Egy magyar tábornok "Európa forgószelében"

A szarvasi születésű Lengyel Béla altábornagy mintegy negyedszázaddal ezelőtt írta meg visszaemlékezéseit. Szülővárosa ezzel a kötettel rója le adósságát ez ideig szinte ismeretlen fia előtt.

Pályája korszakokat ívelt át, többnyire jelentős tisztségekben részt vett mindkét világháborúban.

Elsősorban katona volt, de gyakran és elkerülhetetlenül politikai események közepén találta magát. Véleményei mindig tárgyilagosak voltak úgy a szövetségeseink, mind az ellenfeleink vonatkozásában is. Szókimondásával, őszinteségével gyakran saját sorsát, érvényesülését is kockára tette.  Nem politizált, kivéve egyetlen estet, ha Magyarország sorsa ezt szükségessé tette.

Kalandos, viszontagságos időutazásra hívjuk az olvasót. Lengyel Béla altábornagy élvezetes stílusú visszaemlékezéseiből nemcsak személyes sorsa bontakozik ki, de megismerhetjük a sorsdöntő, mozgalmas kort, az események politikai, társadalmi hátterét, különösen a katonapolitikai vonatkozásokat. Olykor politikai intimitásokról is fellebben a fátyol a felkészült katona munkájából.

A következő sorokkal fejezte be munkáját: A történelmi, régi magyar–lengyel barátság és sorsközösség jegyében nyújtom át emlékirataimat az igen tisztelt olvasóközönségnek Európa forgószelében címmel, annak hangsúlyozásával, hogy népeink „megbűnhődték már a múltat s jövendőt”. 

1988. december 20-a óta Lengyel Béla már nem időzik közöttünk. Személyével az egykori Magyar Királyi Honvédség utolsó altábornagya költözött el a Hadak Útján.

Lengyel Béla meomárja a Hadtörténeti Levéltár tanulmánygyűjteményében férhető hozzá. A sajtó alá rendezett szöveg, sok-sok lábjegyzettel, képpel, név- és helymutatóval megrendelhető a Digitális Kalamáris kiadónál. A kötetből sok apró részletet megtudhat az olvasó a korabeli attasészolgálat részleteiről, diplomáciai kulisszatitkokról, vagy éppen a második világháború magyar katonai felső vezetésének muunkájáról.

Pár kedvcsináló részlet az olvasmányos szövegből:

"Hajmáskérre kerültem tiszti tanfolyamra. A tanfolyam feladatát és célját a fiatal, a háború miatt idő előtt a katonai iskolákból felavatottak és ténylegesítettek csapatszolgálati kiképzésének a tökélesítése, nevelése képezte. Ez utóbbit az involválta, hogy a régi honvédség és a volt közös hadseregben eltérő szokások, nézetek, felfogások uralkodtak, melyek az egységes honvéd szellem kialakítását megnehezítették.

Ezek a fiatal tisztek, természetesen mind hadviseltek és vitézségükért kitüntetettek voltak. Laktanyaszerűen voltunk elhelyezve és kiképzés során, mint „csatárok” szerepelünk, kemény fegyelemnek és belrendnek alávetve, reggeltől estig tartott az elméleti és gyakorlati kiképzés, puskával a vállainkon. A harcszerű éleslövészet, a rohamkiképzés ugyanúgy hozzátartozott foglalkozási tervünkhöz, mint akár a gazdászat közigazgatási szabályai vagy a becsületügyi kódexek.

Hajmáskéren a sok fiatal tisztből századokat és zászlóaljakat alakítottak. Egy ilyen zászlóaljnak Kiss János őrnagy volt a parancsnoka, aki maga mellé vett segédtisztnek. Kiss János őrnagy igen kemény katona volt, aki szigorúan megkövetelte a belrendet és kemény kézzel kezelte a belszolgálatot, vasfegyelmet tartott. Még, mint századost az első világháborúban a Vaskorona-renddel és a tiszti arany vitézségi éremmel tüntették ki rendkívüli vitéz magatartásáért, ami a fiatal tisztekből különös tiszteletet váltott ki, s amit még fokozott hadirokkantsága, merev lába.

Akkor még nem tudtam, hogy Kiss János altábornaggyal a katonasors és az élet tragikusan össze fog hozni, hogy neki a magyar Golgotán, az aradi tizenhármak sorsában kell osztoznia. Mélyen megindultan hajlok meg ennek az igazi magyar katonának a nagysága előtt, aki bevonult a magyar hallhatatlanok közé.

Miután sikeresen letettem a felvételi vizsgát, 1923 őszén behívtak a Hadi Akadémiára, a budapesti Pálffy-laktanyába. Így búcsút kellett venni a csapatélettől, melyet annyira kedveltem, hogy további katonai pályafutásomhoz a szükséges szakképzéssel az alapokat megszerezzem. Ezzel ifjúkorombeli álmaim, a vezérkari karrier felé egy hatalmas lépéssel jutottam előbbre. Nem vezetett engem beteges törtetés, stréberség, hanem az a természetes kívánság, hogy életpályámon a legmagasabb képesítést elérhessem, ez pedig a doktorátusnak megfelelő kvalifikáció, amit a francia találóan a „breveté d’état major”-ral fejez ki.

Tanáraink mind az egykori bécsi k. und k. Kriegs-schule-ból kerültek ki és tagjai voltak a honvédséget is magába foglaló k. und k. Generalstabskorpsnak. A harcászati, a hadműveleti szolgálat és hadtörténelem voltak a legfontosabb reszortok. A nemzetközi jogot, az alkotmánytant, az anyag- és energiagazdálkodást egyetemi tanárok adtak elő.

Behatóan foglalkoztunk a Kárpát-medence és a kisentente államok katonai földrajzával. Ennek keretében különös érdeklődéssel foglalkoztunk az 1848/49-es szabadságharc, különösen Bem tábornok erdélyi, és a magyar Vörös Hadsereg 1919. évi hadműveleteivel. Utóbbiakat Bengyel Sándor vezérkari őrnagy, Lichtneckert András és Schweitzer István vezérkari alezredesek elemezték ki, mint akik Gödöllőn, a Vörös Hadsereg Főparancsnokságán, Stromfeld vezérkari ezredes mellé voltak beosztva.

Csodálkozással adóztunk Stromfeld vezérkari ezredes zseniális szervező képességének, aki szinte a semmiből állította fel a magyar Vörös Hadsereget, a maga kb. 100 zászlóaljával és valamivel kevesebb számú, közte 30.5-es ütegeivel és repülőszázadaival. A Vörös Hadsereg június 12-én elfoglalta Érsekújvárt, Selmecbányát, Rimaszombatot, Rozsnyót, Kassát, Bártfát és Eperjest, mely hadműveletnek a súlya a Hernád mentén bontakozott ki. Ezt követte egy gyors átcsoportosítás, a románok ellen, hogy már július 21-én súllyal Szolnoknál, kisebb részben Tokajnál, Tiszafürednél és Csongrádnál átkeljenek a Tiszán, mely hídfőkből kelet felé törtek előre.

A magyar Vörös Hadsereg szellemében és érzésében nemzeti és hazafias volt, amit Kun Béláék ugyanúgy elnéztek, mint a nemzetiszínű zászlókkal ékesített bevonulásokat Kassára, Bártfára és más városokba, a lakosság leírhatatlan lelkesedése közepette.

Mint a Hadiakadémia hallgatói, sokat vitatkoztunk úgy a tanteremben, mint magunk között azon, hogy miért nem támadott a Vörös Hadsereg zömével Komáromnál a Dunán átkelve a Vág, Nyitra, Garam mentén a völgyekben északnak, avagy Salgótarján vidékéről Zólyomon át Zsolnára? Még most sem értem, miért vonult vissza Stromfeld ezredes a felvidéki győzedelmes hadjárat után, és adta át a Vörös Hadsereg vezetését Tombor Jenő, illetve Julier Ferenc vezérkari alezredeseknek? Miért nem váltotta át Stromfeld ezredes a nagy katonai sikereket politikai értékekre és hagyta, hogy a kormány visszarendelje a Vörös Hadsereget Érsekújvárról, Selmecbányáról, Kassáról és Bártfáról, vagyis hogy feladták mindazt, amit csapataink véres harcokban foglaltak vissza.

1925-ben, a Hadiakadémiának kiváló eredménnyel történt elvégzése után a szombathelyi 3. vegyesdandár-parancsnoksághoz osztottak be, mint vezérkari századost. (….)"

"Már az első naptól kezdve, hogy Varsóba megérkeztem, büszke és boldog érzés fogott el, hogy a baráti lengyel népnél a m. kir. honvédség képviselője és a magyar–lengyel barátság elmélyítésének egyik résztvevője lehetek.

Számot adtam magamnak Varsóban is, hogy én egy Trianonban 1920 óta lefegyverzett hadseregnek vagyok a képviselője, amit a nagy- és kisentente felé nem győztem hangsúlyozni. Viszont a lengyelek, az osztrák, olasz és balti kollégák felé nem csináltam titkot a békeszerződés keretei közötti katonai megerősödésünkről, nehogy gyengének tekintsék országunkat és honvédségünket, s mint „quantité negligeable” tényezőt az európai politikai arénában, mint akiket nem érdemes számításba venni. Másrész ügyelnem kellett arra is, hogy a lengyel tényezők bizalmát sem veszítsem el, ugyanakkor el kellett kerülni, hogy a német kollégákat megbántsam. Az attaséi szolgálat „tojástáncjárást” követelt meg tőlem. Alapelvként szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy a lengyelekkel szemben megőrizzem abszolút korrektségemet, s mindenképpen a független magyar relációt szolgáljam"

Lengyel Béla diplomataigazolványa

Idézet az 1944-es galíciai harcokról:

"Néhány nappal a kormányzói díszebédet követően kora hajnalban hatalmas orosz tüzérségi tűz és repülő támadások, és hullámszerű bevetés érte hadosztályomat. Az oroszok támadása a D. Obecz major (Weselowka) ellen irányult, melyet a derék Semey alezredes zászlóalja védett. Az oroszoknak sikerült betörni állásainkba, azonban a 7. roham tüzérosztály kísérte ellentámadásunk a helyzetet rövidesen felszámolta. Ez a D. Obecz volt a hadosztály neuralgikus pontja, mellyel szemben az oroszok állásai kb. 500 m-re feküdtek, vagyis rohamtávolságra.

E harcokban halt hősi halált Barankay százados, a 1. honvéd rohamtüzér osztály, és Őz hadnagy a 10. honvéd gyalogezred aknavető századának parancsnoka.

Nemcsak nappal, hanem sokszor még éjjel is, végig jártam csapataim állásait, ellenőrizve az ellátó szolgálatot, a védelmi készültséget elbeszélgetve az emberekkel, cigarettákat osztogatva, amiből bőven futotta, hiszen nem voltam dohányos.

Ami élelmezésünket illeti, csapataink német ellátásban részesültek, de külön kaptuk meg a „magyar-pótlékot”, nevezetesen szalonnát, bort, kolbászt, fűszereket és pálinkát. Cigarettát is kaptunk. A legénység elégedetlen volt a kenyér mennyiségével és minőségével, amin nem csodálkozhattunk, mert hiszen a tiszántúli ezredek kenyérellátás tekintetében nagyon „igényesek” voltak.

Július első napjaiban történt, hogy déltájban visszaérkeztem vezetési törzsemhez, vagyis harcálláspontomra, ahol gépkocsimból kiszállva az urak, rendben és sorban várakoztak érkezésemre, Pongor Ricsi őrnaggyal, vezérkari főnökömmel az élen, egészen szolgálatilag. Pongor rövid beszédben gratulált a hadosztály nevében hadtestparancsnoki kinevezésemhez. Ez módfelett meglepett, mert erre nem voltam felkészülve és őszintén meghatva köszöntem meg az uraknak szerencsekívánataikat.

A géptáviratot Pongor mutatta be, s ekkor láttam, hogy a II. tartalék hadtestparancsnokságáról van szó, és hogy utódomként a 16. gyaloghadosztálynál Bardóczy József vezérőrnagy volt megnevezve, aki pár nappal előbb, mint gyalogsági szemlélő tanulmányozta csapataimnál a személyi, szervezési, kiképzési, fegyverzeti stb. kérdéseket, az ezredparancsnokok és az én javaslataim alapján.

Bardóczy nagy csodálkozásomra Beregfytől 14 napi áthelyezési szabadságot kapott és legott hazautazott Budapestre, ahonnan géptávírón közölte velem, hogy július 18-án Lembergben, a német Heeresgruppen – Kommandónál történt jelentkezése, majd az 1. honvéd hadseregnél való tájékozódása után fogja a hadosztályt felkeresni, s engem felváltani. Közöltem Bardóczyval, hogy egy vezérkari tisztem fogja július 18-án Stanislauban, a szabadságos vonat érkezésénél gépkocsival várni, hogy három nap alatt, beható tájékoztatás után a hadosztály parancsnokságát átadhassam. Beregfy ugyanis elrendelte, hogy Bardóczyt behatóan tájékoztatnom kell.

A II. tartalék hadtestről tájékoztatott Vörös Géza vezérőrnagy, aki előzetesen hadműveleti csoportfőnök volt. Előadta, hogy ez a hadtest három tartalék hadosztályból áll, melyek Brolitowsk, Kovel és Kobryn térségében állottak, de bele sodródtak a Heeresgruppe Mitte harcaiba a honvéd lovas hadosztállyal, a Pripjat mocsaraktól északra. A II. tartalék hadtest parancsnokságát Bór Jenő altábornagytól ideiglenesen Vattay Antal altábornagy vette át, aki egyébként a honvéd lovashadosztály parancsnoka volt.

Július közepétől fokozatosan megélénkültek az oroszok az egész keleti fronton az Északi Jeges- és a Fekete-tenger között, miután felkészültek támadó hadműveleteik folytatására. Az angolszászok június 6-i normandiai partraszállását a követően, június 9-én a finn, majd június 22-én a Heeresgruppe-Mitte arcvonalában indították meg Varsó irányába támadásaikat melyekhez július 13-án Brody és Tarnopol között Lemberg ellen indították rohamra frissen bevetett hadosztályaikat. Az orosz támadások nyomán, a német OKW egymásután vonta ki az 1. honvéd hadsereg arcvonalán bevetett 7. és 16. német páncélos-, valamint a 68. német gyalog- és a 101. német vadászhadosztályokat és irányították a veszélyeztetett arcvonalak csapatainak a megtámasztására.

Ugyanezen a napon reggel 4 órakor egy orosz hadosztály, hatalmas tüzérségi és aknavető támogatással, vadászbombázók hullámszerű bevetésével támadásra indult a D. Obecz major és a 11. honvéd gyalogezred két zászlóalja ellen. A betörést a 19. honvéd ezred, valamint a hadosztály tartalék bevetésével sikerült elreteszelni, valamint D. Obecz majorból az oroszokat kiverni a 7. rohamtüzér osztály bevezetésével. Így az összeköttetés biztosítva volt Chlebyczyn-Lesny felé a 68. német hadosztályhoz, amelyik akkor még a saját, VII. hadtest kötelékében volt.

Az orosz betörés a hadosztály állásaiban, szélességben elérte az 5 km,  mélységben pedig a 2 ¹/₂ km-t. Elismeréssel állapítom meg, hogy a betörési szakasz elreteszelésében a zsidó munkásszázadok is részt vettek, fegyvert ragadva kitettek magukért a volt tartalékos tisztek.

Ebben a kétségbe ejtő helyzetben a délután folyamán parancsot kaptam a hadseregtől, hogy az éjjel a 365. német hadosztálynak a Dnyesztertől délre álló ezredét váltsam fel. Hiába érveltem a beállott nehéz helyzetünkre, a hadsereg kitartott a németek felváltása mellett. Kénytelen voltam utolsó érintetlen tartalékomat, a 16. felderítő osztályt erre a feladatra bevetni.

Másnap, július 14-én hajnalban megindított ellentámadásunk az orosz betörés felszámolására sajnos eredménytelen maradt, dacára a bevetett rohamtüzérek önfeláldozásának, valamint a hadosztály tüzérségének, a 14 üteg összefogott tüzének. Helyzet megítélésem szerint e nap estéjén lesújtó volt, mert dacára az orosz betörés lereteszelésének, Ottynia térségében mutatkozott az 1. honvéd hadsereg leggyengébb pontja.

A hadsereg parancsnokság a 2. honvéd páncéloshadosztály bevetésével július 18-ára tervezett ellentámadása az általános helyzetre tekintettel – Lemberget az oroszok nagy erőkkel támadták és 1944. július 23-án elfoglalták – elmaradt."

 

A magyarországi harcok. Hídfőharcok a Tiszánál

"Október 6-án este az oroszok előnyomulásáról az a kép bontakozott ki, hogy az orosz főtámadás az Arad–Békéscsaba vasúti vonal mindkét oldalán északi irányt vett és elérte a Sebes-Körös vonalát Komádi, Vésztő és Gyoma között, melyet Nagyszalonta térségéből egy melléktámadás kísért. Az oroszok harmadik erőcsoportja a főtámadásnak nyugat felé való biztosítására Orosházán és Szarvason át Algyő és Szentes felé vett irányt. Déli 12 óra körül Kondoroson az 57. német páncélos hadtestparancsnokságon ütöttek rajta, Orosházát pedig 17 óra körül érték el.

Heszlényivel, mint minden este 21 óra után megbeszéltük a helyzetet fedőnevek alkalmazásával. Úgy gondoltam, hogy a 46. orosz hadsereg, a maga 8-9 lövész hadosztályával és a XVIII. páncélos hadtesttel nyomunkat követik, üldöznek. Aggályaimat kifejtettem a Szeged térségét illetőleg, másrészt hogy déli szárny veszélyesen a levegőben lóg, valamint a szerb partizánok a Bácskában garázdálkodnak. Igen kritikusnak minősítettem az oroszok előcsapatainak a partváltását Csányteleknél.

Így következett el október 7-e, amikor 6 órakor a derék ludovikásaink derűs énekszóval vonultak erődítési helyeire, mintha nem is az ellenséggel, a könyörtelen valósággal állottak volna szemben. Sáska Elemér vezérőrnaggyal, a Ludovika Akadémia parancsnokával találkozva váltottam szót az ország kétségbeejtő helyzetéről és kifejezést adtam a politikai döntés mielőbbi szükségességének. Szavaimat Sáska meglepetéssel fogadta.

A hídfőállás Szentesnél a Kurca mentén helyezkedett el kb. 16 km kiterjedésben. A szűkebb hídfőállás kiterjedése kb. 5 km volt.

A hadtestparancsnokságot áttelepítettem Csongrádra, a városházára.

Hadosztályaim aránylag rendezetten érték el a Tiszát, mert az oroszok főereje és lökése nem érte a hadtestet közvetlenül, hanem inkább a 20. hadosztályt. A 23. tartalék- és a 8. póthadosztályok leválását az oroszokról és a visszavonulás fedezését utóvédként az 1. honvéd páncélos hadosztály rugalmasan, önfeláldozó módon, mintaszerűen oldotta meg Deák Frici vezérkari ezredes vezetése alatt.

A Heeresgruppe-Süd október 6-án este a 3. honvédhadseregnek elrendelte a Tisza vonala a védelmét Szolnok és Szeged között kb. 100 km kiterjedésben. Sajnos még az időjárás is ellenünk volt, mert a Tisza vízállása igen alacsony volt, Szentesnél még csak derékig sem ért a víz.

Október 7-én, reggel Szentesen a Tisza hídjához mentem, hogy köszöntsem a 2. honvédhuszárezredet, melyet 2 üteggel a hadsereg parancsnokság bocsátott rendelkezésemre, s mely erőket a hídfő parancsnokának, Temesy Béla vezérőrnagynak rendeltem alá. Ugyanezt tettem a Csongrádon állomásozó rohamtüzér kiképző tábor mintegy zászlóalj-erejű, kb. 300 főnyi válogatott emberével.

A csapatok ki voltak merülve, hiszen egy hónap óta a tűzvonalban, az oroszokkal állottak harcérintkezésben, majd a visszavonulás hosszú menetteljesítményei is kimerítették az embereket. Az állomány-létszámok messze a békebeli szint alá csökkentek. A gyalogezredek többnyire két zászlóaljból, ezek pedig 2-2 lövész és egy vegyes nehézfegyver századból állottak. Kétségbe voltam esve akkor, amint egy ezredparancsnok a 8. póthadosztályból jelentette, hogy egyik zászlóalj 80 főből áll.

Az erők elosztása a Tisza hídfőiben az alábbi volt:

A Szegedet és Algyőt védő, Matoltsy vezérőrnagy által vezetett légvédelmi tüzér dandár, a 9. gyalogezred pótzászlóaljával. Mögöttük a 23. tartalék hadosztály, az oroszok Szabadkára irányított előnyomulása következtében leszakadva a Tisza vonaláról, mely csak rövid ideig tudott a Fehértónál és Kiskundorozsmánál megkapaszkodni, így Szeged október 11-én az oroszok kezébe került.

Szentes hídfőjében a 8. póthadosztály, valamint az 1. gépkocsizó lövész ezred, a 2. huszárezred, a rohamtüzérek lövész századai, melyek mögött tartalékban két gyenge harckocsi század, végül a 133. német légvédelmi tüzérdandár néhány ütege állott.

A 20. hadosztályt Szolnok térségében alárendelték a német IV. Panzerkorps-nak, állományát kb. 50%-ra töltötték fel, így a német 6. Panzerarmée kötelékébe került. Ugyancsak Szolnoknál megalakult Sáska vezérőrnagy csoportja műszaki, légvédelmi stb. alakulatokból rögtönözve.

A német 4. Polizei SS-Divisiont, mely Szeged, Horgos térségében állott ugyancsak felrendelték Szolnokra. Ez nagyban hozzájárult Szeged feladásához.

Az 1. honvéd páncélos hadosztály felderítés céljából Szentesről Szarvas felé kirendelt egy gépesített osztagot, melynek parancsnoka kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes fia, mint páncélos hadnagy, kit 1944. augusztus 20-án avattak hadnaggyá a Ludovikán, s hősi halált halt.

Ugyancsak hősi halált halt a Nagyvárad körüli harcokban saját testvérbátyám, Lengyel Sándor földbirtokos, nyugalmazott őrnagy, kit Gáborjánnál, Berettyóújfalu környékén egy tömegsírba temettek el. Erről csak a háború után értesültem.

Még október 7-én, Csongrádon eligazítottam Jekelfalussy Piller György alezredest (a volt olimpikont), aki zászlóaljával elszakadt a 20. hadosztálytól, hogy Kunszentmártonban a Hármas-Körös hídját zárja le.

Amint várható volt, az oroszok támadása a szentesi hídfőn ellen október 8-án bontakozott ki teljes erejével, tehát tüzérségi előkészítéssel és harckocsik bevetésével. A hídfőt derék csapataink kisebb-nagyobb krízisekkel tartani tudták. Egymással vetekedtek ebben a harcban a huszárok, a rohamtüzérek a gyalogosokkal. Csongrád sorozatos orosz légitámadásnak volt célpontja, valamint az itteni Tisza-híd is, amit a hídon magam is végig éltem. A Csányteleknél és Mindszentnél a Tiszán átkelt 2-3 orosz zászlóalj hídfőnk hátába vette az irányt, más csapatok hiányában kénytelen voltam a sorozatvető tüzérosztályt gyalogságként bevetni, mert az osztály részére lőszer egyáltalán nem állott már rendelkezésünkre.

A csongrádi városházán október 8-án, déltájban – egy orosz légi támadást követően –

jelentkezett nálam Endre László huszárszázados, mint összekötőtiszt az 1. honvéd páncélos hadosztálytól, s érdeklődött az általános helyzetről. Tájékoztattam, hogy a tűzvonalból ismerheti a csapatok helyzetét, a több mint 6 hete tartó harcokból eredő kimerültségüket valamint az oroszok számbeli és fegyverzeti többszörös fölényét. Katonailag ki vagyunk merülve, így helyzetünk megérett a sürgős politikai döntések számára. Dr. Endre kérdésére, hogy mit értek „politikai döntés” alatt, csak annyit válaszoltam: „itt nincs más megoldás, mint a kapituláció és a fegyverszünet”. Erre elszörnyülködött dr. Endre, hogy ezt lehetetlen a bolsevikok előtt megtenni, majd hivatkozott a nemzeti becsületre. Erre az volt a válaszom, hogy nincs más választásunk, mert az oroszokkal állunk szemben az oroszok hadműveleti területén, ebben a lépésünkben nem vezethetnek bennünket rendszerek és elméletek, világnézetek, itt cselekedni kell a vezetésnek, inkább ma, mint holnap, még mielőtt a honvédség szétesik, mert a magyar népnek sorsa forog kockán, menteni kell, ami még menthető, és amíg nem késő. E drámai beszélgetés október 8-án déltájban ment végbe Csongrád városháza folyosóján.

Az általános helyzet miatt a hadtestparancsnokság harcálláspontját október 8-án délután Gátér mellett, egy majorba helyeztem át, egyben pedig elrendeltem a szentesi hídfő parancsnokának a túlerő előli tervszerű kitérést a szűkebb hídfőállásba.

Az orosz nyomás egyre erősebb lett, a csapatok derekasan küzdöttek a hídfőben, ahová Pacor Ernő hadtest vezérkari főnök is kiment tájékozódni és vitézül rendelkezett a visszavételt illetően a harcban. Veszteségeink nagyok voltak, köztük Vastagh György ezredes, a gépkocsizó lövészezred parancsnoka is hősi halált halt. Az 1. honvéd páncélos hadosztályparancsnok Deák Frici vezérkari ezredes pedig megsebesült, aki azonban parancsnokságát tovább vezette.

Másnap, azaz október 9-én hajnali 3 órakor nehéz szívvel Klenóczy utász-alezredesnek parancsot adtam, hogy a német utászok a hidat robbanthatják, miután csapataink már átjöttek a hídon, tehát a keleti part már ki volt részünkről ürítve.

A 2. huszárezredet, amely erősen meg volt tépázva, bevonultattam a huszárhadosztályhoz Kecskemétre, ahol az Auerhammer ezredes vezette 3 osztályból álló lovascsoportunkat  beolvasztották az eredeti ezredeik megerősítése céljából.

A 8. tábori póthadosztályt visszarendeltem a Pálmonostora, Kónyaszék, Bokros térségébe, s ezzel kivontam őket a Csánytelek felől fenyegető orosz átkarolásból.

Összegezve megállapíthatom, hogy úgy a 3. honvéd hadsereg, mind a VIII. hadtest leharcolt erőivel nem lehetett komolyabb folyamvédelmet végrehajtani a Tiszánál. A hadsereg, – gyorscsapatok nélkül, – még folyam megfigyelésre sem volt képes, mert a huszárhadosztály a Varsó és Pripjety térségében vívott harcokban, az 1. honvéd páncélos hadosztály pedig gyalogsági feladatokra történt alkalmazása folytán a harckocsikat és javarészben motoros szállítóeszközeit, valamint nehéz fegyvereit elvesztette.

Szovjet főerők (46. hadsereg) október 7-én Zenta és Titel között a szerb partizánoktól támogatva átkeltek a Tiszán, melyet egyedül egy honvéd határvadász zászlóalj biztosított egy üteggel. Ugyanis a Heeresgruppe a 4. SS-Polizei Panzergrenadier Division-t átvontatta Szolnokra. Nehézségeket idézett elő az is, hogy a Heeresgruppe-Süd és a Balkánon parancsnokló Heeresgruppe-F. között nem volt meg a kapcsolat, már ami belső szárnyaikat illeti.

Az oroszok október 10-én megszállták Szabadkát, miáltal Kiskunhalas és a Duna között üres térség keletkezett. Matoltsy vezérőrnagy által vezetett légvédelmi dandár Algyőről Kistelekre telepedett át és október 12-én  a Honvéd Vezérkar főnöke a solti hídfőbe irányította át."