettek helyébe civilizációt.
Egy „POZOR!” szóval ellátott tábla figyelmeztet, hogy „vigyázz, ha jön a vonat”. Persze vonatnak még se híre se hamuja. Holnap reggel indulnak az elsô magyar vonatok, egyelôre MÁV személyzettel.
A Párkányi vasúti híd körülbelül tizenöt helyen meg van fúrva. Fel akarták robbantani a csehek, de úgy látszik, meggondolták a dolgot.
A magyar Királyi Posta autói száguldanak az úton és bonyolítják a posta forgalmát, amit a bevonuló honvédek alaposan felemeltek.
Délután négy órakor érkezik zászlóaljunk Kéméndre. A lakosság azt sem tudja, hogy dédelgessen bennünket. Vacsorával és itallal traktálnak.
A helybeli Bata üzletet úgy megrohanják a vásárolni akarók, hogy fegyveres ôrt kell a bejárathoz vezényelni, nehogy kirámolják a boltot. Hihetetlenül olcsón lehet vásárolni. Egy pár sárcipô 2,50 pengô. Én is vettem több apróságot 6 pengôért, amit otthon nem kapok meg 10 pengônél olcsóbban. A legénységre nézve a legnagyobb baj az, hogy nincs trafik. A magyar dohány még nem érkezett meg, cseh cigaretta pedig igen kevés van. De azért nekem jutott egy darab. „Zora”-nak hívják, vékony, mint a magyar „Mirjam” és gyenge, mint a szalma. Ára 0,6 fillér.
Húsz esztendô óta az elsô magyar lakodalmat most tartják meg. Ott van az egész honvédség vezérkartól a pucerig. Együtt táncol az alezredes úr a tisztiszolgával. Temérdek enni- és innivalóval roskadásig megrakott asztalok várják az éhes vendégsereget. Fél óra múlva csak imitt-amott látni egy-egy csonthulladékot. Olyan lett a lakodalmas asztal, mintha sáskajárás pusztított volna rajta. Pedig csak szerény katonáink kóstolgattak egy keveset a kínálatból. Oda se neki! Azért lett feltálalva!!! A bortól nagyon elálmosodom, különben is fáradt vagyok. Gyerünk aludni!
Derék szállásadóm egy mennyei pehelyhalmazba dug. Alul dunyha, felül dunyha, oldalt dunyha és mindenütt dunyha. Ilyen remek fekhelyem még sohasem volt. Egy percnyi kéjes nyújtózkodás, és máris alszom.
Az álmok csodahajója siklik velem egy óriási, tükörsima vízen. Rohanok a végtelen meseóceánon. Mindenütt csend és nyugalom. Hajóm szárazföld felé fordul. A parthoz közel érünk és megütik fülemet valamilyen hangok. Nagy állat lehet, mert úgy bömböl, mint valami ôserdôi szörnyeteg. A hangja mind félelmetesebben hangzik, úgyannyira, hogy felébredek.
Hát az a vaddisznó napos tizedes ordít füleimbe már vagy öt perce (ugye, mégis csak állat volt).
Mikor látja, hogy ismét élet költözött belém és elég erôsnek érzem magam súlyos megpróbáltatásokhoz, odasúg egy szót, amire megfagy ereimben a vér, majd iszonyú káromkodásba kezdek. Ez a szó „RIADÓ” volt.
November 9-én nem kegyes A Mennybéli hű rabszolgáihoz. Az éjek éjét félbe kell szakítani egy vacak öt betűs szóért! Reszkess haragomtól, ocsmány cselák horda – ekként füstölgök magamban, miközben arra gondolok, hogy az álom tündérvilágából milyen barbár módon rángattak vissza a zord valóságba.
Félig kábultan botorkál és sorakozik menetre a zászlóalj. Bezzeg pillanatok alatt kiröpül fejünkbôl az agytompultság és álom, mikor meghalljuk a menetcélt.
Irány: Vác!!!
Derült égbôl lecsapó villám nem okoz akkora meglepetést, mint ez a parancs. No de mindegy. A parancs, az parancs. Gyerünk! Elképedve ülünk kerékpárra és nagyon erôs iramban hajtunk Vác felé.
Rémképeket látunk és rémhíreket hallunk egymástól. Visszamegyünk Budapestre! Befejeztük a felvidéki bevonulást. Habár mindenkinek személyi elônyére válnék, ha beteljesedne sok mende-monda, mégis minden fiúnak lóg az orra.
Közben reggel kilenc óra lett és beértünk Vácra. Egyhuzamban, pihenô nélkül tettük meg az utat. Szegényes fantáziánk kevésnek bizonyul hirtelen visszamenetünk rejtélyének megfejtéséhez.
Különösen azt nem tudom elsatnyult eszemmel felfogni, hogy miért kellett éjjel két órakor riadózni és eszeveszetten ideszáguldani, amikor még délután négy órakor is a váci laktanya udvarán ácsorgunk.
Már délben készen vannak a konyhahírek (bakapletyka). Vonaton fogjuk folytatni utunkat valamerre. Hogy hová, az egyenlôre csak egy nagy kérdôjel. Hála Istennek, nem kell egyelôre visszamenni Pestre.
Késô délutáni órákban becsomagolnak egy vagonba 24 embert és ugyanennyi kerékpárt. Hát, nem mondom! Táncolni éppen nem lehet, de bôven akad helyünk az állva való utazáshoz.
Éjjel egy órakor el is indulunk Budapest felé. Eleinte tetszik a vonatozás. Nem is olyan borzasztó dolog marhavagonokban utazni, mint ahogy azt a világháborús katonák otthon mesélték.
Az előbb tévedtem. Igenis, lehet táncolni. Új figurát kreálok. Képzeljük el: a kocsikerekek ritmikus kattogásának melódiájára ropom nagy igyekezettel új találmányomat. Ötször boka összekoppantás után egy rövid sasszéval átmenni helyben topogásra, mely alatt minden topogás egy fél fordulatba olvad össze. Utána felemeljük egyik lábunkat a hely bôségéhez arányítva és nagyon erôsen kezdjük rázni, majd lábcsere következik. Mindezt addig csináljuk, míg lábunk kissé felmelegedik, vagy agyrázkódást nem kapunk. Akkor meg már úgyis mindegy, hogy fázik-e a lábunk, vagy sem.
Jó lenne aludni. Igen ám, de hogyan? Felváltva próbálunk úgy, hogy nyolcan lefekszünk és tizenhatan állnak.
Megpróbálunk elszunnyadni, de lehetetlen, mert úgy ráz ez a közlekedési tákolmány mint a Vadszamár az Angol Parkban, és olyan huzat van, hogy sapkánkat leviszi a szél. Hidegrôl már nem is tudok beszélni, mert meggémberedett a szám.
Közben reggel lesz. Persze alvásról szó sem lehetett egész éjjel. Reggel hét órakor már Aszód alatt vagyunk. Hét és fél óra alatt 65 kilométer. Elég szép teljesítmény. Gyalog sem sokkal tovább tartott volna.
Hatvannál sokáig áll szerelvényünk. Szépen felvirágozzuk a vagonunkat, a rengeteg virággal, amit a hatvani gyerekek hordanak nekünk.
Meglátogatom a cukorgyárat. Nagyon érdekes látvány. De sokkal érdekesebb, hogy észrevétlenül besurranok a munkások zuhanyfürdôjébe, és jól megfürdök. Sokkal többet ér, mint a cukorgyártás nagyképű szemlélése.
Megyünk tovább. Derék masinisztánk megembereli magát és elég gyorsan röpít bennünket Kassa felé. Legalább is így beszél mindenki. Reméljük meg is fog történni. Már biztosak is vagyunk benne. Tiszta dolog, hisz holnap lesz az ünnepélyes bevonulás Kassára, Rákóczi városába és bizonyára oda rendeltek bennünket díszelegni.
Nótaszó mellett faljuk a kilométereket. Miskolcról, ebédpihenô után elindulva, mindenki a Bükk felé esô ajtónál tolong és lesi a síneket, de nem utolsó sorban a gyönyörű tájat is, ami mellett suhanva robog tova luxusvonatunk.
Szorongva lessük a váltókat, és figyeljük, hogy tényleg Kassára megyünk-e?
Elértük a Hidasnémeti elágazást.
Kerekek csattognak a kereszteződéseken. No, most kellene balra kanyarodni. De a kassai sínpár csúfolódva incselkedik felénk, s mi egyre távolodunk tôle.
De hát akkor hova megyünk? A tántoríthatatlan reménykedôk kisütik, sôt akár meg is esküsznek rá, hogy Kassára megyünk, mert Sátoraljaújhely felé is lehet menni. Úgy látszik mégis oda megyünk.
Az újonnan visszakapott sátoraljaújhelyi vasútállomáson kilakoltatnak remek lakásunkból. Most már biztos, hogy nem Kassa a cél. Kompetens egyéntôl (ô a katonasuszter) hallottam, hogy vagy Beregszász, vagy Munkács az új cél. S mint másnap be is bizonyosodott az illetô hírraktáros valóban megbízható értesüléseket tart raktáron, mert kisült, hogy Ungvárra fogunk bevonulni.
Sötét éjben is nagyon szép képet nyújt a város. A magas Sátor-hegy félelmetesen emelkedik ki a város közepébôl, tetején a már sok diplomáciai vita tárgyát képezô kilátótoronnyal.
Nagymihály felôl vagy leszerelô, vagy szökevény magyar fiúk jönnek, kik a cseh hadseregben szolgáltak. Szegény gyerekek! Gyalog küldték haza ôket. Magyar fiúk nem kaphatnak vasúti jegyet a leszerelési igazolvánnyal, pénzük nincs, így gyalog kellett jönniük 45 kilométert batyujukkal hátukon, míg magyar földre értek.
Adunk nekik szalonnát, meg forró feketekávét, amit hatalmas étvággyal tüntetnek el.
Azt sem tudják a jámbor lelkek, melyikünknek válaszoljanak előbb, olyan kérdésostrom alá fogjuk ôket. Egyenruhájukról minden gombot levágunk és eltesszük emlékbe. Mosolyogva hagyják cibálni és tépni ruhájukat. Az egyik gyilkos humorral megszólal, amikor már minden fényestôl és homályostól megfosztottuk mundérját, hogy: „Na, ez is szétment, mint a republika” és kajánul végignéz a letarolt egyenruháján.
Jól sikerült hasonlat az igazság szemléltetésére.
Éjjel beszállásolnak egy üres határôr-laktanyába. Nagyon fáradtak és álmosak vagyunk, de nem merünk elaludni, várjuk, melyik percben röpülünk levegôbe a házzal együtt.
Tudnivaló, hogy a csehek minden középületet aláaknáztak. Bár az elôvédünk megvizsgálta a házat, nem nyugtat meg senkit ez a tény.
Pszt..! Elaludtam. Azt álmodom, hogy a sztratoszférában tehénpásztor lettem, mióta fölrepültem oda. Úgy látszik, az ébrenléti gondolatok álmomban is kísértenek. Egye meg a fene.
November 11-én reggel nyolc órakor indulás Királyhelmecz-Csapon át Szürtére.
Igen nagy a forgalom ezen az úton. Munkács és Beregszászra innen ágazik el az út. Rengeteg idegen csapattest igyekszik különbözô falvakba és városokba. Életveszélyes a kerékpározás. De mi megyünk rendíthetetlenül elôre.
Szürtén éjjelezünk. Beszállásolnak két altiszttel együtt egy tejüzem-tulajdonoshoz. Ez a bácsi foglalkozását meghazudtolva, kancsószám önti magába a bort. Bár illetlenség tôlem, de ki kell jelentenem, hogy nagyon rossz bora van neki. Erre azt válaszolja, hogy azért iszik egyszerre ilyen sokat, hogy hamarább lehessen magyar bort hozatni. Azt gondolja, még mindig cseh rendszer van és három hektoliter bornál többet nem szabad adómentesen a háznál tartani.
Minden városnak, vagy falunak van valami különlegessége. Hát Szürtén a sár az, ami különleges. Különlegesen nagy mennyiséggel látja el a kárpátaljai esôfelhôk tömege.
A falu vénei szerint (a fiatalságot azért nem akartuk megkérdezni, mert úgy sem emlékezne rá) már nagyon régen esett utoljára az esô, s mégis tengelyig érô dágványban kell járni.
November 12-én indulás Ungvárra.
A város határánál parancsnokunk felhívja a legénység figyelmét a csehek, kémek és nôkkel szembeni fokozott óvatosságra, mondván: „nem akarom, hogy csehek miatt a másvilágra, kémek miatt a börtönbe és nôk miatt a korházba kerüljön bárki is a csapatomból!”.
Roppant izgalmas a helyzet Ungváron. Alezredes urunk beszédébôl megismerkedünk jövendôbeli ideiglenes állomáshelyünk stratégiai helyzetével. Nem valami rózsásak az állapotok, meg a kilátások.
Valóságos egérfogóba kell mennünk. Az új határ három oldalról, közvetlenül a város szélén húzódik, sôt egy helyen ketté is szeli Ungvárt.
Parádésan bevonulunk a városba. Óriási tömeg mindenfelé. De a lelkesedés már nem olyan határtalan, mint az eddigi bevonulásnál volt észlelhetô, mert itt tegnap volt a nagy fogadtatási parádé. De azért így is elég barátságosnak néznek ki az emberek.
Ungvár (Uzhorod)
A város fô nevezetessége a rengeteg és fôleg szép nô. Mint később hiteles statisztikai forrásból, majd saját tapasztalataim révén megtudtam, egy férfire három és fél nô esik, sôt, mondhatnám, bukik.
A magyar katona itt még érték. Ellentétben a hazaiakkal, kiknek csak a fekete pantallónál kezdôdik a katona és nem pedig az embernél.
Hiába!
A demokrácia itt is, mint mindennél, kiütközik az emberekbôl. Nyoma sincs az ostoba elôítéletnek. Tiszteletre méltó az a politika, amelyik képes ebben a szellemben nevelni népét.
Állítólag azzal is erôsen hozzájárul az itteni gyengébb nem meghódításához, hogy csak a megengedett határokig voltunk szemtelenek, azaz tulajdonképpen udvariasak voltunk. Ôk közvetlenséggel és kedvességgel bôkezűen fizették vissza a mi lovagias viselkedésünket, és nagyon panaszkodtak a cseh katonákra, hogy durvák és tolakodók voltak…
No de hagyjuk a néprajzot és térjünk át a földrajzra.
Ungvár az Ung folyó mindkét partján fekszik, elég nagy területen. Sok szebbnél-szebb modern épület sorakozik egymás mellett, mint megannyi harsonása a csehek gazdagságának. A ruszin parlament minden túlzás nélkül csúcsteljesítménye a XX. század építészeti művészetének. Általánosságban a város architektúrája erôsen felülmúlja az eddig látott magyar városok építészetét.
Az utcák rendesen ki vannak kövezve és lombos fákkal szegélyezettek. A belváros szakasztott olyan, mint a pesti Váci ucca. Fényes üzletek egymás mellett, gyönyörű kirakatok, megrakva rengeteg, és hihetetlenül olcsó portékával.
Feltűnôen elegánsak itt az emberek, ami pusztán a nagyon olcsó ruhaneműnek tudható be. A nagyon szerény fizetést élvezôknek is módjuk van elegánsan öltözködni. Egyszóval dühöng az olcsóság. Elôreláthatólag csak addig fog tartani, míg a magyar áruk megérkeznek. Majd akkor fog nagyot nézni a vásárló közönség.
Remek pilseni sörbôl egy korsó húsz fillérbe kerül. El is ázik tôle az egész garnizon. Ki kell használni ezt a soha vissza nem térô alkalmat.
A bor méregdrága és méregpocsék. Nem nagyon lehet kapni, mert igen gyéren isszák az itteniek.
Rengeteg a nô. (Vagy ezt már mondtam?)
Elszállásoltak az egyik laktanyába, amit a világháború elôtt magyarok építettek. Újra magyar lobogó leng a zászlótartó rúdon. Festôművésztehetség-túltengésben szenvedô vitéz urak pingálják már a piros-fehér-kéket a mi nemzeti színünkre, piktortehetségüket csillogtatva a kaszárnya tetején.
Nagyon rossz karban hagyták hátra a laktanyát. Szegény falak. Elhanyagoltságukért a szó legszorosabb értelmében sírva fakadnak és valóságos könnyeket potyogtatnak. De az is meglehet, hogy esô csurog be a padlásról és mi hiába hatódtunk meg. Sok mindent, sok katonához méltatlan dolgot kellett szegény öreg falaknak látniok az utolsó két évtizedben…
Elég furcsa megszokni újból a laktanya atmoszféráját. Igyekszünk kissé lakájossá tenni új otthonunkat. Hozunk szalmát, hogy legyen hol aludnunk. Bedeszkázzuk a kitört ablakokat. Kicsit sötét van, de mégsem fúj be a szél, mint az előbb. Most még becsalunk tíz embert és egy ürüggyel ott tartjuk ôket fél óráig, legalább bemelegítik a szobánkat. Ez az úgynevezett Heltai-féle Testfűtô (nem fűtôtest) Készülék, mely szerves tartozéka az ungvári kaszárnya összkomfortjának. Már székünk is van. A padláson találtam négy darab lekváros bödönt, ezzel megoldottam a vendéglátás, igen súlyosnak ígérkezô problémáját. Most már csak egy-két porcelán nipp hiányzik és kész a pazarul berendezett kéjlak.
Közben csatangolunk a városban.
Nézzük a nevezetességeket, de természetesen elsôsorban a nôket. Mondanom sem kell, óriási sikerünk van. Direkt szétszednek a nôk. Annyit már megállapítottam, hogy (bár sokan vannak, nagyon sokan), elég műveltek az itteni lányok, ellentétben az erkölccsel, mert az igen alacsony fokon áll, ha egyáltalán van. Itt nem veszik szó szerint a társadalmi rendszabályokat. Habár ez bizonyos csalódást okoz, ki lehet bírni a csapást.
Látom a várat. Renaissance stílusban épített műremek egy domb tetején. Külön érdekessége a pompásan berendezett magyaros motívumú vendégszárny.
A székesegyházban látni azt a dolgozószobát, ami Volosiné volt az utolsó tizenöt évben.
A ruszin parlamentrôl valóságos dicshimnuszokat lehetne zengeni. Vakítóan fehér carrarai márványból készült falak és oszlopok emelik az amúgyis gyönyörű építményt. Óriási tárgyalótermek, értekezleti csarnokok, sajtószobák sorakoznak egymás mellett. Nem tudom elképzelni, minek kellett ilyen hatalmas épületet az aránylag kis forgalmú kisebbségi nemzet ügyes-bajos dolgainak letárgyalásához.
Bementem a pravoszláv templomba. Ez az érdekes vallás a kisoroszok egyik ôsrégi szektája. Éppen egy ceremónia alatt értünk be. Úgy éreztem magam, mintha brahma isten templomába vagy a fáraók piramisába léptem volna. A hívők hosszú fekete csuklyás talárjából csak a két szúrós szemük világlik ki, arcaikat eltakarja a hasig leérô szakáll. Irtó misztikusak, szinte borsózik a hátunk.
November 14-én az American Bar-ban voltam. A gin elég olcsó és elég rossz. Végleg megállapítottam, hogy az erkölcs itt fogalom. Tiszta szovjet alapon nyugvó szabad szerelem folyik, de nem profi alapon, pusztán szimpátiából. Furcsa, de így van. Remek zene. Remek táncosnôk. De máris éjjel két óra van. Mars haza baka, mert lejárt a kimaradás!
Mióta itt vagyunk, nem találkoztunk azokkal, kiktôl Pesten nem lehet mozogni az utcán,
– a prostituált nôkkel.
November 15-én fényűzôen berendezett luxuslakosztályomat ott kell hagyni és fel kell cserélni a város villanegyedében lévô fürdôszobás és angolkertes magánvillák szegényes légkörével. Búsulok sorsomon.
Hogyan fogom megszokni a selyempaplanos recamiert, mi fenyegetôen bámul rám a jövendôbeli kaukázusi dióból készült lakosztályomból. De próbálok beletörôdni az egyenlôre változtathatatlanba. És ami a legborzasztóbb, naponta kétszer kell majd fürödni. Ez nem tisztálkodási, hanem reprezentatív cselekedet lenne. Ha a parkettre lépek otromba bakancsommal, kéz és lábtörésnek vagyok kitéve.
Tárgyilagosan: az I. századot kihelyezték ôrségre a város nyugati határához és elszállásoltak egy cseh telepesek által épített, most üresen álló villanegyedbe.
A századiroda velem együtt betelepszik egy emeletes házba. A földszint hivatalos helység és az emelet magánlakás. Hárman lakunk itt két barátommal együtt. Remek dolgunk van. Ha így lehetne örökké élni, menten aláírnám a továbbszolgálati kötelezvényt. De nem csak nekünk, hanem az egész századnak nagyon jó dolga van egyelôre.
Eszünk-iszunk. Takarodót nem ismerünk. Akkor és azzal megyünk haza, amikor és akivel akarunk.
A területi visszacsatolással kapcsolatban nagyon sok emberi sors lett szomorú és zátonyra futott. Rengeteg élô példa gyôzött meg errôl.
Külsô szállás, ôrség.
Éjjeli járôrmenet…
A hátborzongató háborús könyvek engedték valamennyire sejtetni e kifejezések értelmét. De most rátérünk a gyakorlati részére is.
A demarkációs vonaltól mintegy 150 méterre felállított tábori őrsünk farkasszemet néz a csehekkel. Kellemetlen helyzet. Ha egy cseh szökevény katona közeleg felénk, mi nem merünk rátüzelni, attól félve, hogy saját testvérünket gyilkoljuk meg. Viszont ki vagyunk annak téve, hogy az illetô szökevény tényleg ellenséges szándékkal közeledik felénk.
Ha cseh oldalról észrevesznek szökevényt felénk közeledni, olyan golyózáport küldenek szegény fiú után, hogy nem adnék az életéért egy fabatkát sem. De ilyenkor a miénkért sem. Vijjognak, fütyülnek a fülünk mellett a golyók. Arcunk, szemünk, szájunk teleszórja földdel a lecsapódó golyószóró meg puskalövedék. Persze, mi is hasonló hangnemben válaszolunk nekik.
E pásztorórákat olykor megszakítja egy-egy hátborzongató sikoly, utána fokozatosan csendesedô hörgés.
Hát, nem mondom!
Éreztem magam már jobban is, bár a halálfélelem sokkal messzebb van tôlem, mint egy évvel ezelôtt, amikor 38,2 fokos lázzal „szimfóniás” (influenzás) voltam. De akkor még minden másképp volt. Ma már nem látom magamnál helyénvalónak azt a bizonyos életösztönt. Hogy miért, az nem tartozik a száraz és unalmas prózához.
Egyik ôrsparancsnok, feljebbvalója parancsára, felállítási helyét elhagyva 100 méterrel elôbbre megy a határ felé… Két óra múlva, két bajtársával együtt agyonlôve hozzák vissza. Mindhárom bevégezte földi útját. Voltak vagy huszonöt évesek. A jó hangulat megtartása, egyúttal a szolgálat érdekében kisütik, hogy öngyilkosság történt. Persze, ez maszlag és minden bámulatom azé a gyomoré, amelyik az ilyesmit gyomorrontás nélkül beveszi.
Két disznóság történt tegnap a kiserôdök miatt. Két gazdag ungvári kereskedô üzletét pozdorjává törték a magyarok, mert kisült, hogy a kiserôd gyűjtésnél nagy pénzeket adtak a cseheknek (nem zsidók voltak)…
A postára járok állandóan és éhes szemmel nézem a temérdek levelet, bár tudva tudom, hogy most már senki sem írhat nekem. Haj-haj! Mennyi levél és mind másé.
Megjött a bennünket felváltó csapattest. A debreceni 5-ös gyalogezred érkezett meg Ungvárra.
A lakosság kedveskedni akarva, állandóan gyötrik szegény áldozatokat és bennünket térzenével. Oly rosszul játszanak, hogy mérgemben összecsomagoltatom csapatomat és elköltöztetem Ungvártól tíz kilóméterre Homok községbe, azzal a reménnyel, hogy ide nem hallatszanak majd el az érzelmi túltengésben szenvedô derék magyar honvédek szívdöglesztôen lágy és fülsértôen hamis melódiái.
Az igazi ok: készülôdés Ruszinszkóba (errôl még nem tud senki a zászlóaljban, egy-két bennfentes kivételével).
November 20-tól éjjel-nappal jönnek a csapatok.
Lovasság, tüzérség, gyalogság, motorosok gyülekeznek, hogy elinduljanak a tűzfészek felé, Ruszinszkóba.
Későbbi értesülés szerint, november 27-én reggel sötétségben támadás indul meg.
Az Ungvár környékére összpontosított dandár (kb. hétszázezer ember) 24 óra alatt szállaná meg a Kárpátokat.
Saját zászlóaljunknak az a feladata, hogy tíz óra alatt szállja meg és vegye birtokba az Uzsoki szorost.
Programváltozás állott be. A támadást keddre halasztották.
Nyolc cseh hadosztály állott szemben velünk, magaslati védelemre berendezkedve. Bár tüzérségünk tüzelôállásban voltak az ellenség arcvonala felé, máris majdnem behozhatatlan nagy elônyt jelentett a cseheknek, hogy teljesen felkészülve vártak ránk.
Az egész dologról mit sem tudva, éltünk Homok községben, mely körülbelül azon a nívón mozog, mint Galgamácsa.
Mint a többi városnak, vagy falunak, ennek is van specialitása: speciálisan sok és éhes itt az egér.
Egyik éjjel arra ébredek, hogy ballábam hüvelykujjának körmét rágja egy derék egércsalád-fenntartó. Addig rendben volna a dolog, míg a körmömet kosztolja. Egye fene! Legalább nem kell levágni. De a legnagyobb disznóságról és szemtelenségrôl tesz tanúbizonyságot, amikor az ujjamba is belekóstol a pokoli fajzat.
Közben eszembe jut, hogy ilyenkor meg kell ijedni, sôt a halálfélelmet is elô kell venni, sôt, lehetôleg nagyobbat, mint a határmenti golyózáporban. Nagy adag ijedelemtôl tűzdelve, rúgok egy nagyot. Egy koppanás… egy pottyanás… és slussz… befejeztetett!
Hja. Így jár az, aki visszaél a vendégjoggal.
Tanulság: Ha körmödet kínálod, egész lábod akarják már az állatok is (Acsopus és Heltai Gáspár szíves figyelmébe).
Másik reggel nyugodt öltözködés közben egyik kôsziklaszívű bajtársam, velôkig-hatót sikolt és remegô kézzel cibálja le a már félig felhúzott bakancsát.
Nem tudjuk elképzelni, mi történt az egyébként rettenetesen bátor harcossal. Közben bakancsát lecibálva felfordítja és egy döglött egeret ráz ki belôle.
Az Yperni gáztámadás 1916-ban nem okozott ilyen páni félelmet a nyugati fronton, mint ez az aszalt egerecske szittyavérű derék katonánkban.
Újabb műsorváltozás!
A mára tervezett sétagyaloglás Podkarpatska Rus (Ruszinszkó) felé le lett fújva.
Helyette indulás Budapest felé.
Annyira nem kívánkozom Pestre, hogy direkt rosszul érzem magam a nagy örömhír hallatára. Nem maradt semmi és senki emlékem Ungváron amiért, vagy akiért nehéz lenne a távozás, de félek Budapesttôl és fájó emlékétôl.
Minden uccája, minden köve egy-egy felszakítója lesz friss belsô sebeimnek.
November 24-én indulás reggel kilenc órakor Szürte–Csap-on át Bacskára. Ez egy cseh dohánytermelô telep. Persze most lakatlan. Tágas, világos lakóházakkal, villanyvilágítással. Az istállók különbek, mint nálunk sok helyen a lakóházak. A szalma és szénaboglyák mind fedél alatt vannak. Egészségügyi szempontból és célszerű építkezés alapján követendô példa lehetne Magyarországnak mintatelepek és parasztházak építéséhez.
Minden baka teletömi hátizsákját gyönyörű dohánylevéllel, amibôl temérdek van a pajtákban.
Innen este kilenc órakor indulunk vissza majd Szürtére, ahol majd bevagoníroznak.
Felejthetetlen és logikátlan intézkedések halmazát zúdítják a hadseregre.
Néha azon gondolkodom, honnan vesznek agyat ennyi sok sült hülyeség kitalálására. Szakadó esôben és szélben zavarnak el Homokról 45 kilométerre és küldenek vissza az elindulási helyre Homokra. Adnak útravaló élelemként 5 deka szalonnát (azt gondolta a dandár, hogy hátszelet kapunk és akkor elég 5 deka).
Mint már sokszor, most is feleslegesen 90 kilométert tettünk meg, ázva, fázva és rengeteg benzint elpocsékolva.
Éjjel egy órakor vonatra szállunk.
Már kezdjük megszokni ezt az utazási rumlit.
Már régi marhapullmannkocsi-utazók vagyunk. Nem újság a huzat, a hideg. Az új táncom is elég jól megy. Mi sem természetesebb, mint az, hogy bajtársaim nagy igyekezettel igyekeznek elsajátítani tôlem a táncot. Persze: nekik is fázik a lábuk.
Reggel hét órakor Csapon vagyunk. Eddigi menetteljesítményünk négy óra alatt 12 km. Oda se neki! Fog ez menni!
Csapon szomorú esemény hangolja le a hazatérés örömétôl túl hangos bakatársadalmat.
Egyik bajtársunk lábait szerencsétlenség következtében tôbôl levágta a vonatkerék. Pár óráig élt még, majd az ungvári korházba vitték meghalni.
A nyári gyakorlatok alatt kerékpározás alatt, miközben az „Agnus Dei”-t (Bizet) dúdoltam, történt a már említett haláleset az ágyúvontatóval. A mostani szerencsétlenség pillanatában is éppen ezt a dalt fütyörésztem. Ha babonás lennék, rögtön valami természetfölöttivel próbálnám magyarázni a két esemény közötti összefüggést, de mint fatalista, egyszerűen sajátságos véletlennek tulajdonítom az egészet. Azóta nem fütyültem ezt a melódiát, bár sokszor jött az ajkamra.
November 26-án ugyanazon az útvonalon jövünk hazafelé, mint mentünk, azzal a különbséggel, hogy most sokkal rövidebb idô alatt. Reggel négy órakor beérkezünk a budapesti Józsefvárosi pályaudvarra.
Hét órakor kipakolunk és elindulunk rég nem látott laktanyánkba, a Mária Teréziába.
Pest uccáin az emberek oly közömbösen néznek (de leginkább nem is néznek), mintha most jönnénk a kisrákosi gyakorlótérrôl, délelôtti foglalkozás után.
Pedig agyoncsigázott arcok, elfáradt testek, gyűrött ruhák és sáros, poros bakancsok hajtják kerékpárjukat az utolsó kilométeren. És ez nagyon sokat tud mesélni, rajtunk kívül is.
Úgy látszik túlságosan elkényeztettek a Felvidéken és most rosszul esik Pest közönyössége.
Beérünk a laktanyába. Folytatjuk a megszokott laktanyasablon-életet.
A tartalékosok ma leszerelnek. Úgyhogy megint 60-70 fô lesz a századlétszám. Annyi baj legyen. Legalább kevesebb munkám akad az irodában.
Az öregbakák, kik augusztus 22-én 14 darab komiszkenyeret számoltak, ma már kiegyeznének 20 darabbal is. Igen megalkuvó lelkek lettek. Igy hát bôsz látnoki tehetségemet szépen besavanyíthatom.
A visszaemlékezés eredetileg itt jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése