Vissza a Felvidéken át – a Salgó-napló befejező része

Az Archivnet  legújabb számában megjelent Salgó Andor tartalékos hadnagy visszaemlékezésének újabb fejezete. A sorozat harmadik, befejező részében végetér Salgó Andor  harctéri útja.  

"A kassai bakák rövid ideig a trianoni Magyarország északkeleti csücskében, a Bodrogköz területén harcolnak. Létszámuk egyre csökken, az ellátás is akadozik. Kenézlőnél még visszavetik a román átkelési kísérletet, de nem sokkal később észak felé szorulnak, először az I. bécsi döntéssel visszatért területre, majd tovább nyugat felé. A lecsökkent létszámviszonyt jól mutatja, hogy karácsonykor - a vezethetőség fenntarthatósága érdekében - a hadilétszámú ezredet már egy szűkös zászlóaljba kell összevonni. Ugyanez vonatkozott a hadosztály többi alakulatára. Feltehetően személyi pótlást már csak a feloszlatott alakulatokból kaphattak. Ennek ellenére is tisztességgel állták a sarat, a szovjet csapatokkal megtűzdelt román alakulatokkal szemben még bravúros „huszárcsínyekre" is futotta, mint március közepén az ismeretlen szovjet tábornok megölése.

Ugyanakkor a csapatok harcértékének apadása jól kiolvasható a sorok közül. A személyi utánpótlás hiánya és az anyagi pótlás apadása mellett ehhez nagyban hozzájárulhatott - mint arról Salgó Andor több helyen ír - a „nagy helyzet" kilátástalansága is. Először át kellett élniük, hogy családjukat hagyják hátra, ebben Salgón kívül nyilván sokan voltak érintve, hiszen a 21. gyalogezred katonáinak többsége Abaúj megyei volt. Aztán kiszorultak az ország területéről, fokozatosan ellenségesen viselkedő polgári lakosság között éltek-harcoltak. Végül a postai kapcsolat is megszűnt az egyre fogyatkozó hátországgal, az anyaország területéről gyéren csordogáló hírek pedig sejtették a fronton lévőkkel, hogy az ország és a háború végképp elveszett."

"Éjjel kemény harci zaj. 22-23.30. között aknavető és tüzérségi tűz alatt a Kállay-század. Gazda még a délután folyamán a Tisza-partról személyesen irányítja a tüzérségi tüzet. Egy orosz bunkert kilőnek. Bencze[1] egy zászlóaljnyi menetoszlopot szétlő a túloldalon Tímár és Szabolcs[2] között.

Kállay egész éjjel tűz alatt áll. 12-kor jelenti, hogy a Tiszán a románok tutajokat engednek vízre. A vencsellői [3]híd, ide értve az ártéri hidakat is, sikertelen robbantás után állva maradt, felfogja a vízben úszó fadarabokat, gallyakat, a híd felső oldalán már olyan sok fa torlaszolódott fel, hogy azon az ellenség átvetése könnyen elképzelhető. A torlasz vastagsága 2 méter, szélessége kb. 12 méter. Tüzérséggel szétlőni nemigen lehet.

November 18.

Gazda kimegy a 3. majd a 2. századhoz. Benyomása, hogy az oroszok éjjel leváltották a románokat. A nap aránylag csendesen telik el, hiszen a köd a mi mozgásunkat lehetővé teszi. A túloldalról fújdogáló szélbe az ellenség mozgását és hangoskodását halljuk.

November 19.

Éjjel 2.30-kor a túloldalon erős mozgás. A híd környéke erős aknavető tűz alatt áll. Fél óra szünet. A balszárnyon két raj között 7 ladik igyekszik átkelni. Géppuska, géppisztoly és puskatűzzel, majd kézigránátdobásokkal sikerül visszafordítani őket. A káromkodásról felismeri a románokat. Odaát ütéshangok, orosz és román káromkodások hallhatóak. Fél óra múlva kocsizörgés (az út a Tisza mentén vezet). Felszállítják a csónakokat a kompházig. A sötétben újabb átkelést kísérelnek meg. A 102 magassági pontnál partra szállnak. Megindul a támadás az oldalunkba. A balszárny kénytelen reteszállást foglalni. Varga őrmester[4] egy géppuskás rajjal és egy német könnyűgéppuskás[5] rajjal ellentámadással az ellenséget az erdőbe szorítják. A csónakokkal menekülnek.

8 órakor Kállay hadnagy jelenti, hogy a füzesben maradt oroszok a tisztogatást végző Varga őrmestert és embereit elfogták. Egyes részek harcban állnak. 9-kor már a helyszínre érkezik a tartalék szakasz (a 6. felderítő osztálytól[6]), Bódi százados parancsnoksága alatt. Az ezredtartalék 9.30-kor útba indul. A tüzérségi tűz késik, addig egy lövést sem adtak le. Az ellenség pergőtűz alatt tartja a Kállay-csoportot. 8.30-10.15 Kenézlőt[7] és a 102 környékét. Az összeköttetés 9.30-kor Kállayval megszakad.

10.30-kor Kállay jelenti, hogy bevetett szakaszát négy fő kivételével elfogták. A 6. felderítőket reteszállásba rendelte. A 102 irányából támadó szakasznyi ellenség beássa magát.

11.30-kor az ezredparancsnokság tájékoztat, hogy a balszárnyon Sárkány főhadnagy[8] ellentámadásra indul, s a románok menekülnek előle. Az ellentámadás részleteit megbeszéljük, és Kállay parancsot kap, hogy az erdő, a sín és a Tisza háromszög területére támadjon, az 1. század arcban tűztámogatással, a felderítők a gát mentén előretörnek. 12.30-kor Kállay hadnagy megsebesül, ettől kezdve a század helyzete ismeretlen.

A 24. gyalogezred-közvetlen aknavetők a 102-höz mennek állásba. Gazda a Kenézlő írás „K” betűjénél[9] a szélső házból vezet. Vele az összeköttetésem megvan. A Kállay-csoport a nagy tűz ellenére szépen megy előre. Gazda a 3. századtól egy szakaszt Szabó hadapróddal[10] a veszélyes területre irányít. A távolság miatt 13.30-kor még nincs Rádonyinál. Kállay századát Papp hadnagy[11] veszi át.

Az ezredparancsokság 12 óra körül egy árkász szakaszt és egy utász századot útba indított. A Maár-zászlóalj[12] is útban van felénk gépkocsi szállítással. 14 órakor a zászlóalj harcálláspontját. Aknavetővel válaszolunk. 15 órakor Papp és Szabó beérkeznek a Kállay-századhoz. Az ellenség két gépágyúval és harckocsiágyúval tüzel. 15.30-ra csend van, mindkét oldalon kimerültség, rendezkedés.

November 20.

Éjjel 2.30-kor Rádonyi hadnagy is megsebesül. A századot Király karpaszományos szakaszvezető[13] veszi át. Segélyhely áttelepül Viss-re[14]. 3.10-kor támadási parancs jön. Ha az ellenség nyomása nagy lenne, úgy legfeljebb a Törökér csatornáig lehet visszavonulni, ott védelem. A századokat távbeszélőn eligazítom.

15 órakor átcsoportosítás. Tiszapart-Orosztanya-Viss útvonalon visszavonulunk. Itt védelem. Távbeszélő összeköttetés mindenkivel. Előbb távbeszélőn, majd 23 órakor írásban parancs: reggel 6-kor támadás a Tiszáig. Megcsinálom a vázlatokat.

November 21.

6 óra 50-kor megindul előrenyomulásunk. Első cél a műút. Tüzérségi támogatást a Fenyvesi-üteg (15 cm)[15] adja. 8 órakor az utat még nem érjük el. Helyzetjelentést adunk Bibithy-Horváth alezredes úrnak.[16] 8.30-kor a 2. század eléri a műutat, a szarvastanyai csoport fehér rakétával jelzi, hogy a tanyát kitisztogatta.

8.50-kor a harcálláspontot áthelyezzük Orosztanyára. A támadás lendületesen halad. A balszárny erős ellenállásba ütközik. Két erős ellenséges támpont leküzdése után elsőként ér a gátra, majd a Tiszáig. 11.05-re minden emberünk a Tisza partján ássa be magát. A balszárny biztosítására az alárendelt 24. gyalogezred árkász szakasz, mely a támadás alatt tartalék volt, balra reteszel a vasútvonaltól 1 kilométerre, azzal párhuzamosan a gát és a víz közti részen.

A bal zászlóalj még nehézségekkel küzd. A reteszállásból is támadunk, eredménnyel. A reteszelő szakaszt kivonjuk, Kenézlő délen tartalék. A volt Rádonyi századot, melynek most Király karpaszományos szakaszvezető a parancsnoka, beosztjuk a 24. gyalogezred árkász szakaszhoz, Ferenchalmy főhadnagy[17] parancsnoksága alá.

A legutóbbi három nap komoly feladatok elé állította zászlóaljunkat.

Kenézlő visszafoglalásának érdekessége, hogy néhány katona, akit a lakosság eldugott, sértetlenül visszakerültek.

November 22.

Áthelyezzük harcálláspontunkat Szarvastanyára a kastélyba. Az éjjel csendes volt. Reggel a harcálláspontot harckocsiból lőtték. A törzs, a tartalék és a pihenőre kivont csapat a Szalay-tanyán elszállásol.

November 23.

A nap eseménytelenül telt el. A románok úgy látszik, megelégelték a kenézlői vereséget, és többé nem próbálkoznak. Napi dolgom mellett sok kitüntetési javaslatot kell készítenem.

November 24.

Engedélyt kapok, hogy lóháton Tolcsvára hazamehessek. Ötkor indulunk Elekkel. Nehéz az út, nagy a sár. A zsadányi[18] réven megyünk át. Vadászpuskámat viszem, melyet saját 20-asra cserélek ki. Késő délután érünk vissza, távollétünkben semmi nem történt.

November 25-26.

25-én csend van. 26-án délután parancsot kapunk a Tisza-part elhagyására. Gyorsan intézkedem, mert 17 órakor már gyülekezni kell Kenézlő északkeleten. Két leplező rajt hagyunk vissza, akik csak ellenséges nyomásra jöhetnek utánunk. Viss-t 21 órakor elhagyjuk és hamarosan elérjük az olaszliszkai révet. Itt az átkelésre sokat kell várni. Hosszú, fagyos várakozás után végre zászlóaljunkon a sor. Szerencse, hogy ifjúkoromban erre sokat jártam, ellestem a révész tudományát és sokat tudtam segíteni az átfuvarozásban."

---

[1] Valószínűleg Bencze Imre tartalékos zászlós (Pozsony, 1918), az 5. gyalogezred III. zászlóaljának aknavető szakasz parancsnoka

[2] Tímár, Szabolcs (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (H)

[3] Vencsellő (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (H)

[4] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[5] MG-42 típusú 7,92 mm űrméretű, a magyar terminológiában könnyű géppuskának nevezett sorozatlövő fegyver

[6] Valószínűleg téves adat, inkább a 24. felderítő osztály egy szakaszáról lehet szó, mivel Magyar László huszár zászlós (Alsóbereczki, 1920) a 24. felderítő osztály tisztjeként 1944.11.20-án sebesült meg Kenézlőnél.

[7] Kenézlő, Borsod-Abaúj- Zemplén megye (H)

[8] Valószínűleg Sárkány József főhadnagy (Nyíregyháza, 1914), a 24. gyalogezred 2. századának parancsnoka.

[9] A korabeli szabvány katonai térkép szerinti „Kenézlő” feliratról van szó.

[10] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[11] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[12] A nyíregyházi 12. gyalogezred III. zászlóalja, parancsnoka Maár Gyula őrnagy (Győr, 1905-?)

[13] Személyéről további adattal nem rendelkezünk

[14] Viss, Borsod-Abaúj- Zemplén megye (H)

[15] A 23. tábori tüzérosztály egyik ütege (ütegparancsnok Fenyvesi László tüzér százados)

[16] Bibithy-Horváth Pál alezredes, nemes, legéndi (Cegléd, 1898-?) beosztásáról nem állnak rendelkezésre adatok.

[17] Ferenchalmy Béla főhadnagy (Sopron, 1920) a Ludovika Akadémián 1941.08.20-án avatták hadnaggyá. A 24. gyalogezred árkász szakaszának parancsnokaként 1944.07.20-án vonult el frontszolgálatra. Hősi halált halt 1944.12.14-én Pere község közelében.

[18] ma Sárazsadány Borsod-Abaúj-Zemplén (H)

A sorozat első része itt, a második része itt olvasható. 

A 36M légvédelmi gépágyú 2. rész

 

 Időnként úgy hozza a sors, hogy olyan vizekre is kalandozom, ami nem igazán kerékpáros téma... Így adódott, hogy a légvédelmi tüzérség egyik alapeszközéről is cikket írtam.

A teljes cikk  a 2012. júniusi Katonaújságban található.

A cikke első része itt olvasható.

"A gépágyú harcászati egysége 1944-ig az egy lövegből álló félszakasz volt, majd – a helyzettől függően – kettesével-hármasával közös tüzelőállásban helyezték el őket. Lekapcsoláskor kb. 2 perc alatt volt tüzelésre alkalmas, de szükség esetén szállítási helyzetből is képes volt tüzelni. A löveg kezelését egy lövegvezető tisztes, egy elemállító tisztes, két irányzó, egy töltő és két lőszeres végezte, a híradást egy R/3 rádiócsoport biztosította. A félszakasz anyagát részben a lövegvontatóra, részben a háromtonnás műszergépkocsira málházták.

A 36/40M változat

A használat közben nyilvánosságra került hiányosságok kiküszöbölésére a löveget módosították. A Haditechnikai Intézetben sárhányókat, valamint a kezelők védelmére lövegpajzsot terveztek. A páncél 6 mm vastag, csökkentett nikkeltartalmú acélból készült. A kiegészítők összesen 300 kg-mal növelték az össztömeget.

Alkalmazott lőszerek:

36M fényjelzős páncélgránát

36M fényjelzős repeszgránát. Sorozatos csőrobbanások miatt átszerelték és kiképzésre használták.

38M fényjelzős repeszgránát. Magyarországon csak csekély mennyiségben használták, angol exportra készült.

39M fényjelzős repeszgránát.

42/a M PR (páncélrobbantó) gránát. Nem vált be, mert akadályt okozott a gépágyú automata szerkezetében, ezért 1943 végén kivonták a hadrendből.

43M fényjelzős magvas páncélgránát, ballisztikailag azonos viselkedésű a 39M repeszgránáttal vegyesen tárazva tüzelhető, 36M páncélgránát átütési képességét felülmúlja.

Külön Köszönet Dávid Zsoltnak a cikk összeállításához nyújtott segítségért.

 

Technikai adatok:

Csőhossz 2250 mm

Csőfar 150 mm

Cső súlya 103 kg

Barázda 16 db

A löveg tüzelőállásban 2190 kg

Menetben 2100 kg

Tűzgyorsasága 120 lövés/perc, 60 lövés után csőcsere

Lövedék kezdősebessége 850 m/s

Töltény súlya 2,15 kg

Töltény hossza 44,6 mm

Lövedék súlya 0,955 kg

4 töltényes léc súlya 9,5 kg

Csapatlőszer javadalmazás 240 lövés/löveg (10% páncélgránát)

Páncélátütő képessége 60 fokos találati szög mellett a 40 mm-es páncélt 500 m-ről, a 25 mm-es páncélt 1600 m-ről. Közepes és nehéz harckocsiknál csak a gyengén páncélozott részek és a járószerkezet (lánctalp) ellen volt hatásos.

Elméleti lőtávolság 8700 m

Gyakorlati lőtávolság 4500 m"

Egy Bátorsági Érem története

 

 

A család jóvoltából betekinthettem Szalay Máton magyar királyi főhadnagy hagyatékba, amelynek alapján érdekes egyéniség képe rajzolódott ki. Szalay Márton eredetileg 1936. októberében vonult be kötelező katonai szolgálatra a kiskunhalasi 4. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóaljhoz. A tartalékos tiszti iskolát Kiskunhalason és Kenyérmezőtáborban végezte el. Továbbszolgáló zászlósként részt vett az 1938. őszén irreguláris csapatok által Kárpátalján vívott küzdelmekben, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot.

1938. október 6-ától kezdődően az akkori magyar-csehszlovák határ közelében összegyűlt magyar irreguláris csapatok (lövészek és rongyosgárdisták) közül – a műveletek első szakaszaként – elsősorban felderítési és propagandacélokból kis létszámú, ún. surranó járőröket bocsátottak ki, amelyek fő feladata a Lengyelországba történő átjutás volt.Ezen túl feladatukat képezte a zavarkeltés, valamint a magyar jelenlét demonstrálása, az általános helyzet destabilizálása is.

Október 7-én két rongyos-csoport lépte át a határt Tarpánál, az 5. számú Dénesfalvy-Dinich Győző, illetve a 6. számú Iványi Pál t. hadnagy parancsnoksága alatt. Ez utóbbinak tagja volt Szalay Márton is. A két csoport – immár ellenséges területen – október 8-án egyesült és tovább folytatta útját. Útvonaluk Nagyborzsova, majd Muzsaly volt, ezt követően rövid ideig Beregszász közelében táboroztak le Gyógyszer, valamint élelem beszerzés céljából küldtek oda háromfős csoportot küldtek Beregszászra. Ennek vezetője, Iványi Pál Kadlecz Árpáddal tisztázatlan körülmények között a városban maradt (később visszatért Magyarországra), ezek után Szalay Márton átvette helyét, egyben a csoportparancsnok, Dinich Győző helyettese lett.

Az út során – kapott feladatuknak  megfelelően – igyekeztek szót váltani a pásztorokkal, földművesekkel szót váltottak, a megbízhatóaknak fegyvert, lőszert adtak.Továbbindulásuk után október 11-én a 24 rongyosból négyen már maláriában szenvedtek, szállításuk inkább tehertétel volt bajtársaik számára.

Október 12-én Nagymuzsaj mellett átkeltek a Borsova patakon, közben leküzdötték a háromfős hídőrséget. Ezzel egy időben a fellármázott csehszlovák hadsereg alakulatai igyekeztek hollétüket felderíteni, végül számos kisebb összetűzés után október 18-án futottak bele egy géppuskával megerősített csendőrosztagba. A tűzharcot követően a járőr úgy szétszóródott, hogy mindössze nyolcan maradtak együtt. Másnap Pereháza (Perekreszna) közelében a megmaradt csoporton ismét rajtuk ütöttek, ezúttal cseh reguláris erők. A terepkutatóul kiküldött  Ispaics Imre és Pintér István elesett, majd  – közvetlenül a lengyel határ előtt – Gál József karpaszományos tizedes is hősi halált halt a cseh csendőrök géppuskatüzében. Nagy szenvedések árán végül másnap, október 20-án reggel 6-kor Libouchola település mellett értek Lengyelországba.

Szalay Márton családjának így írt Kiskunmajsára földijei sorsáról:

„… Az eredetileg 26 tagú csapatunkból összesen megmaradtunk kilencen. Amint írtam (a levél elején utal egy korábbi levelére, amely sajnos nem maradt fenn – a szerző), egy csoportban indultam Takács, Poszeth és Varga Péterrel. Róluk semmit nem tudok, valószínűség amellett szól, hogy elestek. Mallár Jóskával együtt. Ha foglyul estek az rosszabb, mint a halál. Azért ne szóljanak semmit a szüleiknek, mert nem akarom, hogy tőlem tudják meg. Majd értesítik őket hivatalosan…..”

A Lengyelországba történő átlépésért elnyerte a Bátorsági Érmet: A személyes bátorsággal véghezvitt tettek jutalmazására alapított ezüstérem, 1929-től viselte a Bátorság Érem nevet, csak szalagjában tér el a Magyar Koronás Ezüst Éremtől).Összesen mintegy 80 alkalommal adományozták.

Bátorsági Érem

Az indoklás szerint: „Október 7-én lépte át a határt. Iványi hadnagy csoportparancsnok eltűnése után a VI. csoport parancsnokságát átvette, mindkét ütközetben harcolt.” 

Főhadnagyként, a Bátorsági Érmet viselve

Szalay Márton ezt követően elvégezte a Ludovika Akadémia alantos tiszti tanfolyamát, majd hivatásos tiszt lett. Később gyakorlatilag a második világégés csaknem összes olyan hadszínterén megjelent, ahol magyar katonák harcoltak. A doni összeomlás előtt mintegy két héttel távozott szabadságra, majd 1944-1945-ben zászlóalja – amely továbbra is a híres kuruc brigadéros nevét viselte, ekkor az 1. lovashadosztály hadrendi alakulataként –  kötelékében egészen Magyarország nyugati határáig védte hazáját.

Életrajza – sok más bajtársáéval együtt olvasható a kerékpáros tisztek adattárában.

 

Vissza a Kárpátokon át – A Salgó-napló folytatása

 Az Archivnet online folyóiratban megjelent a tavaly elkezdett Salgó Andor-napló folytatása.

 

1944., Galícia (a kép illusztráció)

 

A második részben követhetjük a kassai 21/I. zászlóalj harcait 1944. júliusától kezdődően, bemutatva az Árpád-vonalon keresztül történt visszavonulást, egészen az észak-magyarországi küzdelmekig. Ízelítőül egy nehéz csatanap történései, amikor a zászlóalj 1944. október 8-án az Asztaghavas birtokba vételére kapott utasítást:

„Még hajnali ködös sötétben indulunk el az 1707 magassági ponttól (Sztich) keletre lévő erdő szegélyéig, mely egyúttal a készenléti helyünk is. Ide 8 órakor érünk. A köd leple alatt észrevétlenül kell a készenléti helyet elfoglalnunk. A támadási parancsot a zászlóaljparancsnok 8 óra30-kor adja ki. Két csoportban, egy lépcsőben támadunk. Bal szárnyon a Bárdos század, jobb szárnyon súllyal Dolák és Rádonyi század. A támadás 8.45-kor indul meg gyönyörű lendülettel. Amikor a tüzérségi össztüzet kellett volna kapnunk, egy lövés sem jött. A tüzérségi felderítő járőr forszírozására a tüzérség néhány becsapódása már a támadás területére esett, de saját csapatokba. Helyesbítése nem sikerült, mert akkor már 1 kilométerre estek a lövések. Közben több aknavető és csinn-bumm lövést kapunk, de szerencsére kevés veszteséget okoz. 14 órakor a 218 vonatkozási pontról egy köd aknavető belövést kapunk, amely a zászlóalj harcállásponttól 100 méterre esik.

A tüzérségi tűz késik. A sebesültek száma nő. Sok a veszteség. A támadás lendülete alábbhagy, majd teljesen megáll, sőt, az egyes részek a nagy géppuska, géppisztoly- és aknavetőtűz miatt a hátrább lévő horhosokba vonulnak vissza. Néhány halott látszik a terepen. A zászlóaljparancsnoksághoz beosztott géppuska erős tűzcsapásokkal fogja le az ellenség fegyvereit, s ennek köszönhető, hogy a lendületesen előrejutott, de a nagy tűzben megakadt támadók - akik a betörés végett az erősen tűzben fekvő területekre törték előre magukat - 400 métert visszavonulhattak.

Keresztes alezredes úr a parancsában tájékoztatott, hogy az 58-as kocka területét a Karsay csoport elérte s birtokában tartja. Ugyanakkor parancsot kaptunk, hogy az 58 kockánál lévő állásokban mindenkörülmények között tartson ki. Ezt a parancsot 9 órakor egy parancsnok + 6 főből álló tiszti járőrrel a parancsnok elindítja. Egy óra múlva tér vissza a járőr. Jelenti, hogy az állásokban oroszok vannak, akik magyar ruhában vették őket tűz alá, és nehéz harcok után tudtak visszatérni. Zászlóaljparancsnok erre a 3. század egy részét, amely még elérhető volt, visszarendeli az oldal biztosítására. Úgyszintén a zászlóaljtörzs embereit és a tartalékszakaszt. Ekkor már hátunkban is feltűnnek az ellenséges csoportok, és meglepő tüzet kapunk.

14.30-kor ködakna becsapódás alapján a reteszállás valamint a zászlóaljparancsnokság 20-25 aknabecsapódást kap, mely pár perc múlva megismétlődik. Közben a 2. század parancsnoka megsebesül, ugyanakkor az erdőből jobbról két orosz páncéltörő ágyú nagy veszteséget okoz.

Zászlóaljparancsnok látva a helyzet reménytelen voltát, elrendeli a fokozatos visszavételt, mert így sem sok a remény a gyűrűből való kitörésre. A századok fokozatosan leereszkednek a készenléti helyig, ahol megkapva a visszavonulás irányát és vonalát, elindulunk. A nagy tűzben egy 500 méteres nyílt terepen kell a zászlóaljnak átmennie, amely már veszteség nélkül sikerül, minthogy az utóvéd szakasz (Salgó hadnagy + 50 fő, egy géppuska és 4 golyószóró) erős tűz alatt tartja az üldöző ellenséget, mely célzott tüzet leadni képtelen. A visszavétel szépen, tervszerűen sikerült. A sebesülteket mind magunkkal hozzuk, kiknek mozgását az utóvéd biztosítja. Az utóvéd utolsó állásait egy uralgó gerincen választja, ahonnan a harcterület belátható. Itt mindaddig kitart, amíg az utolsó saját ember és sebesült át nem jön rajta. Az ellenség abbahagyja az üldözést, csupán 1 kilométerről géppuskából és aknavetőből tüzel, de ez nem okoz veszteséget. Az utóvéd szakasz parancsra 17.30-kor elhagyja állásait és bevonul, illetve az ezredparancsnok parancsára az 1878 magassági ponton védelemre rendezkedik be."

Amikor az Asztaghavast megláttam, parancsnokommal leszögeztük, hogy ezt elfoglalni nem lehet. Hatalmas csúcs, bérc ez. Fa, bozót alig van rajta. A csúcson az orosz körkörös védelemben, bunkerekben. Pár nappal ezelőtt még fehér volt, de az első hó nem tudott megmaradni. Mérlegeltük a támadás lehetőségeit, közte az oldal- és a hátbatámadást is. Az oldaltámadásban maradtunk, s a terv jó volt. Sajnos, a készenléti hely elfoglalása - a köd segítsége dacára - nehezen ment. Nem ismertük a terepet és egy 50-60 fokos oldalon 1 kilométert kellett felmenni. Vastag fű borította, szögetlen csizmám csúszott rajta, de a szöges bakancs is, így a fűbe markolva húztuk fel magunkat 6 óra alatt a tetőre. 5 málhás lovunk rakománnyal visszagurult és elpusztult. Kivétel csak egy volt, amelyik a saját motyómat szállította. Ez is legurult, de szerencsésebben, mint társai.

A támadás általában szép volt, s ha a minket takaró ködöt (felhőt) egy hirtelen szél el nem fújja, és a Karsay csoport nem késik, mi vagyunk az Asztaghavason.

A támadást a törzs géppuskájával támogattam. Az átlövés veszélyes dolog, de mindig szerettem. Most nyílt rá alkalom, és az emberek bíztak a kezemben. Másnap egy elfogott orosz elmondta, hogy a harcban tíz halottat és sok sebesültet vesztettek.

A reménytelen helyzetben én is örültem a visszavételi parancsnak. Egy nagy testű sebesültünk maradt kint, akit megpróbáltam cipelni. Parancsnokom megtiltotta, hogy az életemet tovább kockáztassam, s első esetben nem tudtam valakin segíteni. Nagyon fájt, de sajnos, a háború ilyen. Hiszem, hogy fogságában kap orvosi segítséget.

A visszavonulás nehezen ment. Ilyen nyílt terepen és ilyen nagy tűzben még nem voltunk. És amikor körülnéztünk, láttam, hogy velem együtt mindenki „nyugodtan" megy fel a gerincre, hogy mögötte lerogyhasson és pihenhessen. Az orosz állandóan lőtte az embereinket, nyugodtan tehette, és a visszavonulás alatt egyetlen emberünk sem sebesült meg. Hát ez nem isten ajándéka!? Kétszázan is ottmaradhattunk volna.

Mindenki a gerincre ért. Én kicsit lemaradtam, mert egy sebesült főhadnagy barátomat támogattam. Lekiáltottam még hátrább jövő embereimnek, nyugodtan jöjjenek, mert mindenkit megvárunk. Végül a sebesülteket támogatók érkeznek meg. Segítek a sebesülteket kötözni, könyékig véres vagyok, a hálás, könyörgő ismert baráti szemek erőt adnak és jókedvvel végzem. Egy hálaimát elrebegek Istenhez, hogy ebből a pokolból kivezérelt.

A felső-magyarországi katonák harcairól további részletek az Archivneten