"Szent hazám, te érted él a légvédelem"

Az ismertetett napló szerzője Kiss Ferenc Nagykörűről származó honvéd, aki 1941. október 13-án kezdte meg katonai szolgálatát a szolnoki VI. gépvontatású légvédelmi tüzérosztály 2. gépágyús szakaszánál. Bevonulását követően megkapta alapkiképzését, majd gépkocsivezetőnek sorolták be. Az ehhez szükséges ismeretek elsajátítása után részt vett alakulatának mindennapi életében. 1943-ban évfolyamának szolgálati idejét a hadi helyzetre való tekintettel meghosszabbították, így a magyar 1. hadsereg mozgósítása sorkatonaként érte. Frontszolgálata alatt mindvégig naplót vezetett, amelyben igyekezett rögzíteni a körülötte történt eseményeket, érzéseit, emlékeit. Kiss Ferenc rövid időt fogságban töltött, majd társaival együtt vonattal Focsaniba szállították, ahonnan 1945. szeptember 3-án tért haza otthonába.
A naplót a háborút követően feljegyzései alapján rekonstruálta. Első része a Lymbus Magyarságtudományi Forrásközleményekben jelent meg.
 
Naplórészlet: 

(a kép illusztráció)

"1944. április 12-én megkaptuk a frontra indulási parancsot. Vonatszerelvényre rakodtunk és elindultunk a Vereckei-hágón átvezető vasútvonalon. A szerelvényünk elé két mozdonyt kapcsoltak az emelkedőkön, mégis csak lassan tudtunk áthaladni a Kárpátokon. Az út menti vidék gyönyörű volt, mi mégis szorongó gondolatokkal voltunk elfoglalva.

Április 13-án késő délután érkeztünk az ukrán területen lévő Sztrijbe. Itt 15 óra hosszat vesztegeltünk, mivel a németek feltartóztatták a szerelvényünket. Április 14-én hajnalban indulhattunk tovább Sztaniszlóba. Ide dél körül meg is érkeztünk, lerakodtunk és a kijelölt helyen, a vasútállomás mellett elfoglaltuk a helyünket.

A gépágyúkat és a gépkocsikat az állomás körül széttelepítettük. A kezelő személyzetet a közeli lakásokban elszállásoltuk. A háborús körülményekhez képest igyekeztünk otthonosan berendezkedni. Úgy mondták, messze van ide a front, úgy 45 km-re. Az első éjszaka eseménytelenül telt el, csupán a távoli front villanásai és morajlása hallatszott. Április 15-én a szovjet bombázórepülők támadták a vasútállomást. Először világítóbombákkal, úgynevezett Sztálin-gyertyákkal megvilágították a terepet, utána dobták le célzottan a bombákat. Néhány bomba így is célt tévesztett. Nem az állomás területére esett, hanem a környékére. A mi körletünkbe is becsapódott három darab kétmázsás bomba. Az egyik közülük egy lakóházat talált el, egy másik az egyik gépágyú közelébe esett le. Ez három emberünk halálát és egy sebesülését okozta. A gépágyú is megrongálódott. Ezt azonban a műhelyben ki lehetett javítani.

A hősi halált halt bajtársainkat katonai tiszteletadással – díszszakasz, sortűz – búcsúztattuk és temettük el a helyi temetőben az erre a célra kijelölt parcellába.

Ebből az esetből a parancsnokság levonta a megfelelő tanulságot. Biztonságos távolságra kell az állomástól telepíteni a lövegeket. Ez a feladat két napon belül végre lett hajtva. Az új állások az állomástól kb. 500 méternyi távolságra voltak. A bombázások tovább folytatódtak, általában éjszaka. Ennek oka az volt, hogy az oroszok ezen a területen régi típusú bombázóikat vetették be, így ezeknek a nappali bevetésben nem lett volna esélyük a korszerű német vadászgépekkel szemben.

Az éjszakai légitámadások gyakorlatilag úgy történtek, hogy az oroszok először világító bombákkal megvilágították a kijelölt célpontot, és utána dobták le a bombáikat. Ezzel szemben a légvédelmet a fényszórók segítették, az ellenséges gépek megkeresésében. Ez nem mindig sikerült, de ha mégis, manőverezéssel a megvilágított gép pilótája igyekezett kikerülni a fénycsóvából. Mégis a fényszórók segítsége nélkül a légvédelem csak vaktában lövöldözött volna. Az éjszakai légvédelem ilyen körülmények között, bár nem lehetett eléggé hatásos, mégis érzékelhetően korlátozta az éjszakai bombázók tevékenységét. Nappal tehát nem jöttek felénk a bombázók, így viszonylag nyugodtan voltunk tőlük.

A városnak ezen a részén vegyes nemzetiségű lakosság élt, túlsúlyban lengyelek, vasutas foglalkozásúak. Rokonszenves emberek voltak, szerették a magyarokat, de haragudtak a németekre. Mi is egy ilyen lengyel vasutas család házánál voltunk elszállásolva.

Nekem a gépkocsivezetői beosztásomnál fogva több volt a szabad időm, ezért május végén és június elején gyakran lementünk fürödni a közeli Bisztrica folyóra. Érkezett a hír, hogy súlyos harcok árán, május végén sikerült az orosz csapatokat 10 km-rel hátrább szorítani Kolomia város környékén.

Ezekben a harcokban elesett a magyar Hunyadi Páncélos Hadtest parancsnoka, akit itt, a városi temetőben nagy díszpompával temettek el. Nekem is részt kellett vennem a szertartáson.

1944. június 21-én a szovjet hadsereg nagy erőkkel áttörte a frontot Kolomiánál. Sok veszteséget okoztak az ott lévő német és magyar alakulatoknak. Gyorsan törtek előre, minket is a bekerítés veszélye fenyegetett. Ezért június 22-én azonnali menetkészültséget rendeltek el. Sietősen búcsút vettünk a lengyelektől és már délután elindultunk a Kárpátok irányába. A visszavonulási útvonalon nagy volt a szervezetlenség. Gyalogság, lovas és gépesített ágyús ütegek lepték el az utat. Mindenki igyekezett kikerülni a bekerítésből, ami az előnytelen harcot vagy a fogságba esést jelentette volna.

Igen nehéz volt az előrejutás, az előzés. Hiába volt a mi alakulatunk gyorsabban mozgó, nem volt szabad az út előttünk. Már sötétedett, amikor áthaladtunk a Bisztrica folyó hídján. Közben eleredt az eső, az útpadka felázott, sáros lett, még nehezebb volt az előrehaladás.

Késő este, 9 óra után értünk be Nadvornajára. Itt valamiért várakozni kellett. Közben valahonnan német tankoszlop bukkant elő, amik miatt le kellett húzódni az út szélére, az árok partjára. Ez sem volt elég, az egyik tank belelökte a kocsimat az árokba. Szerencsére az árok csekély és keskeny volt, így nem borult fel a gépkocsi. Mégsem tudtam saját erőmből kijönni belőle, mert elázott az árok oldala. Vontatókötéllel egy másik tehergépkocsi segített kimászni az árokból. Komoly baj nem történt, de a félredőlés miatt több mint tíz liter benzin kifolyt az üzemanyag tartályomból. Ez is elég kár volt, mert szűken adagolták az üzemanyagot.

Hajnalig ott várakoztunk a város főutcáján. Ekkor tovább indulhattunk, a következő településig, Delatinig.

Itt már közel voltak a hegyek, az út is erősen emelkedett. A felhő eloszlott, ezért tartani lehetett az ellenséges repülők támadásától. Az út mentén az ágyúkat tüzelőállásba helyeztük. Két óra múlva tovább kellett menni, 10 km-re egy kicsiny település mellett foglaltunk el tüzelőállást. 25–30 ház lehetett, a lakosság nem mutatkozott. Később mégis odaballagott hozzánk egy fehér hajú ukrán öregember. Beszélgetni kezdtünk vele, már ahogy tudtunk. Sztaniszlóban tíz hétig tartózkodtunk, ahol a lakosságtól elsajátítottunk néhány szót keverék lengyel, ukrán nyelven. Azt megértettük, hogy mondta az öregember: „háború nem jó, béke jó, hazamenni jó. Magyar katona jó, német katona nem jó.” Egyikünk megkínálta cigarettával, elfogadta, rágyújtott, úgy beszélgettünk tovább. A cigaretta elégése után elköszönt, kapott még két szálat, eltette és hazament.

Volt köztünk, aki mondta, minek állunk vele szóba, lehet, hogy kém volt és a hangulatot jött kipuhatolni. Mi mondtuk neki, szerintünk ez egy őszinte ember volt, aki nem szereti a háborúzást.

Közben az úton folyamatosan jöttek a visszavonuló csapatok, különféle fegyvernemek vegyesen. Ellenséges bombázó repülők szerencsére nem jöttek, így viszonylag nyugodtan voltunk. Felderítő gépek azonban elég gyakran, nagy magasságban köröztek felettünk. A napfény megvilágította a gépeket, de nem lőtte őket a légvédelem, mivel nem voltak veszélyesek, a lőszerrel viszont takarékoskodni kellett.

Két napig voltunk ezen a helyen, biztosítva a zavartalan visszavonulást. Utána továbbmentünk a Tatár-hágó közelébe.

Tatavov helység mellett foglaltunk újabb állást. Innen már csak 10 km-nyire volt a hágó. Gyönyörű, sűrű fenyves erdők voltak mindenfelé. Itt is csak egy napig maradhattunk. Másnap tovább kellett menni a Tatár-hágóra. Délelőtt 10 óra körül ért fel tüzérosztályunk a hágó tetejére. Itt van az ezeréves határ. Itt minden üteget elhelyeztek arányosan a hágó védelmére. A mi ütegünk közvetlenül a hágó tetején, az út mentén helyezkedett el. A táj gyönyörű volt, a kilátás is szép. Minden irányban sűrű fenyveserdők terültek el. Csupán egy helyen, az ukrán oldalon volt egy kis tisztás, néhány faház volt rajta, melléképületekkel. Ezt a területet füves legelő borította.

Június 26-a volt ekkor, felhőtlen idő, ragyogóan sütött a nap. Kellemes volt a hegyi levegő. A délutáni órákban kaptuk a hírt, bemondták a rádióba[n], hogy sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen. Életben maradt, csupán könnyebben sebesült meg. A merénylőket letartóztatták. Mindenütt élénken tárgyalták az eseményt. A legtöbb ember úgy vélekedett, bárcsak sikerült volna a merénylet, akkor talán hamarabb vége lenne ennek a háborúnak.

Közben a visszavonuló alakulatok egyre jöttek egymás után. Kapaszkodtak felfelé a hágó tetejére. A magyarországi oldalon pedig óvatosan ereszkedtek lefelé a szerpentinen. A hazai oldal sokkal meredekebb, ezért ezen az oldalon közlekedni nagyon veszélyes. Volt kilenc élesen kanyargó, meredek szerpentin egymás után. Még letekinteni róla a mélybe is hátborzongató látvány volt. Különösen a gépvontatású, tarackos nehéztüzérek féltek ettől az útszakasztól.

Mi, gépkocsivezetők, szabadidőnkben órák hosszáig figyeltük ezt a leereszkedést, ezt elunva a kilátás szépségében gyönyörködtünk. A hágó tetejéről messzire el lehetett látni. A távolban három hófödte hegycsúcs is látszott. Köztük is az egyik a legnagyobb, a legszebb. A napfény ezüstösen csillogott a hófödte csúcsokon. Azt kérdezi Dobos Antal besenyszögi gyerek: – „Mi a neve annak a hegycsúcsnak ott?” „Az a Hoverla” – mondtam én, mivelhogy tanultuk az iskolában a földrajzórákon. Meghallotta ezt egy tüzér főhadnagy, aki a nehéztüzérség áthaladását irányította, és azt mondta: – „Ez nem Hoverla, hanem az a Hóvár.” Én ezt nem cáfoltam meg, mert hosszú tapasztalatból tudtam már, hogy a feljebbvalóval nem illik vitatkozni. Különben is tudtam róla, hogy Észak-Erdély 1940. évi visszacsatolása után magyarosították a földrajzi elnevezéseket. Tehát ebben megegyeztünk.

Sajnos estefelé hirtelen sűrű felhők lepték el a hegyeket. Sürgősen sátrakat kellett építeni, a sátorba száraz avart felhalmozni fekhelynek. Alighogy elkészültünk vele, eleredt az eső és bőségesen esett egész éjjel. Sőt még másnap és a harmadik napon is folyamatosan. Vége lett a gyönyörű kilátásnak. Ráadásul az élelmünk is elfogyott. Kiosztották az utolsó tartalékot, de már csak kenyér volt. 28-án már meleg ebéd sem jutott. Mondták, hogy a kenyérrel mindenki úgy gazdálkodjon, hogy nem tudjuk, mikor kapunk újra élelmet. Az élelmezési osztag az élelmiszertartalékokkal együtt odaveszett a fronton, fogságba esett.

Az esős idő kedvezett a hágón való átvonulásnak, mert így nem kellett tartani az ellenséges bombatámadástól, ami bizony nagy kárt tudott volna okozni a hágó ukrajnai oldalán összetorlódott csapatok között.

Június 30-án parancsot kaptunk a továbbvonulásra. Az eső elállt, ismét kisütött a nap. Én lövegvontató gépkocsivezető voltam, ezért a meredek szerpentineken való leereszkedés minden figyelmet, lélekjelenlétet igénybe vett. Bizony boldogan felsóhajtottunk, amikor szerencsésen túljutottunk rajta. Most nem volt időnk, sem kedvünk a változatos táj szépségeiben gyönyörködni. A szerpentinek elhagyása után enyhébb lett a lejtő, így kissé fellélegezhettünk.

Egy kis helyi falu mellett jöttünk el, a nevére már nem emlékszem. Késő délután megérkeztünk Rahóra. Ez a város lent van a völgyben a Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásánál. Egész tüzérosztályunk itt a város környékén letáborozott. Több más visszavonuló alakulat is itt helyezkedett el. Épületekben való elszállásolásról szó sem lehetett, ezért itt is sátrakat építettünk.

Már nagyon éhesek voltunk, mert a kenyerünk is elfogyott, hiába takarékoskodtunk vele. Másnap, korgó gyomorral ébredtünk, és a parancsnokokat zaklattuk az élelemért. Az ütegparancsnok szerzett a szomszédunkban lévő tarackos tüzérektől marhahúskonzerveket. Két embernek jutott egy 75 dg-os konzerv. Kenyerük nekik sem volt, így anélkül fogyasztottuk el a konzervet. Ezzel nem laktunk jól, ezért szétnéztünk a környéken, hátha találunk valami élelmet. Felfedeztünk egy almáskeretet. Volt rajta termés is bőségesen. Teli raktuk vele minden zsebünket és hozzáfogtunk falatozni. Sajnos még nem volt elég érett a gyümölcs, ezért megfájdult tőle a gyomrunk, és még éhesebbek lettünk.

Szerencsére az egyik kertben találtunk később burgonyát. Ebből kiszedtünk egy 11 literes vödörrel, megfőztük és megettük. Néhány darab cseresznyefát is találtunk a hegyoldalon, de ennek a termése olyan apró volt, mint itthon a cigánymeggy, és az íze is keserű volt. Ezt nem tudtuk megenni. Így koplaltunk még három napig, ami után végre az élelmezésünk megoldódott.

Rahói tartózkodásunk negyedik napján gyülekezőt hirdettek, parancs kihirdetésre. Felsorakozott egy tisztáson az egész üteg állománya. A hadseregparancsnok parancsát az ütegparancsnok olvasta fel. Nem volt benne köszönet. Annál több a szemrehányás, a bírálat, a letolás. A teljes szövegére már nem emlékszem, de a lényege az volt: „A magyar hadsereg szégyent hozott a magyar nemzetre, nehéz helyzetbe hozta a szövetséges német csapatokat is. Fegyverzetét hátrahagyva gyáván elfutott a számbelileg kisebb létszámú ellenséges támadó csapatok elől. Ezt a szégyenfoltot csak úgy lehet jóvátenni részben, ha most megvetjük a lábunkat a Kárpátok koszorúján és egyetlen ellenséges katonát sem engedünk be szent Hazánk földjére. Mert csakis így leszünk méltók a magyar név viselésére. Megparancsolom tehát, hogy a Kárpátok vonalától egy lépést sem szabad hátrálni. A gyáván megfutamodókat fel fogom koncoltatni!”

Mi ott állva, megdöbbenve, meredten hallgattuk ezt a szöveget, mindenki kiértékelte magában a hallottakat. Az „oszolj” vezényszó után mindenki lesújtva távozott.

Ez után viszonylag nyugodtabb napok következtek. Élelmezésünk is megjavult, rendszeresebbé vált. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy súlyos harcok árán a szovjet hadsereg előretörését a Tatár-hágó előtti Tatarovnál sikerült megállítani. Így a hágót egyelőre nem sikerült elfoglalniuk."