Ahol nem a kerékpár a lényeg – a kerékpáros utászok

A Magyar Királyi Honvédség kerékpáros utászai a drótszamarat kizárólag a gyorsabb mozgás érdekében vették igénybe, alkalmazásuk során elsősorban a klasszikus műszaki feladatokat kellett végezniük (és persze szükség esetén harcolniuk is). Egy szegedi kerékpáros utász visszaemlékezése olvasható az alábbiakban:

(a cikk eredeti megjelenési helye: Belvedere Meridionale, köszönöm Jancsák Gábornak és Kiss Gábor Ferencnek a közléshez való hozzájárulást)

"Az utászlaktanyától a Tisza forrásáig. 

Katona Béla visszaemlékezései.

(közzéteszi: Jancsák Csaba – Kiss Gábor Ferenc)

Rovatunk alapgondolatához híven ez alkalommal is olyan sokat látott és tapasztalt személyt kerestünk fel, akinek mély humánummal átszőtt gondolatai méltán lehetnek útjelző kövek a leendő tanárnemzedékek számára. Az itt következő beszélgetésben Katona Béla bácsi, az V. Zotmund utász zászlóalj[1] egykori katonája vall életéről, kötődéseiről. Az 1999. február 9-én, Szegeden történt portréinterjú szövegét rövidítve közöljük.

Katona Béla: – 1915-ben születtem. Fodor utca volt akkor, most azt hiszem más neve van neki, ott volt egy bizonyos kóroda, hát ott születtem én, de az édesapám a Pénzügyi Igazgatóságon volt szolga és benn a Pénzügyi Igazgatóságon volt lakásunk, szolgálati lakásunk. Hát sajnos, én amikor az édesapám meghalt, másfél éves voltam, úgyhogy az édesapámat én nem is ismertem. (…) A házban (a Zárda utca 21. szám alatt laktunk a felsővárosi templommal szemben) volt egy nyugalmazott iskolaigazgató (a kereskedelmi iskola igazgatója) olvasta az újságban, hogy egy jó rajzolót faszobrász-tanulónak fölvesznek. Aztán megmutatta az édesanyámnak, hogy nézze Katonáné – azt mondja – a maga fiát még az Isten is faszobrásznak teremtette, mert nagyon szépen rajzol. Hát azután az anyám az elvitt oda a mesterhez a Deák Ferenc utcába (ottan az iparkamara, ott volt ez a faszobrász mester). Vári Lajosnak hívták. Három és fél évig tanultam, de mikor felszabadultam, akkor meg a sima bútorok jöttek a divatba. Úgyhogy egy évvel a felszabadulás előtt tudtam azt, hogy most már munkanélküli leszek. És akkor hát mit csináljak, jelentkeztem pénzügyőrnek fent Pesten a Kőbányán (ott volt a Pénzügyőri Iskola) és hát fel is vettek, úgy hogy a bizonyos felvételi vizsgán túllettem. Mondták, hogy majd értesítenek, hogy mikor kell oda felmenni a tanfolyam kezdetére. De közben tudtam, hogy van Pesten három faszobrász kollégám. Elmentem, felkerestem őket, és ahogy oda megyek, na – azt mondja – Béla, mi újság? Mi van? Van munka? Hát, mondom nincs. Mondom: finánc akarok lenni, nem faszobrász ugye, mert az volt a mesterségem. Hát azután ők kinevettek, hogy hát csak nem bolondultam meg, hogy pénzügyőr leszek, itt egy héten többet keresek a faszobrász szakmával, mint a pénzügyőrségnél. Megvan a szerszám? – kérdi. Mondom: meg. Mert a mi szakmánkhoz hetven darab véső, meg egy bunkó kellett, amivel ütöttük a vésőt. Na hát – azt mondja – ha itt a szerszám, már holnap dolgozhatok. Felvittem a szerszámaimat mindet, és ott dolgozgattam. Ez volt 1939-től 41-ig.

BM: – Hol volt a katonai kiképzése?

K.B.: – '37-ben a Rába utcában az utász laktanyában.

BM: – Ez volt a Zotmund utász zászlóalj?

K.B.: – V. Zotmund utász zászlóalj, igen. Ott is szerencsétlen voltam, mert mikor sorozásra hívtak, akkor megkérdezték tőlem, hogy milyen katona akarok lenni. Hát ugye, ha már lehet választani, akkor repülős szeretnék lenni. Jól van – felnézett – elmehetek. Amikor hívtak, hogy a behívómat vegyem át, akkor már olyan katonásan (pedig civil volt az illető): Na itt írja alá! Hát azután hogy aláírom, kezembe nyom egy papírt. Megyek le a lépcsőn, és akkor látom, hogy az V. utász zászlóaljhoz vonuljon be.  De közben meg én az öreg barátaimmal, akik már leszereltek, beszélgettem, milyen katonának volna jó lenni? Azt mondják minden legyél, csak utász ne. Ennek dacára, hogy repülő akartam lenni, végül is utász lettem. De hát nem bántam meg, mert mondom azután századírnok voltam.

BM: – Milyen kiképzést kaptak, mint utászok?

K.B.: – Volt ladikjárás, hídverés, aknatelepítés. Nekünk ugye az volt a fő feladatunk, hogy erőszakos folyamátkelésnél voltak rohamcsónakok, és hidakat kellett építeni mindenütt.

BM: – Egy ilyen könnyűhídépítés mennyi ideig tartott?

K.B.: – Volt egyszer egy bizonyos verseny, hogy mennyi idő alatt tudtuk ott a Boszorkány-szigetnél átverni. Hát nem kellett még egy fél óra se és akkor átvertük a Tiszán a hidat.

BM: – Milyen volt a zászlóalj legénysége, a társaság milyen volt?

K.B.: – Nagyon jó társaság volt. Büszke voltam rá, hogy mert ott mind olyan derék fiúk voltak.

BM: – Alföldiek voltak?

K.B.: – Igen, alföldiek mind, a környékbeli falukból, tanyákból, városokból. Volt egy nagyon kemény katonatiszt, akkoriban jött ki a Ludovikáról. Czékus Endrének hívták. Dorozsmai születésű volt, és borzasztó kemény[2]. Úgyhogy megszorongatott bennünket nagyon. De közben elhelyezték ezt a Czékus hadnagyot valahova. Ott is utász zászlóalj volt, és mikor elköszönt tőlünk, akkor sírva köszönt el, pedig sokszor úgy megcincogtatott bennünket, hogy az tényleg. Nagyon katonásak voltak (abban az időben meg különösképpen) ezek a jutasi őrmesterek[3]. Büszkék voltunk arra, hogy katonák lehetünk. Abban az időben, míg valaki le nem szerelt, nem is foglalkoztak a lányok vele, mert amikor bevonul katonának (elviszik ide, elviszik oda), akkor úgyis talál magának valakit. Huszonhárom évesek voltunk mikor leszereltünk, aztán már könnyebben lehetett a kislányokat megtalálni.

BM: – Kialakult-e valamiféle csapatszellem? Büszkék voltak arra, hogy "mi utászok különbek vagyunk, mint a gyalogság"?

K.B.: – Igen, ez érdekes volt. A gyalogosok kisebbek is voltak. Amikor fenn voltunk a Kárpátokban, 1944-ben, ott két tiszt beszélgetett és kihallgattam őket, akkor azt mondja a másik tiszt (erdélyi székely fiúkból összeállított zászlóaljhoz tartozott): a ti fiaitok mind olyan derék fiúk, derék katonák, de nézd a mieink mind olyan kicsi pöttömök. Ugye büszkék voltunk rá. Büszkék voltunk erre a névre: Zotmund utász zászlóalj. Mi műszakiak sok mindent csináltunk. Sok feladat várt ránk, nem úgy, mint a gyalogságra vagy mondjuk a híradósokra. Ha '42 például, amikor előre mentünk, az oroszok az előnyomulásnál gyors ütemben vonultak vissza, és ha mondjuk netán megtorpant a gyalogság, akkor megálltak és az utászoknak (nekünk) oda kellett menni és akkor fel kellett szedni az aknákat, amik le voltak telepítve. Ha visszafelé vonultunk, akkor meg leghátul kellett lenni, mert ugye a hidakat fel kellett nekünk robbantani. Komoly, nehéz munkák voltak ezek.

BM: – Az erdélyi bevonulással kapcsolatban milyen emlékeket őriz?

K.B.: – Az erdélyi bevonulás nagyon megrázó volt. Az emberek sírtak. Mi kerékpárosok voltunk, hát virágokkal úgy feldíszítették a kerékpárunkat, hogy alig tudtunk menni. Azt elmesélni vagy elmondani lehetetlen, hogy mikor azok fölszabadultak milyen boldogok voltak. Mikor odaértünk Bihardiószegre (ez közvetlen a határon túl, 15 kilométerre volt) a román vezetők már  elmenekültek onnan. A magyar vezetők – akik a községben valamit jelentettek – mikor mi bementünk oda, megkérték a századparancsnokot, hogy engedje meg, hogy mindenkinek kimaradása legyen, mert minden háznál egy terített asztal várja a katonákat. Hát aztán persze a parancsnok megengedte. Reggel hatkor – azt mondja – fiúk itt sorakozzanak a téren. Mindenütt terített asztal volt, és ahol valamelyik házra nem jutott katona, akkor átjött a férj és a feleség, és azt mondják: mi hozzánk is jöjjenek katonák. Meg minálunk szóval még nem voltak. Reggel összegyülekeztünk, és akkor mentünk tovább Nagyváradra megy Kolozsvárra. Mondom, ez egy olyan élmény volt, hogy azt soha nem lehet elfelejteni.

BM: – Részt vettek a nagyváradi és a kolozsvári díszbevonuláson is?

K.B.: – Igen. Volt is egy ilyen képeslapom, de hát azt most nem találom meg. Ott a kerékpáros utászok le voltak fényképezve, ahogy a sok virágokkal fel voltunk díszítve – gyönyörű szép volt.

BM: – Nagyszalontán Arany János szavaival köszöntötték a bevonulókat…

K.B.: – Nagyon szép volt. Elhangzott a szó, zeng az induló, győztesek megint...  – hogy is volt az? …Várnak újra mind régi bérceink. Édes Erdély itt vagyunk. Érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg. Lépteink nyomán fönn a Hargitán... – szóval gyönyörű szép volt ez, gyönyörű szép volt az erdélyi bevonulás.

BM: – …és – feltételezhetően – az alakulat morálja is kiváló volt...

K.B.: – Kiváló volt, igen hát szóval mindenki boldog volt, aki abban részt vett. Hát mikor visszamentem Budapestre, ugye a kollégákhoz az ülőbútor üzembe, az volt a helyzet, hogy mikor így a moziban így nézték, hogy vonulnak a katonák – sírtak ottan, hogy miért nem lehetnek ők katonák. Volt, aki ment és jelentkezett volna önként, ő is akar katona lenni (hogy ő is valahova menjen), de hát nem adatott neki meg, hogy ő is ott legyen.

BM: – Az erdélyi bevonulás után Önt rögtön leszerelték?

K.B.: – Erdélyi bevonulás… Ott egy fél évig voltunk benn tulajdonképpen. Maradtak még aztán olyanok, akik megszálló katonák voltak, de minket hazahoztak ősszel.

BM: – Milyen körzetben tartózkodtak Erdélyben?

K.B.: – Erdélyben mondom Bihardiószegen voltunk egy jó darabig. Ott építettünk is egy országzászlót. Találtunk mindenfélét, terméskövek meg nem tudom mi volt. A piros-fehér-zöld zászló hatalmas árbocon ott ment és akkor a községnek átadtuk és akkor aztán mentünk tovább. Nagyvárad és Kolozsvár felé.

BM: – Kaptak valami különleges felkészítést a Károly-vonal[4] áttörésére? Gyakoroltatták Önökkel, hogy lehet egy erődöt áttörni?

K.B.: – Nem, tulajdonképpen ilyenről nem volt szó. A felvidéki bevonulás 1938-39-ben volt. Na ottan felrobbantottuk az erődöt. A románokét felrobbantani nagyon nehéz lett volna, mert nagyon nagyok voltak, úgyhogy azokat nem robbantottuk fel. A Felvidéken, mikor voltunk Losonc, Léva, Fülek azon a részen, hát azok nem voltak nagyok. Nem voltak nagyobbak azok az erődök, mint egy szoba, úgyhogy aláraktunk ilyen kilós ekrazit szelencéket, azokat felrobbantottuk. Volt, hogy amikor feldobta, megfordult a levegőben, aztán visszadobta. Persze nekünk el kellett menni messzire fedezékbe, mikor aláraktuk és akkor volt az a bizonyos angol gyújtózsinór, ami ugye egyszer robbantotta a többi zsinórt és akkor aztán mind, egyszerre a levegőbe dobta az egész erődöt.

BM: – A felvidéki bevonulás milyen útvonalon zajlott le?

K.B.: – Emlékszem, Szegedről indultunk el, mi előre a századparancsnokkal (én felderítő is voltam közben) és a századunk, az utánunk jött. Gyönyörű szép helyen voltam ott. Losonc, Léva meg Fülek, azon a részen voltunk ott a Felvidéken. Ott se sokáig voltunk tulajdonképpen. Aztán utána meg mentünk a Kárpátaljára. Egy gyönyörű szép bevonulás volt megint. Hát azok a Huszt, Técső, Máramarossziget, Aknaszlatina, Beregszász, meg azon a részen fel oda a havasokba, ahol a Tisza eredt.

Kerékpáros utászok (valószínűleg a 153. kerékpáros utász század egy szakasza) Bején a felvidéki bevonulás alkalmával 1938-ban

BM: – Kőrösmező, Rahó…

K.B.: – Kőrösmező, Rahó igen. Ott mindezt összejártuk. De gyönyörű szép volt az a vidék! Még emlékszem rá, hogy egy tíz méteres valami kis patakocska volt, és mondták, hogy ez a Tisza.

BM: – A polgári lakossággal milyen viszony alakult ki?

K.B.: – Azokkal nagyon jó. A Felvidéken magyarokkal találkoztunk. Kárpátalján ruszinokkal.

BM: – Partizánakciókkal nem találkoztak?

K.B.: – Nem. Nem, ott nem volt olyan.

BM: – Az utat végig kerékpáron tették meg?

K.B.: – Nem. Akkor még nem kerékpárosok voltunk, csak Erdélyben voltunk már kerékpárosok, meg Délvidéken. Mikor '42-ben kimentünk a Donhoz, ott is kerékpárosok voltunk és mikor '44-ben megint behívtak és akkor felmentünk a Máramarosi havasokba, akkor is kerékpárosok voltunk[5]. Emlékszem, hogy egy nap mentünk át a Radnai hágón... A kerékpárokat, emlékszem, fel kellett tolni a hágóra, a legtetejére és mikor felértünk (hát bizony megszenvedtünk érte), akkor utána lefelé mindig a pedálon kellett állni (a fékpedálon) és akkor mentünk lefelé, vagy két-három óra hosszát, négy óra hosszát csak lefelé. Amikor leértünk, akkor még ugyanaznap mentünk a Borsai hágóra megint fel. Nagyon megszenvedtük akkor.

BM: – Milyenek voltak azok a kerékpárok?

K.B.: – Magyar gyártmányúak. Csepel kerékpárok[6] voltak.

BM: – …maiakkal összehasonlítva?

K.B.: – Nagyon stabil kerékpárok voltak. Direkt a honvédségnek csinálták, nagyon erős, jó kerékpárok voltak. Az volt a helyzet, hogy persze kerékpárról lévén szó, defekt vagy valami mindig előfordult. Amikor mentünk, a legvégén a századnak mindig volt két vagy három ilyen szerelőkocsi, amin volt – nem tudom én – húsz, huszonöt vagy harminc kerékpár az egyik kocsin. Akkor, ha valakinek valami baja volt a kerékpárral, lemaradt, feladta a szerelőkocsira, leadtak neki egy másik kerékpárt és aztán ment tovább a század után.

BM: – Ezzel a kerékpárral egy óra alatt hány kilométert lehetett megtenni?

K.B.: – Hát olyan nagyon erőltetett menetben nem mentünk, de én gondolom, azért a 30-35 kilométert simán lekerékpároztuk, mert hát ugye fiatalok voltunk, jó volt a kerékpár, meg hajtotta az embert az a vágy is, hogy odaérjünk minél hamarabb, ahova akarunk menni[7]. És jobbról-balról az a tömeg – mondjuk nem Oroszországot értem, mert hát ugye ott nem volt – de Erdély vagy pedig a Délvidék, azért hát ezek a magyarok mind kinn voltak az út szélén és integettek. Ha mondjuk leszálltunk, megálltunk, hát puszilgattak bennünket, nyakunkba borultak. Különösen Erdély, hát az egy felejthetetlen valami volt. 

Utász katona hátibőröndje (forrás és sok egyéb érdekes kép: www.roncskutatas.hu

BM: – A kerékpáron kívül milyen jellemző felszerelési tárgyuk volt, ami megkülönböztette Önöket a többi katonától?

K.B.: – A pokróc a kormányra volt felcsatolva szíjjal, és a puskának is volt egy bizonyos hely. Keresztvágó fűrész, meg kisszekerce meg ácskapocs. Ez mind a hátunkon volt, kinek milyen jutott. Ki voltunk mi díszítve gyönyörű szépen. Mikor a Donhoz mentünk ki, magunkat is elnéztük, hogy úgy ki voltunk díszítve, mint egy karácsonyfa.

Hát az oroszokkal mikor hát ugye találkoztunk (meg hadifogságba is estek orosz katonák), akkor ezeket láttuk, hogy annak tulajdonképpen a hátán volt egy kis zsák, amiben volt a lőszer, meg 1-2 konzerv és akkor aztán volt neki a golyószóró vagy a gépfegyver a kezében. Annak nem volt pokróc, meg ilyen különböző felszerelés, úgyhogy az egész másképp nézett ki. De mikor mi mentünk ki (hát az már '44-ben volt), akkor hát minden felszerelést otthagytunk. Tulajdonképpen, ahol a szálláshelyünk volt, még a vacsorát sem engedték kiosztani, olyan gyorsan kellett mindjárt menni.

Akkor nem tudtuk még, hogy olyan borzalmas események elé nézünk. Odakért magához a Preplár százados[8]. Nagyon kemény ember volt. Szegedi. Katona volt az egész család. Az édesapja is tábornok volt ennek a századosnak[9]. Én csodálkoztam rajta, mert én szakaszvezető voltam, ő meg százados, hát abban az időben nem úgy volt, hogy lehetett haverkodni egy századossal (még egy hadnaggyal se). Akkor éjjel mentünk ki oda a Tisza-partra az állásokba és egyszer odajött mellém és mondta: Katona! Gyere ide mellém és legyünk együtt. Ne hagyjál el. Te is szegedi vagy meg én is. Valamelyikünket valami éri, a másik üzen róla a családnak. Na és akkor itt következett be a tragédia, hogy ott szétrendezte a századot, beásták magukat, nekünk volt a géppuskánk, más ilyen komoly felszerelés nem volt, csak a puska. Golyószóró talán ha kettő volt a századnál. Délelőtt körülkaptak bennünket az oroszok, és hát láttuk, hogy mindig többen vannak. Hát persze, nálunk ezzel a puskával (mindig ugye a závárzatot kinyitottuk, rálöktük a töltényt, megint lecsuktuk)… addigra az orosz a golyószóróból, meg a dobtárasból rengeteg töltényt kilőtt. A mieink amikor látták, hogy az oroszok sokan vannak, és mi nem tudunk ellenállni, akkor szaladtak. Mi is kiugrottunk a századossal a gödörből, amit ástunk magunknak, és hogy szaladtunk, én valahogy elkeveredtem a századostól. Elkapott egy orosz mindjárt, és akkor hát a karórámat, meg a zsebtárcámat, meg mindent, amit tudott, tőlem elszedett. És akkor nézem, hogy a Preplár százados harmad magával a kukoricásba szaladt. Hát persze az oroszok azt nézték, hogy három ember megy, de ha tudták volna, hogy ez a századparancsnok százados, akkor biztosan utánaeredtek volna. Szóval itt jártam meg, hogy ő azt mondta, hogy ne hagyjuk el egymást, hát én valahogy ottan úgy a nagy rohanásban elkeveredtem tőle. És azután ő megúszta fogság nélkül, én meg négy év fogságba kerültem…" 

---

[1] Az alakulat 1937-ben még a 3. hadrendi számot viselte, az V. számot csak 1939.01.23 – a hadtestszervezetre történő áttérés – után kapta meg, igazodva a szegedi V. hadtest hadrendi számához. Teljes neve helyesen 1937-ben: magyar királyi „Zothmund” 3. honvéd utász zászlóalj volt.

[2] Czékus Endre vezérkari százados (Jászapáti, 1914.05.22-Leplowka, 1944.07.19.) 1936.08.20-án avatták utász hadnaggyá. A Hadiakadémia elvégzése után vezérkari századossá nevezték ki, a 12. tartalék hadosztály törzsének állományában halt hősi halált.

[3] Veszprém-Jutason működött a magyar királyi „Kinizsi Pál” Honvéd Altisztképző és -nevelő Intézet, amely kiválóan képzett altiszti állományt biztosított a honvédségnek.

[4] Román erődítésrendszer, amelynek célja a Kőrös és a Szamos völgyének lezárásával az esetleges magyar támadás elreteszelése

[5] A felsorolt alkalmakkor a visszaemlékező valószínűleg a 153. kerékpáros utászszázad katonája volt, amelynek állománytestéül folyamatosan az V. utász zászlóalj szolgált. A 153. kerékpáros utászszázad a délvidéki bevonulástól kezdve a 152. gépkocsizó utászzászlóalj alárendeltségében teljesített frontszolgálatot.

[6] Valószínűleg 32M hadikerékpárokról van szó

[7] A korabeli harcászati szabályzat kerékpáros (nem kerékpáros utász) alakulatok begyakorolt legénységével, jó útviszonyok mellett napi 80 km menettel számol, azonban az itt becsült adat – figyelembe véve az útviszonyokat, valamint hogy utász felszerelésű katonákról van szó – reális lehet.

[8] Helyesen Pleplár Károly műszaki százados (Szeged, 1911.02.07-Budapest, 1996.05.17.) A Ludovika Akadémián 1933.08.20-án avatták hadnaggyá. 1941-ben az V. utász zászlóalj kötelékében látott el századparancsnoki teendőket, a délvidéki bevonulásban a 9/I. zászlóalj kötelékében vett részt. 1942.05.-1943.07.10. között a 153. kerékpáros utász század parancsnokaként hadiszolgálatot teljesített. 1944. áprilisában az V/1. kerékpáros utász század parancsnokaként vonult el a harctérre.

[9] Pleplár Lajos nyugállományú altábornagy (Johannistahl, 1896-?), aki a hainburgi utász hadapródiskola elvégzését (1890) követően egész pályafutása alatt műszaki tisztként szolgált.

Magyar huszárok az ostromlott Budapest védelmében

Egy nagyon régi anyag felújításaként – sok tapasztalattal és számos új forrással kiegészülve – megjelent a Budapesten harcolt magyar huszáralakulatokról szóló tanulmány. Teljes egészében olvasható a honvedelem.hu-n.

 (a kép illusztráció) 

Rövid ízelítő a tanulmányból:

"Az 1. „Bem József” lovas-tüzérosztály

Az osztály, 1944. nyarán a lovashadosztály kötelékében vonult ki a keleti frontra. A súlyos veszteségekkel járó lengyelországi és alföldi harcokat követően osztozott a hadosztály alakulatainak sorsában és november elejére a Csepel-szigeten került állásba, ahol tüzével támogatta a huszárhadosztály partot védő alakulatait. Itt az osztály lövegei már nem az eredeti 7,5 cm-es 18/22 M lövegek voltak – hiszen azokat a klecki harcokban elvesztették – hanem helyettük a pótlásként kapott, német 10,5 cm-es úgynevezett „Göring”-tarackok. Ezeket az eredetiekkel szemben hatos fogattal vontatták ugyan, de lényegesen hatékonyabb tüzérségi eszközök voltak. Az osztály harmadik ütege már csak három löveget kapott a németektől, így nem érte el a hadrendben előírt felszereltséget és tűzerőt. Az 1. lovas-tüzérosztály Budapesten folytatott harcairól csak szórványos adatokkal rendelkezünk és viszonylagos részletességgel csak a 3. üteg tevékenységét ismerjük, amelynek történetét – elsősorban Dr. Patay Pál visszaemlékezésére támaszkodva – az alábbiakban foglalom össze.

A teljes osztály történetét tekintve a rendelkezésre álló források alapján annyi bizonyosra vehető, hogy az ütegek nem osztálykötelékben, hanem külön-külön, zömmel német alárendeltségben alkalmazták őket. Az 1. lovas-tüzérosztály három ütege a Csepel-szigeten még egymáshoz közel, a csepeli HÉV-végállomásnál volt elhelyezve, majd együtt vonultak át Budára, a Budaörsi út környékére, ahol a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály I. osztályának (pk.: Erich Fromm százados) alárendeltségében oltalmazták a Sváb-hegy környékén védekező 8. SS-lovashadosztály állásait. Az osztály parancsnokául már Budapesten nevezték ki Ostorharits-Horváth Endre őrnagyot, aki karácsonyi szabadságát töltve rekedt a fővárosban. Az eredeti osztályparancsnok, Réczey István ezredes rangidős tisztként átvette a parancsnokságot a fővárosban levő két lovas-tüzérosztály felett. Az 1. lovas-tüzérosztály 1. ütegének parancsnoka Bisztray-Balku Tamás főhadnagy, míg a 2. ütegé Zajtay Antal főhadnagy volt. A Budaörsi úttól történő visszavonulást követően az osztály 1. ütegéről semmiféle információval nem rendelkezünk. A 2. ütegről tudjuk, hogy 1945 februárjának elején a budai Naphegy téren voltak állásban, majd a Pálya utca 15. szám alatti épületbe települtek, ahol 1945. február 8-án átálltak a Vörös Hadsereg oldalára. Az üteg parancsnoka (Zajtay Antal) 1957-ig a néphadsereg magas rangú tisztjeként teljesített szolgálatot.

A „Bem József” lovas-tüzérosztály 3. ütegének harcai a bekerített Budapesten

Az üteg parancsnoka Magasházy Dénes tüzér főhadnagy volt, akinek alárendeltségében zömmel tartalékos tisztek szolgáltak, név szerint a következők: elsőtiszt: Bogoszavljevits György tartalékos hadnagy fogatos tiszt: Patay Pál tartalékos hadnagy szakaszparancsnok: Németh László tartalékos zászlós felderítő tiszt: Götz Ervin hadapród őrmester beoszt. ismeretlen.: Bathó Miklós tartalékos hadnagy Böszörményi Sándor hadapród őrmester A 3. üteg 1944. december elején Csepel déli szélén állt tüzelőállásban, a Tökölre vezető út keleti oldalán, mozdonyállása a Szabadkikötő raktáraiban helyezkedett el. Célterületként a sziget déli része volt megjelölve, amelyet már a szovjet csapatok tartottak birtokukban. Az itt töltött napokra így emlékszik vissza az üteg egykori fogatos tisztje, dr. Patay Pál: „Viszonylag csendes napok voltak Csepelen. A szovjetek nem lőttek, mi sem. Szovjet repülő is csak néha jelent meg, de mire a légiriadó üvöltő szirénái megszólaltak, már régen elment. A légvédelem meg csak a levegőt lőtte körülöttük. Reggelenként, hogy a lovak lába el ne zsibbadjon az állásban, lovardát tartottam, gondoskodtam a lovak etetéséről, az emberek etetéséről, a tüzelőállásban és figyelőben levőkhöz is eljuttattam azt. Néha HÉV-vel magam is meglátogattam a tüzelőállást, sőt, egyszer egy éjszaka, hogy Bogoszavljevitset és Németh Lacit tehermentesítsem, és bemehessenek Pestre, át is vettem a tüzelőállás parancsnokságát.”  Pár nap elteltével a lövegeket visszavonták a csepeli HÉV állomásának közelébe, a vízművek egyik telepére. Karácsonyig nem is volt jelentősebb mozgás, csupán zavarótüzet lőttek időről időre. Karácsony közeledtével az ostromgyűrű egyre szorosabb lett a főváros körül, december 24-én a szovjet csapatok behatoltak a budai kerületekbe. Ekkor az üteg parancsot kapott arra, hogy keljen át a Dunán, és vonuljon a budaörsi templomhoz, ahol további utasítás fogja várni. Az időközben árpáért a nagytétényi sertéshizlaldába küldött 8-10 szekér kivételével az üteg december 24-én kora délután megkezdte az átvonulást a Horthy (ma: Petőfi) - hídon át Budaörs irányába. Az elmaradt szekerek csak este tudták őket követni, miután a Nagytétényből hozott árpát a Szabadkikötő raktárának padlójára szórták, hogy a megmaradt felszerelésnek jusson hely. Az ütegnek nem sikerült elérnie a kitűzött célt, mivel időközben Budaörs szovjet kézre került. Így a balatoni műút elágazása után közvetlenül, az ott található gyümölcsösökben foglaltak tüzelőállást, a mozdonyállás pedig a Hamzsabégi úti autóbuszgarázsba települt. Másnap, december 25-én a lövegeket hátravonták a Tétényi útra, a Sósfürdő mellé. Itt szenvedte el az üteg az első veszteségét az ostrom alatt, amikor Krisán Sándor honvéd gránátszilánktól elesett. Ezekben a napokban az üteg tisztjei közül többen is szemtanúi voltak Osztapenko százados balvégzetű küldetésének. Az esemény helyszínének közelében tartózkodó lovas tüzér tisztek (Bogoszavljevits György, Bathó Miklós) egybehangzóan állították, hogy a szovjet parlamenter, 1944. december 29-én saját tűztől vesztette életét. Közelebbről meg nem határozható időpontban (december 30-án vagy 31-én), az üteg áttelepült a pesti oldalra, ahol a Kerepesi úti lóversenypálya keleti felén foglaltak tüzelőállást. A célterület nyugati irányban helyezkedett el, Gazdagrétet, Külső-Kelenföldet és Őrmezőt lőtték. A huszárokhoz hasonlóan a lovas tüzérek is megpróbálták kímélni a magyar fővárost és annak lakóit a harcok pusztításaitól. Ezért, ha a lőelemekből nyilvánvaló volt, hogy a tüzérségi tűz lakott területen fekszik, akkor a kiszabott lőszermennyiséget nem lőtték ki a célterületre, illetőleg a Kissvábhegy akkor még beépítetlen tetejét lőtték azért, hogy ne veszélyeztessék feleslegesen a polgári lakosságot. Ha nem lőttek, akkor csak a jelentést küldték el a Döbrentei utca 16. szám alatt elhelyezkedő osztályparancsnokságnak. 1945. január 7-én a román 7. hadtest csapatai veszélyesen megközelítették a Lóversenyteret, ezért az üteg parancsot kapott a tüzelőállás elhagyására. Az esti órákban áttelepültek a Szemere, Markó, Honvéd és Klotild (ma Stollár Béla) utcák által határolt területre, a mai Honvéd térre. A tisztek a Klotild utca 16/a, a legénység a Klotild utca 16/c számú házban szállásolt be. A lovakat a Hold utcai vásárcsarnokban helyezték el. A célterület változatlanul nyugati irányban volt, az ütegparancsnok a Sas-hegyen helyezkedett el figyelőjében. A Lipótvárosban az üteg közvetlenül ki volt téve a szovjet légi tevékenységnek, veszteségeket is szenvedtek a csatarepülők támadásától. 1945. január 13-án hajnali 04.30 körül a Klotild utca 16/c udvarán bekövetkezett lőszerrobbanás hatására beomlott a ház óvóhelye is. A lakókkal együtt számos tüzér is az épület romjai között rekedt. Magasházy főhadnagy, ütegparancsnok úgy döntött, hogy megkísérlik kiásni a romok alatt rekedt bajtársaikat. Időközben parancs érkezett Ostorharits őrnagytól, hogy az üteg települjön át Budára. A mentés érdekében Magasházy haladékot kért az átelepülési parancs végrehajtására. A kért haladékot megkapta és az üteg legénysége – a polgári lakossággal együtt – megkísérelte az óvóhelyen rekedtek kiásását. Káplán őrmester vezetésével egy tüzért, aki az óvóhely lépcsőjén rekedt, törött lábbal bár, de sikerült kimenteni. A többi tizenegy tüzér, aki a pincében tartózkodott, életét vesztette. Az üteg január 14-ről 15-re virradó éjszaka dr. Patay Pál fogatos tiszt vezetésével a Lánchídon keresztül vonult át a főváros budai oldalára. Az átvonulásról az egykori tartalékos hadnagy emlékirataiban így ír: „A hídhoz közeledve a mellékutcákból csak úgy dőlt az emberáradat. Civil és katona összekeveredve, minden rend nélkül. Lórólszálltan [sic!], gyalog mentünk, hogy jobban kikerülhessük a híd úttestének gránátok által átütött lyukait. A Duna fölött sűrű köd is volt, úgyhogy a koromsötét éjszakában tíz-tizenöt méterre is alig lehetett látni […]. A Krisztina térre a rövidebb úton, azaz a Várhegyet délről megkerülve akartam eljutni, míg a híd teljes szélességében hömpölygő tömeg a Fő utca felé tódult. Úgy látszik, az üteg menetoszlopa a népáradat közepette a ködben szétszakadt, mert csak a közvetlenül mögöttem haladó löveg követett a sötét éjszakában.” Az üteg végül hiánytalanul küzdötte magát át a budai utcákat elborító tömegen és január 15-én este a Pálya utcában már hiánytalanul együtt voltak. A lövegek a Mészáros utca Déli pályaudvar melletti kiöblösödésnél kerültek tüzelőállásba, a lovak és a legénység a környező házakban került elhelyezésre. Ettől kezdve az üteg részt vett a védősereg agóniájában, igyekeztek túlélni az ostromot. A mintegy százhúsz főnyi legénység február 8-án reggel elvesztette parancsnokait, amikor Magasházy Dénes ütegparancsnok és dr. Patay Pál fogatos tiszt a Testnevelési Főiskola épületében – a VI hadtest törzsével együtt – fogságba esett. Az üteg maradéka és lövegei a Pálya utcában kerültek fogságba február 8-11 között. Megkönnyítette ezt, hogy a Pálya utcát szovjet csapatokkal vegyesen a Budai Önkéntes Ezred katonái vették birtokukba. Az osztályparancsnok ugyan felszólította megmaradt tisztjeit a kitörésre, de csak segédtisztje, Szirmay Tamás főhadnagy követte, míg a többiek a fogságot választották. A fogságba esett tisztek zömét a Kiskunfélegyháza-Temesvár-Foksány útvonalon szállítoták a Szovjetunióba."

 (a kép illusztráció) 

Akit a lovas-tüzérek érdekelnek, azokról ebben a bejegyzésben olvashatnak későbbi sorsukról. A főváros ostromáról "alulnézetben" itt olvasható bejegyzés.

A főváros légifelvétele 1945. februárjában (a kép illusztráció)

Adalékok a Budapest ostromában harcoló csendőralakulatok történetéhez

Lám Béla csendőr főhadnagy (1918-2012) emlékére

Ma kaptam kézhez a Sereg Szemle legújabb számát. A kiadvány a Magyar Honvédség Összfegyvenemi Haderőparancsnokságának szakmai-tudományos folyóirata. A 2012. október-decemberi számban jelent meg az alábbi cikk, ami a Budapesten harcolt csendőrökkel foglalkozik (részlet):

"December elején ismét a fővárosba rendelték az alakulatot. A harccselekményekbe első ízben akkor avatkoztak be, mikor a szovjet csapatok déli irányból közelítették meg a fővárost, birtokba véve a Csepel-sziget nagy részét. 1944. november 20-án a zászlóalj több más alakulattal együtt Csepelre vonult, megerősíteni a sziget északi részének védelmét. Itt Németh Dezső huszár alezredes, a 2. huszárezred parancsnoka irányította a védelmet a lakihegyi adótorony óvóhelyéről. Ezekben a harcokban esett el Halmos Ödön főhadnagy, a 3. század parancsnoka, miközben gyalogcsendőr századával szuronyrohamot hajtott végre a szovjet csapatok ellen, valamint ekkor tűnt el Szentesi Miklós főhadnagy (súlyos sebesülése után hátraszállítás közben). 

Szentesi Miklós

 November 30-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották a lakihegyi adótornyot, ezt követően a páncélos századot kivonták a megrövidített arcvonalból, Budatétényen keresztül a hűvösvölgyi Bolyai Akadémiára vonultak. A gyalogcsendőr-századok a Háros-szigeten, illetve Budafokon foglaltak állást, a kerékpáros század december 29-éig tartalékban volt, míg a páncélos század részei a Svábhegy oldalában vett részt elhárító harcokban, parancsnokságuk a Bolyai Műszaki Akadémián települt. A szovjet harckocsik december 24-én elérték a Szépjuhásznét, majd kijutottak a Budakeszi út–Hűvösvölgyi út torkolatához, ahol jelenleg a Szépilona kocsiszín, illetve egy gyógyszertár található. A szovjet csapatok váratlan megjelenése a budai oldalon arra kényszerítette a német-magyar hadvezetést, hogy minden számba jöhető erőt mozgósítva védővonalat hozzanak létre a főváros nyugati részén. A galántaiak páncélos századát is riadóztatták, de – befagyott hűtővizük miatt – a Csaba páncélgépkocsik mozgásképtelenekké voltak, így ott kellett hagyni őket a laktanya udvarán, a csendőrök az északi kapun át gyalogosan távoztak Az Ansaldo kisharckocsik Miután elhagyták a laktanyát, a Rózsadombon foglaltak állást. Másnap a budai Várba vonultak, a továbbiakban a Rózsadomb oldalát az 1. egyetemi rohamzászlóalj zárta le járőrözéssel.

A kép illusztráció

Szily István őrnagy és törzse végül az Úri utcában szállásolt be, miután az eredetileg kijelölt Nádor laktanya (ma a Hadtörténeti Intézet és Múzeum épülete) ekkor már ellenséges tűz alatt állt. A zászlóalj alárendeltségéből a kb. 150 főből álló gyalogosított páncélos századot kivonták, azt német vezénylet alá helyezték. A század dr. André László cső. főhadnagy (1945. január 1-étől százados) parancsnoksága alatt a királyi palota pincéjébe vonult. Itt feladatául kapta a Várkert védelmét az esetlegesen a Duna felől induló támadással szemben. A század mellé dr. Reichel SS-Obersturmführert rendelték összekötőül a német parancsnokság felé. A századdal együtt került elhelyezésre a zászlóalj árkász szakasza is, amely addig nem vett részt a harcokban. A szakasz egyik tagja így idézi fel a körülményeket:

„…..Az oroszok a pesti Dunapart elfoglalása után a budai oldalon történő minden mozgásra lőttek…(..)…Különösen lőttek bennünket a Bazilika kupolájából. Csak a Palota pincéi voltak alkalmasak elhelyezésre. Azokban túlnyomó többségben német sebesültek feküdtek. Az alagút folyosóin csak lábnyom szélességű rész maradt az elmenetelre….”

André főhadnagy védőkörletét (a siklótól a Döbrentei tér feletti területig) golyószórós állásokkal rendezte be, mivel a század semmilyen egyéb nehézfegyverrel nem rendelkezett. Miután a pesti oldal felől a szovjet csapatok dunai átkelésére nem került sor, így az egységnek csak a légitámadásokkal és az egyre erősebb tüzérségi tűzzel kellett szembenéznie. A szovjet repülők meg-megújuló támadásaira az egykori századparancsnok így emlékezett:

„Tehetetlenül néztük az orosz bombázók gyilkos támadásait nap, mint nap után a vár ellen. Szuromi cső. szerzett egy nehézpuskát, amit a palota gyönyörű rácsos kapujába rögzítve használtunk az alacsonyan támadó géppuskázó vörös gépek ellen. Nem sok eredménnyel sajnos mivel a gépek csak pillanatokig voltak láthatók és máris eltűntek a Sándor tér felett.”"

A képek illusztrációk

A cikk teljes egészében olvasható a Sereg Szemle legújabb számában

Frissítés: a cikk teljes egészében letölthető

"Szent hazám, te érted él a légvédelem"

Az ismertetett napló szerzője Kiss Ferenc Nagykörűről származó honvéd, aki 1941. október 13-án kezdte meg katonai szolgálatát a szolnoki VI. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály 2. gépágyús szakaszánál. Bevonulását követően megkapta alapkiképzését, majd gépkocsivezetőnek sorolták be. Az ehhez szükséges ismeretek elsajátítása után részt vett alakulatának mindennapi életében. 1943-ban évfolyamának szolgálati idejét a hadi helyzetre való tekintettel meghosszabbították, így a magyar 1. hadsereg mozgósítása sorkatonaként érte. Frontszolgálata alatt mindvégig naplót vezetett, amelyben igyekezett rögzíteni a körülötte történt eseményeket, érzéseit, emlékeit. Kiss Ferenc rövid időt fogságban töltött, majd társaival együtt vonattal Focsaniba szállították, ahonnan 1945. szeptember 3-án tért haza otthonába.
A naplót a háborút követően feljegyzései alapján rekonstruálta. Első része a Lymbus Magyarságtudományi Forrásközleményekben jelent meg.
 
Naplórészlet: 

(a kép illusztráció)

"1944. április 12-én megkaptuk a frontra indulási parancsot. Vonatszerelvényre rakodtunk és elindultunk a Vereckei-hágón átvezető vasútvonalon. A szerelvényünk elé két mozdonyt kapcsoltak az emelkedőkön, mégis csak lassan tudtunk áthaladni a Kárpátokon. Az út menti vidék gyönyörű volt, mi mégis szorongó gondolatokkal voltunk elfoglalva.

Április 13-án késő délután érkeztünk az ukrán területen lévő Sztrijbe. Itt 15 óra hosszat vesztegeltünk, mivel a németek feltartóztatták a szerelvényünket. Április 14-én hajnalban indulhattunk tovább Sztaniszlóba. Ide dél körül meg is érkeztünk, lerakodtunk és a kijelölt helyen, a vasútállomás mellett elfoglaltuk a helyünket.

A gépágyúkat és a gépkocsikat az állomás körül széttelepítettük. A kezelő személyzetet a közeli lakásokban elszállásoltuk. A háborús körülményekhez képest igyekeztünk otthonosan berendezkedni. Úgy mondták, messze van ide a front, úgy 45 km-re. Az első éjszaka eseménytelenül telt el, csupán a távoli front villanásai és morajlása hallatszott. Április 15-én a szovjet bombázórepülők támadták a vasútállomást. Először világítóbombákkal, úgynevezett Sztálin-gyertyákkal megvilágították a terepet, utána dobták le célzottan a bombákat. Néhány bomba így is célt tévesztett. Nem az állomás területére esett, hanem a környékére. A mi körletünkbe is becsapódott három darab kétmázsás bomba. Az egyik közülük egy lakóházat talált el, egy másik az egyik gépágyú közelébe esett le. Ez három emberünk halálát és egy sebesülését okozta. A gépágyú is megrongálódott. Ezt azonban a műhelyben ki lehetett javítani.

A hősi halált halt bajtársainkat katonai tiszteletadással – díszszakasz, sortűz – búcsúztattuk és temettük el a helyi temetőben az erre a célra kijelölt parcellába.

Ebből az esetből a parancsnokság levonta a megfelelő tanulságot. Biztonságos távolságra kell az állomástól telepíteni a lövegeket. Ez a feladat két napon belül végre lett hajtva. Az új állások az állomástól kb. 500 méternyi távolságra voltak. A bombázások tovább folytatódtak, általában éjszaka. Ennek oka az volt, hogy az oroszok ezen a területen régi típusú bombázóikat vetették be, így ezeknek a nappali bevetésben nem lett volna esélyük a korszerű német vadászgépekkel szemben.

Az éjszakai légitámadások gyakorlatilag úgy történtek, hogy az oroszok először világító bombákkal megvilágították a kijelölt célpontot, és utána dobták le a bombáikat. Ezzel szemben a légvédelmet a fényszórók segítették, az ellenséges gépek megkeresésében. Ez nem mindig sikerült, de ha mégis, manőverezéssel a megvilágított gép pilótája igyekezett kikerülni a fénycsóvából. Mégis a fényszórók segítsége nélkül a légvédelem csak vaktában lövöldözött volna. Az éjszakai légvédelem ilyen körülmények között, bár nem lehetett eléggé hatásos, mégis érzékelhetően korlátozta az éjszakai bombázók tevékenységét. Nappal tehát nem jöttek felénk a bombázók, így viszonylag nyugodtan voltunk tőlük.

A városnak ezen a részén vegyes nemzetiségű lakosság élt, túlsúlyban lengyelek, vasutas foglalkozásúak. Rokonszenves emberek voltak, szerették a magyarokat, de haragudtak a németekre. Mi is egy ilyen lengyel vasutas család házánál voltunk elszállásolva.

Nekem a gépkocsivezetői beosztásomnál fogva több volt a szabad időm, ezért május végén és június elején gyakran lementünk fürödni a közeli Bisztrica folyóra. Érkezett a hír, hogy súlyos harcok árán, május végén sikerült az orosz csapatokat 10 km-rel hátrább szorítani Kolomia város környékén.

Ezekben a harcokban elesett a magyar Hunyadi Páncélos Hadtest parancsnoka, akit itt, a városi temetőben nagy díszpompával temettek el. Nekem is részt kellett vennem a szertartáson.

1944. június 21-én a szovjet hadsereg nagy erőkkel áttörte a frontot Kolomiánál. Sok veszteséget okoztak az ott lévő német és magyar alakulatoknak. Gyorsan törtek előre, minket is a bekerítés veszélye fenyegetett. Ezért június 22-én azonnali menetkészültséget rendeltek el. Sietősen búcsút vettünk a lengyelektől és már délután elindultunk a Kárpátok irányába. A visszavonulási útvonalon nagy volt a szervezetlenség. Gyalogság, lovas és gépesített ágyús ütegek lepték el az utat. Mindenki igyekezett kikerülni a bekerítésből, ami az előnytelen harcot vagy a fogságba esést jelentette volna.

Igen nehéz volt az előrejutás, az előzés. Hiába volt a mi alakulatunk gyorsabban mozgó, nem volt szabad az út előttünk. Már sötétedett, amikor áthaladtunk a Bisztrica folyó hídján. Közben eleredt az eső, az útpadka felázott, sáros lett, még nehezebb volt az előrehaladás.

Késő este, 9 óra után értünk be Nadvornajára. Itt valamiért várakozni kellett. Közben valahonnan német tankoszlop bukkant elő, amik miatt le kellett húzódni az út szélére, az árok partjára. Ez sem volt elég, az egyik tank belelökte a kocsimat az árokba. Szerencsére az árok csekély és keskeny volt, így nem borult fel a gépkocsi. Mégsem tudtam saját erőmből kijönni belőle, mert elázott az árok oldala. Vontatókötéllel egy másik tehergépkocsi segített kimászni az árokból. Komoly baj nem történt, de a félredőlés miatt több mint tíz liter benzin kifolyt az üzemanyag tartályomból. Ez is elég kár volt, mert szűken adagolták az üzemanyagot.

Hajnalig ott várakoztunk a város főutcáján. Ekkor tovább indulhattunk, a következő településig, Delatinig.

Itt már közel voltak a hegyek, az út is erősen emelkedett. A felhő eloszlott, ezért tartani lehetett az ellenséges repülők támadásától. Az út mentén az ágyúkat tüzelőállásba helyeztük. Két óra múlva tovább kellett menni, 10 km-re egy kicsiny település mellett foglaltunk el tüzelőállást. 25–30 ház lehetett, a lakosság nem mutatkozott. Később mégis odaballagott hozzánk egy fehér hajú ukrán öregember. Beszélgetni kezdtünk vele, már ahogy tudtunk. Sztaniszlóban tíz hétig tartózkodtunk, ahol a lakosságtól elsajátítottunk néhány szót keverék lengyel, ukrán nyelven. Azt megértettük, hogy mondta az öregember: „háború nem jó, béke jó, hazamenni jó. Magyar katona jó, német katona nem jó.” Egyikünk megkínálta cigarettával, elfogadta, rágyújtott, úgy beszélgettünk tovább. A cigaretta elégése után elköszönt, kapott még két szálat, eltette és hazament.

Volt köztünk, aki mondta, minek állunk vele szóba, lehet, hogy kém volt és a hangulatot jött kipuhatolni. Mi mondtuk neki, szerintünk ez egy őszinte ember volt, aki nem szereti a háborúzást.

Közben az úton folyamatosan jöttek a visszavonuló csapatok, különféle fegyvernemek vegyesen. Ellenséges bombázó repülők szerencsére nem jöttek, így viszonylag nyugodtan voltunk. Felderítő gépek azonban elég gyakran, nagy magasságban köröztek felettünk. A napfény megvilágította a gépeket, de nem lőtte őket a légvédelem, mivel nem voltak veszélyesek, a lőszerrel viszont takarékoskodni kellett.

Két napig voltunk ezen a helyen, biztosítva a zavartalan visszavonulást. Utána továbbmentünk a Tatár-hágó közelébe.

Tatavov helység mellett foglaltunk újabb állást. Innen már csak 10 km-nyire volt a hágó. Gyönyörű, sűrű fenyves erdők voltak mindenfelé. Itt is csak egy napig maradhattunk. Másnap tovább kellett menni a Tatár-hágóra. Délelőtt 10 óra körül ért fel tüzérosztályunk a hágó tetejére. Itt van az ezeréves határ. Itt minden üteget elhelyeztek arányosan a hágó védelmére. A mi ütegünk közvetlenül a hágó tetején, az út mentén helyezkedett el. A táj gyönyörű volt, a kilátás is szép. Minden irányban sűrű fenyveserdők terültek el. Csupán egy helyen, az ukrán oldalon volt egy kis tisztás, néhány faház volt rajta, melléképületekkel. Ezt a területet füves legelő borította.

Június 26-a volt ekkor, felhőtlen idő, ragyogóan sütött a nap. Kellemes volt a hegyi levegő. A délutáni órákban kaptuk a hírt, bemondták a rádióba[n], hogy sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen. Életben maradt, csupán könnyebben sebesült meg. A merénylőket letartóztatták. Mindenütt élénken tárgyalták az eseményt. A legtöbb ember úgy vélekedett, bárcsak sikerült volna a merénylet, akkor talán hamarabb vége lenne ennek a háborúnak.

Közben a visszavonuló alakulatok egyre jöttek egymás után. Kapaszkodtak felfelé a hágó tetejére. A magyarországi oldalon pedig óvatosan ereszkedtek lefelé a szerpentinen. A hazai oldal sokkal meredekebb, ezért ezen az oldalon közlekedni nagyon veszélyes. Volt kilenc élesen kanyargó, meredek szerpentin egymás után. Még letekinteni róla a mélybe is hátborzongató látvány volt. Különösen a gépvontatású, tarackos nehéztüzérek féltek ettől az útszakasztól.

Mi, gépkocsivezetők, szabadidőnkben órák hosszáig figyeltük ezt a leereszkedést, ezt elunva a kilátás szépségében gyönyörködtünk. A hágó tetejéről messzire el lehetett látni. A távolban három hófödte hegycsúcs is látszott. Köztük is az egyik a legnagyobb, a legszebb. A napfény ezüstösen csillogott a hófödte csúcsokon. Azt kérdezi Dobos Antal besenyszögi gyerek: – „Mi a neve annak a hegycsúcsnak ott?” „Az a Hoverla” – mondtam én, mivelhogy tanultuk az iskolában a földrajzórákon. Meghallotta ezt egy tüzér főhadnagy, aki a nehéztüzérség áthaladását irányította, és azt mondta: – „Ez nem Hoverla, hanem az a Hóvár.” Én ezt nem cáfoltam meg, mert hosszú tapasztalatból tudtam már, hogy a feljebbvalóval nem illik vitatkozni. Különben is tudtam róla, hogy Észak-Erdély 1940. évi visszacsatolása után magyarosították a földrajzi elnevezéseket. Tehát ebben megegyeztünk.

Sajnos estefelé hirtelen sűrű felhők lepték el a hegyeket. Sürgősen sátrakat kellett építeni, a sátorba száraz avart felhalmozni fekhelynek. Alighogy elkészültünk vele, eleredt az eső és bőségesen esett egész éjjel. Sőt még másnap és a harmadik napon is folyamatosan. Vége lett a gyönyörű kilátásnak. Ráadásul az élelmünk is elfogyott. Kiosztották az utolsó tartalékot, de már csak kenyér volt. 28-án már meleg ebéd sem jutott. Mondták, hogy a kenyérrel mindenki úgy gazdálkodjon, hogy nem tudjuk, mikor kapunk újra élelmet. Az élelmezési osztag az élelmiszertartalékokkal együtt odaveszett a fronton, fogságba esett.

Az esős idő kedvezett a hágón való átvonulásnak, mert így nem kellett tartani az ellenséges bombatámadástól, ami bizony nagy kárt tudott volna okozni a hágó ukrajnai oldalán összetorlódott csapatok között.

Június 30-án parancsot kaptunk a továbbvonulásra. Az eső elállt, ismét kisütött a nap. Én lövegvontató gépkocsivezető voltam, ezért a meredek szerpentineken való leereszkedés minden figyelmet, lélekjelenlétet igénybe vett. Bizony boldogan felsóhajtottunk, amikor szerencsésen túljutottunk rajta. Most nem volt időnk, sem kedvünk a változatos táj szépségeiben gyönyörködni. A szerpentinek elhagyása után enyhébb lett a lejtő, így kissé fellélegezhettünk.

Egy kis helyi falu mellett jöttünk el, a nevére már nem emlékszem. Késő délután megérkeztünk Rahóra. Ez a város lent van a völgyben a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásánál. Egész tüzérosztályunk itt a város környékén letáborozott. Több más visszavonuló alakulat is itt helyezkedett el. Épületekben való elszállásolásról szó sem lehetett, ezért itt is sátrakat építettünk.

Már nagyon éhesek voltunk, mert a kenyerünk is elfogyott, hiába takarékoskodtunk vele. Másnap, korgó gyomorral ébredtünk, és a parancsnokokat zaklattuk az élelemért. Az ütegparancsnok szerzett a szomszédunkban lévő tarackos tüzérektől marhahúskonzerveket. Két embernek jutott egy 75 dg-os konzerv. Kenyerük nekik sem volt, így anélkül fogyasztottuk el a konzervet. Ezzel nem laktunk jól, ezért szétnéztünk a környéken, hátha találunk valami élelmet. Felfedeztünk egy almáskeretet. Volt rajta termés is bőségesen. Teli raktuk vele minden zsebünket és hozzáfogtunk falatozni. Sajnos még nem volt elég érett a gyümölcs, ezért megfájdult tőle a gyomrunk, és még éhesebbek lettünk.

Szerencsére az egyik kertben találtunk később burgonyát. Ebből kiszedtünk egy 11 literes vödörrel, megfőztük és megettük. Néhány darab cseresznyefát is találtunk a hegyoldalon, de ennek a termése olyan apró volt, mint itthon a cigánymeggy, és az íze is keserű volt. Ezt nem tudtuk megenni. Így koplaltunk még három napig, ami után végre az élelmezésünk megoldódott.

Rahói tartózkodásunk negyedik napján gyülekezőt hirdettek, parancs kihirdetésre. Felsorakozott egy tisztáson az egész üteg állománya. A hadseregparancsnok parancsát az ütegparancsnok olvasta fel. Nem volt benne köszönet. Annál több a szemrehányás, a bírálat, a letolás. A teljes szövegére már nem emlékszem, de a lényege az volt: „A magyar hadsereg szégyent hozott a magyar nemzetre, nehéz helyzetbe hozta a szövetséges német csapatokat is. Fegyverzetét hátrahagyva gyáván elfutott a számbelileg kisebb létszámú ellenséges támadó csapatok elől. Ezt a szégyenfoltot csak úgy lehet jóvátenni részben, ha most megvetjük a lábunkat a Kárpátok koszorúján és egyetlen ellenséges katonát sem engedünk be szent Hazánk földjére. Mert csakis így leszünk méltók a magyar név viselésére. Megparancsolom tehát, hogy a Kárpátok vonalától egy lépést sem szabad hátrálni. A gyáván megfutamodókat fel fogom koncoltatni!”

Mi ott állva, megdöbbenve, meredten hallgattuk ezt a szöveget, mindenki kiértékelte magában a hallottakat. Az „oszolj” vezényszó után mindenki lesújtva távozott.

Ez után viszonylag nyugodtabb napok következtek. Élelmezésünk is megjavult, rendszeresebbé vált. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy súlyos harcok árán a szovjet hadsereg előretörését a Tatár-hágó előtti Tatarovnál sikerült megállítani. Így a hágót egyelőre nem sikerült elfoglalniuk."